A jövő dala – 2. rész: a Magyar polip bénító ölelése

 

A jövőre összpontosító új sorozatom első részét azzal fejeztem be, hogy a továbbiakban „csak néhány újabb tényezővel akarok foglalkozni, amelyek nézetem szerint az elmúlt két évben a mi részünkről leginkább hozzájárultak az orbáni apátiagerjesztés sikeréhez, elősegítve a Fidesz második kétharmadát”.

Néhányat írtam, de be kell látnom, hogy szorongatnak a felgyorsult események, és mihamarabb a mindig előttünk álló, mindig befolyásolható jövő felé kell fordulnom. Így most csak arról fogok beszélni, amit a választási vereségekhez vezető legnagyobb hibáinknak tartok: ezek elkerülhetők lettek volna, mert csak rajtunk múlott, hogy milyen kampánystratégiát választunk. Ezt még 2013-ban, Egymásnak esve című írásomban így fogalmaztam meg: „évek óta úgy tartom, hogy nem a Fideszt kell legyőzni, hanem a kormányzása alatt vészesen elterjedt – vagy az általuk tudatosan (mindent bebetonozunk!) terjesztett – politikai apátiát.”

Az ellenzék az ereje javát sajnos Orbán Viktor démonizálására összpontosította: minél démonibb képet festünk róla, annál többeket győzünk meg a legyőzhetetlenségéről – s annál inkább összefognak körülötte a hívei. Így ahelyett, hogy felülkerekedtünk volna oldalunk apátiáján, egyre csak elmélyítettük.

Sorolhatnám az elmúlt években megjelent pesszimista írások százait, amelyek a legoptimistább optimizmust is próbára tették, de talán elegendő, ha csak a legmonumentálisabb ilyen művet említem, amely meglátásom szerint a választásokat megelőző, kritikusan fontos évre a legmeghatározóbban nyomta rá a bélyegét, és még mindig közszájon forog a pesszimisták kielégítésére: a Magyar Bálint szerkesztésében megjelent Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam című kötetet. Mondhatnám úgy is, hogy – túl a baloldal beharangozott száznapos, de többnyire véghez nem vitt programjain, majd tényleges összefogásra képtelen marakodásán – szerintem a Magyar Bálintnak és híveinek a nyomtatott és elektronikus média számunkra még elérhető minden fórumán agresszívan terjesztett maffiaállam-koncepciója járult hozzá nagyban ahhoz, ahová 2014-ben jutottunk. Olyannyira, hogy végül már csak a címének és főleg alcímének mantraszerű hangoztatása is elegendő lehetett, hogy megfossza reményük utolsó foszlányától azokat is, akik bele sem néztek a könyvbe. Mindez csak növelhette a baloldal már amúgy is vészesen terjedő, a Fidesz papagájkommandója által is hatásosan terjesztett: „mindent bebetonoztunk kétharmadosan meg a Nx9 éves kinevezésekkel” politikai apátiát.

Fotó: mixonline.hu


Pedig voltunk néhányan, akik felhívtuk a figyelmet, hogy a maffiázás – még ha nagyon világosan le is írja az Orbán-rendszer némely aspektusát – nem nyújt használható megközelítést a leváltásához. Hiába álltam ki több alkalommal a polipozás és maffiázás ellen, már csak saját optimizmusunk védelmében is.

Ott lehettünk volna jóval az országgyűlési választások előtt, ahol most tartunk az utóbbi hónapok tüntetései után, ha egy-két évvel ezelőtt a maffiázás helyett nevén nevezzük a kialakuló diktatúrát, mert tudjuk: mindig minden diktatúrát megdöntött a nép, hacsak nem omlott össze előbb a belső rohadástól, vagy nem emésztette fel önmagát a fékezhetetlen hatalom- és dicsvágy. És ha lesznek is utódai az eredeti diktátornak, ők általában a sokkal szerényebb képességekkel rendelkező talpnyalói közül kerülnek ki, így a diktatúra elsilányul, impotenssé válhat, már jóval az összeomlása előtt. Ebben is sarkalatosan különbözik az orbáni egyeduralom a maffiától, amelyben mindazokból, akik kemény és olykor véres harcban egy életen át küzdik fel magukat a ranglétrán, a legkeményebb és leggátlástalanabb nyeri el az uralmat pár évre.

Talán az a legmeghatározóbb különbség a maffia és a Fidesz vezetése között, hogy az előbbiben sorozatban követik egymást a „keresztapák”, és mindig van a hatalmi létra alsóbb fokain felfelé törtető utánpótlás. A Fidesz ezzel szemben nem sorozati, hanem párhuzamos rendszer, amelyben minden főszereplő együtt emelkedett hatalomra, és az összezárás évei során többnyire megtartották saját, relatív hatalmi pozíciójukat. Új szereplők nehezen, belső bomlasztás nélkül talán sohasem épülhetnek be ebbe a centrális hatalmi térbe. Így, szemben a maffia állandó hierarchikus küzdelmével, sokan el sem tudják képzelni, hogy Orbánnak kívülről, illetve alulról jövő kihívói lehetnek. És ha vannak is, akik úgy gondolják, hogy örökre beépültek a belső körbe, tudniuk kell, hogy bármikor beáldozhatók az eredeti gárda túlélésének érdekében.

Viszont éppen a vérfrissítés hiánya miatt hordozzák magukban az ilyen rendszerek a végességüket, hiszen ha a kemény magjuk egy baráti körből és korosztályból kerül ki, egyidőben ragadhatja el őket a fékezhetetlen hatalomvágy, szállhat fejükbe a dicsőség, lágyulhat meg az agyuk. Szemben a szokásos lineáris politikai és maffiatípusú rendszerrel, amelyben általában fiatalabb, energetikusabb személy lép az első számú vezető helyébe, és így a rendszer örökre ereje teljében marad. Sőt a maffiaszerű berendezkedésben egyre gátlástalanabbnak, véreskezűbbnek kell lennie a trónörökösnek ahhoz, hogy legyőzze az egyre keményebb harcban edzett vezetőket. Már csak ezért is helytelennek tartom, ha az orbáni nem hierarchikus és így folyamatosságát nem biztosító – számunkra nem reménytelen – rendszert a maffiához hasonlítják.

Említésre méltó ebből a szempontból is Ungváry Rudolf írása, amely a Magyar polipról szóló analitikus kritikáját ezekkel a gondolatokkal fejezi be: „A politikai kultúrából következő egyetértésről van szó. És az is tünetértékű, hogy nem e többségi egyetértés okainak, hanem csak az általuk keltett szociológiai felszínnek a modellje és részletes leírásai születnek meg. A részlegesség jeleként. Eredményes ellenállási stratégia csak akkor lesz, ha a ’miért’ is felismerődik.” De a leírások, talán éppen a felkérés megszabta egybehangzásuk miatt, nem vezettek közelebb a miérthez, a leválthatóság hogyanjához pedig még annyira sem. Annak megértéséhez, hogy mikor és hogyan válhat az ellenállási stratégia eredményessé, ez a könyv egyáltalán nem segít hozzá, és mint tudjuk, nem is vezetett eredményes ellenállási stratégiához. Ellenkezőleg, elterelte a figyelmet arról, ami egy ilyen stratégia kialakításához vezethetett volna. És ha volt is valami hatása, az legfeljebb a polip és maffia szavak egyre szélesebb körökben tudatosult negatív jelentéstartalmára terjedt ki.

Azokra, akik elolvasták a Magyar polip első kötetét, azért is lehetett nagy hatással, mert szinte mind a húsz nagyon jól ismert és elismert szerzője Orbán hatalmi rendszerének ugyanazt az értelmezését támasztotta alá. Kivételként említésre méltó Gábor György A kisajátított Isten országa. (Szakrális politikai szimbólum – szimbolikus politikai szakralitás) című tanulmánya, amely a maffiázásnál sokkal mélyebb rétegeket tár fel. És ezt nemcsak azért mondom, mert hajaz a „szakrális nacionalizmusra”, amely kifejezéssel a Horthy-korszakot, vagyis annak egy meghatározó aspektusát jellemeztem, talán a poliphoz hasonlóan egy aspektussal foglalkozó módon.

A Magyar polipban megjelent többi írás egybehangzása talán számomra is meggyőző lett volna, ha ez a kötet egymástól függetlenül létrejött elemzések elfogulatlan összegyűjtéséből jön létre. A könyv bemutatóján és másutt is elhangzottakból azonban kiderült, hogy a szerkesztő arra kért fel szerzőket, hogy az általa már több mint egy évtizede vallott és a könyv első fejezetében is megjelenített koncepció szerint értelmezzék és fejtsék ki az elképzeléseiket a saját szakterületükre vonatkoztatva. Konrád György így ír a könyv előszavában: „A ’posztkommunista maffiaállam’ sokoldalúan kifejtett – metaforából rendszerleírássá gazdagodó – modelljét kiváló liberális értelmességiek tették magukévá, és a saját elemzési területükön ebben a fogalmi keretben értelmezhető, analóg felismerésekre jutottak.” Az „analóg” talán még erősebb kifejezés, mint az én „egybehangzóm”, bár Konrádnál nehezebb lehet felismerni az elítélő jelleget. Vagy talán ő nem is elítélően használta az analóg szót.

Békeidőben, legalábbis nem közvetlenül a választások előtt, ezt a művet mint lehetséges értelmezést nem tartottam volna károsnak, de amikor megjelent, a demokrácia hívei már az életükért harcoltak. És sokan, nagyon sokan hamarosan reményvesztetten feladták a harcot. Vagy egymás ellen fordultak. Nem kárhoztathatjuk őket, hiszen kevesektől várhatjuk el, hogy ne adják fel a reményt, amikor azt hallják, hogy egy polippal és maffiával állnak szemben. Mind a kettő azt jelenti, hogy ellenük nem lehet nyerni, hiszen a polipnak nemcsak hogy nyolc karja van, hanem némely fajuk olyan mérget használ, amely minden izmot megbénít. (A használ helyes kifejezés, mert nem a saját szervezete készíti ezt a mérget, hanem egy baktérium, amelynek otthont ad.)

Sok száz érdekes tulajdonsággal, például megosztott idegrendszerrel és három részből álló szívvel is rendelkeznek polipok, és vannak köztük olyanok, amelyek egyik túlélési mechanizmusa az, hogy színt tudnak változtatni. Vagy egy tinta kibocsátásával ködösítik el a környezetüket. A Magyar polip címről nem derül ki, hogy ennek a fajnak melyik rendkívüli tulajdonságára utal. Talán a névadó nem is nagyon volt tudatában a polipok természetrajzának, talán csak ölelésének reménytelenségére akart utalni. És éppen ezt a reménytelenségkeltést tartom a könyv legkárosabb hatásának.

Ki kellett írnom magamból azt a még a jelenben is folytatódó, a közelmúltból eredő, de a jövőt is megfertőzni képes aggodalmamat, hogy nem lesz könnyű kiszabadítani magunkat a Magyar polip öleléséből, hogy teljes szívből átengedhessük magunkat a jövő dalának.

 

Bitó László, író

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal