Vita

Pelle János levele

Kedves Lévai Júlia,

Engedje meg, hogy röviden reflektáljak a Galamus portálon, december 16-án Pelle János kérdez. Jó helyen címmel megjelent írására. Ebben Sajtó és politika kötélhúzása című, a Magyar Nemzetben olvasható írásomra reflektál.

A baloldali és liberális közvélemény két évtizeden át érthetően érzékenyen reagált a szélsőjobboldali pártokhoz és csoportokhoz kötődő sajtó antiszemita, cigányellenes és homofób kirohanásaira, a "gyűlöletbeszédre". Ehhez képest a baloldali kormányok, melyek az eltelt két évtizedben hatalmon voltak, folyamatosan széttárták a karjukat, azt állították, a demokrácia és a piacgazdaság nevében tűrni kell a nyomtatott sajtóban és az internetes portálokon folyó szélsőséges uszítást, ahogy a Magyar Gárdát és a nálunk rendszeresen parádézó külföldi újnácikat is el kell viselnünk.

Az ORTT, ez a gyorsan kompromittálódott, vízfejű testület rendszeresen tehetetlennek bizonyult, nem volt képes hatékonyan megvédeni a kiskorúkat az erőszakos és durva szexuális tartalmú televíziós műsoroktól sem. A rendszerválás óta eltelt két évtized hangos volt a média visszaéléseitől, de közben semmi sem változott. Néhány törvényhozó erőtlen kísérleteket tett a közösség elleni izgatás törvényi meghatározásának kiterjesztésére, de az Alkotmánybíróság mindig megakadályozta a vonatkozó törvények megszigorítását. És amikor a baloldalnak kétharmados többsége volt, lehetősége nyílt a médiatörvény megalkotására, "vajúdtak a hegyek és egerek születtek". Pontosabban az 1996 évi I. tv., melynek tökéletlenségét baloldali médiakutatók és jogászok is viszonylag hamar elismerték.

Ilyen előzmények után alkotta meg a kétségbevonhatatlan legitimitású parlament a január elsejével életbe lépő új médiatörvényt, mely az NHMH (Nemzeti Hírközlési és Médiahatóság) felállítását is magában foglalja. Tekintettel ennek széles jogkörére és erős felhatalmazására, nem alaptalanok a vele kapcsolatos aggodalmak. De csak a gyakorlat mutatja meg, hogy mennyire megalapozottak a félelem, hogy az NHMH felállítása és az új médiatörvény fenyegeti a demokráciát és a sajtószabadságot. Ami nekem is szívügyem. Álláspontom kialakítása szempontjából fontos kritériumnak tartom majd, hogy az új médiaszabályozás nevében a Galamus-csoportot vagy mondjuk a Kurucinfót szankcionálják-e. A előbbi hírportálra, és személy szerint magára is, kedves Lévai Júlia, érvényesnek tekintem Voltaire nevezetes kijelentését: "Nem értek Önnel egyet, de kiállok azért, hogy elmondhassa a véleményét." Viszont szíves engedelmével nem alkalmaznám ezt az elvet a Kurucinfóra és társaira, a huszadik század ismert előzményei miatt. E felfogás érvényesítését várom a NHMH-tól is.

Végezetül arra kérem, írásaiban tekintsen el a személyeskedéstől, például attól, hogy „állítólagos liberális mivoltomat” tűzi pellengérre, vagy dehonesztálónak tartja, hogy írásom néhány mondata felkerült a Fidesz honlapjára. Amiről nem is tudtam, de nem szégyellem. Mint ahogy ezt sem kifogásolnám, hogy az MSZP vagy az LMP honlapján idézzenek tőlem.

Üdvözlettel
Pelle János


Lévai Júlia válasza

Kedves Pelle János!
Írásomnak, amelyre reflektál, az volt a legfontosabb állítása, hogy demokráciában a dolgok menetét alapvetően nem határozhatja meg az egyes politikai aktorok jó vagy rossz szándéka, hanem azt a törvényeknek, a jogrend struktúrájának kell meghatározniuk.
Ön azonban ezzel az állításommal nem vitatkozik, amit már csak azért is sajnálok, mert abból akár egy izgalmas disputa is létrejöhetne. Hiszen az sem egészen igaz, hogy a társadalomban mindent lefedne a jog, és hogy ne volna szerepe mindig az emberi tényezőnek is – a gondolaton tehát van mit megvitatni.
Ezzel szemben Ön arról ír, hogy az eltelt időszakban kormányzó baloldali-liberális koalíció elmulasztotta rendezni a gyűlöletbeszéd ügyét, és ez indokolja, hogy igenis létrejöjjön egy olyan médiatörvény, amely végre megoldja a gyűlöletbeszéd eszkalációjának problémáját.
Kezdjük azzal, amivel nem értek egyet: ez gondolatának második fele, amelyben tehát a gyűlöletbeszédet a médiatörvényből hiányolja. Túl azon, hogy az uszítás, gyalázás, rágalmazás stb. tilalma benne van a jelenlegi médiatörvényben is, azt gondolom, hogy kifejezetten a gyűlöletbeszéd törvényi szintű megfogalmazásának nem a médiatörvénybe kell bekerülnie, hanem annál sokkal magasabb szintre. Mert az ugyan igaz, hogy az uszító ideológiák terjedésében van felelőssége a médiának, de az ideológiák eszkalálódása semmiképp sem médiakérdés, hanem jóval több annál: civilizációs gond. Azt pedig ugyanúgy nem lehet a terjesztésénél megfogni, ahogyan a saláta agyonvegyszerezését is késő a piaci forgalmi rendszabályok szintjén orvosolni.

Gondolatának első felével viszont tökéletesen egyetértek – azzal tehát, hogy az említett kormányok részéről ez bűnös mulasztás volt. Mindig is egyetértettem, ami ebben a helyzetben azért érdekes, mert ha Ön egy vitában ezt velem szemben használja érvként, az azt jelenti, hogy Ön szerint rám is vetül ebből a felelősségből. Tiltakozom! Nem vetül, mert soha egy pillanatig sem képviseltem azt az irányzatot, amely egy jelentős rasszista hagyományokkal rendelkező ország koraszülött demokráciájában a társadalomra bízza az antirasszizmus érvényesítését. (Több tucat cikket írtam egyébként erről, annyit, hogy lassan már szégyellem szóba hozni a témát.) Gondolatának ezt a részét tehát semmiképp sem tudom magamra venni.

Ön ezek után visszatér ahhoz az állításához, amely a Magyar Nemzet-beli cikkében is szerepelt, s amely szerint majd „csak a gyakorlat mutatja meg, hogy mennyire megalapozottak a félelmek, hogy az NHMH felállítása és az új médiatörvény fenyegeti a demokráciát és a sajtószabadságot”.

Ezen a ponton változatlanul szemben állunk. Az, hogy az előző kormányok elmulasztották bárhová is elhelyezni a gyűlöletbeszédről szóló törvényt, mindent indokol, csak azt nem, hogy a gyűlöletbeszéd kizárását alibiként használva Hatósági Jogkörrel Felruházott Tartalomvizsgáló és Büntető intézményt (HATABÜNTI-t) hozzanak létre. Ez már önmagában is elképesztő és egyértelműen antidemokratikus lépés. Ennél még az egykori Tájékoztatási Hivatal is jobb volt, mert ott legalább a látszat kedvéért közbeiktattak egy hajtószíjat: a médiabiztos elődeinek tekinthető politikai megbízottak alapkérdésekben tájékoztatták és eligazították a főszerkesztőket, és csak akkor vizsgálták és büntették a megjelent tartalmakat, ha sértették a hatalom ideológiáját, illetve az országban elfogadott hallgatólagos tabukat.

1989-ig pontosan lehetett tudni, hogy miről nem szabad nyíltan beszélni az egyes írásokban:

Az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet kiegészítő csapatok” elnevezésének abszurdumáról, az egypártrendszer korlátainak mibenlétéről, antidemokratikus mivoltáról, a proletárdiktatúra önellentmondásáról, bizonyos vezetők szellemi színvonaláról, a KGST értelmetlenségéről, a szegénység jelenlétéről, a rejtett munkanélküliségről és a demokratikus ellenzék létezéséről, valódi szándékairól. Ma ezzel szemben fogalmunk sem lehet, hogy a HATABÜNTI fideszes vezetőjénél, fideszes politikai biztosánál és csak fideszesekből álló tanácsánál milyen állítások vagy vélemények fogják az adott napon kiverni a biztosítékot. Hiszen még azt sem tudják eldönteni, hogy keresztények-e vagy keresztyének, s hogy Luther melyik felekezethez tartozott – hogy fogják így védeni a szövegek vallási vonatkozásainak kiegyensúlyozottságát?!


Looking the Other Way – flickr/tantami

Végül Ön arra kér, hogy írásaiban tekintsek el a személyeskedéstől: „például attól, hogy ’állítólagos liberális mivoltomat’ tűzi pellengérre”.

Sajnálom, ha a megfogalmazásomat (amely egyébként így hangzott: „Pelle János, aki állítólagos liberális mivolta ellenére ezúttal a Magyar Nemzetben fejtette ki véleményét…”) személyeskedésként értelmezte; nem annak szántam. Én sem kedvelem a személyeskedést, de ebben az esetben nehéz volt eltekinteni attól, hogy Ön liberálisként lép fel, és általában liberális fórumokon igyekszik megjelenni (sőt, a jobboldali körökben gyűlölt Jászi Oszkárról ír könyvet), s eközben egy hatalmi aktusról éppen a hatalom antiliberális szócsövében fejti ki a nézeteit. A mai helyzetben ez sajnos a modell erejével hat. S mivel ez alkalommal, a médiatörvény-tervezet kapcsán Ön volt ebben az első, s a Fidesz rögtön kérkedni is kezdett az Ön véleményével, ma is fontosnak tartom ezt az ellentmondást megemlíteni. Bármennyire is egyenlőségjelet akar Ön tenni a pártok közé, ebben a vonatkozásban semmiképp sem lehet: akár az MSZP, akár az LMP idézné Önt, az egy pillanatig sem jelentene filozófiai ellentmondást az Ön liberalizmusához képest.

S hogy ezeket a helyzeteket valakinek szégyellnie kell-e vagy sem, arról én a cikkemben egy szót sem szóltam, s a továbbiakban is a helyzetek szereplőire bízom.

Üdvözlettel
Lévai Júlia


Mihancsik Zsófia

Pelle János nyugodtan alhat

Két okból: ő már sokszorosan megtette a magáét a HVG online háziszerzőjeként, amikor folyamatosan azzal foglalatoskodott, hogy megágyazzon a Fidesznek. Amikor azt magyarázta jobb sorsa érdemes olvasóinak, hogy „a demokratikus konzervatív párttól”, Orbántól meg a Fidesztől nem kell félni, amikor mindent megtett azért, hogy az „ámokfutó” baloldal nyakába varrja a szélsőjobboldal megerősödését, amikor előre látta, hogy a tükör lesz a hibás, ha kedvenc pártjáról netán rossz vélemény alakul majd ki Nyugaton („befolyásos nyugati újságírók, tudatlanságból, trehányságból, netán korábbi beidegződéseinek engedve, a Fidesz várható győzelme után, olyan lejárató kampányba kezdhetnek, ami árthat nemcsak a jobboldalnak, de az egész ország politikai és gazdasági érdekeinek is”). Bár azt meg kell hagyni, hogy – sok szerzőtársával ellentétben – ő legalább konzekvens: szállíthat neki naponta bizonyítékokat a Fidesz a kétharmaddal való visszaélésről, ő még mindig hisz abban, hogy a „demokratikus konzervatív párt” országjobbító tevékenységet folytat, és ahogy a kétharmadát nem arra használja, hogy eszement módon lerúgjon magáról minden külső kontrollt – érdekes módon nem a szélsőjobboldali bírálóit –, úgy a totális felhatalmazásokat sem azért rakta bele a médiatörvénybe, hogy a saját hatalma érdekében éljen velük. Ezt nevezik elvakult párthűségnek. Egy publicistánál meg bűnös korlátoltságnak nevezik, elemzőt meg ne is emlegessünk, mert a funkcióval fogalmilag nem fér össze sem a szemellenző, sem az elemzőképesség hiánya.

És nyugodtan alhat azért is, mert az ő módszerére még a médiahatóság totális felhatalmazásában sem lesz paragrafus. A sunyi oldalvágásokat mindenki érti ugyan, de éppen mert ügyesek, nemigen szankcionálhatók. Bár lehet, hogy tévedek, és a helyzet rosszabb: Pelle János nem ügyes, tényleg az van a fejében, hogy a Galamus az egyik szélsőség, és a kurucinfó a másik. Bőven belefér a differenciált gondolkozásnak abba a szintjébe, amelyet Pelle János képvisel (és voltak e téren is nagy elődei). Csak éppen a kurucinfót szankcionálni kell „a huszadik század ismert előzményei miatt”, a Galamus meg hadd beszéljen, elvégre a magunkfajta baloldali liberálisok miatt még senkit se lőttek a Dunába.

Egyébként felhívom Pelle János és a Fideszre messiásként tekintő társai figyelmét, hogy a közösség elleni izgatás (gyűlöletbeszéd) szabad burjánzásáért felelős és a baloldali-liberális koalíció által ki nem iktatott tényezők sorában ott vannak a bíróságok is – az ő állami ellenőrzés alá vonásukat még nem végezte el a Fidesz, helyes lenne tehát, ha ezt is sürgetnék. Mert még a Pelle-féle egy-ügyű logikában sem lesz elég a báb-köztársasági elnök kinevezése, az ügyészség kormányfelügyelet és megbízható ember irányítása alá helyezése meg az Alkotmánybíróság csonkolása. És akkor még mindig nem látom, hogyan fogja megmagyarázni magának Pelle János például azt a tényt, hogy kedvenc „konzervatív” pártja nemcsak 2006 őszén, a Kossuth téren keveredett össze a zsidózó csőcselékkel, hanem 2010 őszén a nevezetes albizottságban is a legnagyobb egyetértésben működött együtt a rasszista Jobbikkal azért, hogy sok más mellett 2006 őszének ezt a vonását is kitöröljék az emlékezetből.

Ami pedig a személyeskedést illeti: van egy mennyiségi határ, ahol már nem érdemes tartalmakról vitatkozni, mert körben forgunk. Ilyenkor muszáj eggyel hátrább lépni, és elgondolkozni azon, érdemes-e egyáltalán az adott személy görcsös hiteit és a hozzájuk tartozó képességeit komolyan venni. Vagy türelmesen ki kell várni, amíg az élet, a valóság, a tapasztalat a helyükre rakja őket. Ami engem illet, én már jó ideje ez utóbbi álláspontra jutottam Pelle Jánossal kapcsolatban (is). Úgyhogy elnézést kérek ezért a kivételért, amely csak a szabályt erősíti.

Mihancsik Zsófia
a Galamus felelős szerkesztője, aki, sajnos, nem volt „győztese” az 1992–94-es médiaháborúnak sem (hacsak át nem írják – Pelle János, a Fidesz és a Jobbik – a közelmúlt történetének ezt a fejezetét is)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!