rss      tw      fb
Keres

A hatodik alternatíva

Fazekas Csaba


Mostanában egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy mik az okai és mik lehetnek a következményei a katolikus egyházat lépten-nyomon megrázó pedofil ügyeknek. Az elmúlt időszakban egymás után derült ki, hogy az egyház papjai vagy egyházi intézmények munkatársai érintettek voltak évekkel, évtizedekkel ezelőtt (mára többnyire nagykorúvá lett) kiskorúak megrontásában. A sajtóban újabb és újabb hírek, kommentárok látnak napvilágot, és meg kellett szólalnia a világegyház fejének, XVI. Benedek pápának is.

Nyilvánvaló, hogy a súlyos bűntettek ma már nem kezelhetők csupán helyi kilengésekként, „egyesek” eltévelyedéseiként, hiszen a sajtóban rendszeresen jelennek meg újabb és újabb leleplezések, egykori áldozatok színre lépései, (az Egyesült Államokban egyházmegyéket anyagi kilátástalanságba sodró) kártérítésekről szóló hírek, felforrósodtak a „panaszvonalak”, s mindez már a katolikus világegyház fejének közvetlen környezetét is elérte. Nyilvánvaló egyfelől, hogy az egyház egészét nem lehet és nem szabad sommásan leminősíteni még oly nagy számú papjának viselt dolgai miatt, másfelől ugyanakkor az is, hogy az esetek száma, nagyságrendje, az ügyek kezelésének tipológiája arra enged következtetni, hogy sajátos „üzemi balesetekkel” van dolgunk. Az egyházra hosszú vándorlás vár a tagadástól, az „antiklerikális támadások” elhárításának stratégiájától a beismerésig, nem is beszélve ennek befelé és kifelé történő kommunikációjáról, a következtetések levonásáról, s minden jel szerint ezen az úton még csak a kezdeti, bizonytalan lépéseket regisztrálhatjuk. Könnyen elképzelhető, hogy a pedofil botránysorozat a 20-21. századi katolicizmust ugyanabba a kínos magyarázatkeresésbe vezetheti, mint amit például a középkori inkvizíció megítélésének tanulságai hordoznak. Óhatatlanul adódik az egyébként megválaszolhatatlan kérdés, hogy csak a 20. század végén váltak-e ennyire jellemzővé az egyháziak körében az elképesztő bűntettek, vagy csak korunk modernitása eredményezett olyan körülményeket, amikor mindez egyáltalán kiderülhet és a közvélemény minderről értesülhet, vagy előfordultak hasonló ügyek a korábbi századokban is.

Akárhogy is vesszük, aligha fogadható el, hogy az egyházon kívül ugyanannyira jellemző a pedofília, mint azon belül, ugyanolyan esendőek a papok, mint a világiak. (Sőt, egyszerűen már az is különös, hogy a kérdés egyáltalán felvetődhetett az egyház esetében.) Nehéz volna statisztikát készíteni, az bizonyos csak, hogy nem elszigetelt esetekről, hanem számos országban párhuzamosan kibontakozott jelenségről van szó, a nyilvánosságra került ügyek száma pedig akkor is meghökkentő, ha a túlnyomó többség nem vádolható félrelépésekkel. A gyermekek kiszolgáltatottságával való visszaélés a legundorítóbb bűnök egyike, amit el nem hanyagolható mértékben súlyosbít, hogy ha olyanok követik el, akiknek védeni, gyámolítani, nevelni kellene a kiskorúakat.

***

Az egyház törvényei részletesen szabályozzák és szigorúan büntetik a paráználkodást tiltó 6. parancsolat bármilyen szintű megsértését – bár tény, hogy a vonatkozó passzusok elgondolkodtatóak. A szabályok között (igaz, az „egyéb szexuális bűncselekmények” kategóriájában) arról olvasunk, hogy „büntetendő cselekményt követ el a hatodik parancs ellen vétő klerikus akkor is, ha tettét 1.) erőszakkal vagy fenyegetéssel vagy 2.) nyilvánosan vagy 3.) tizenhat éven aluli kiskorúval követte el.” (Az egyház törvényeit összefoglaló Corpus Juris Canonici alapján ld.: Erdő Péter: Egyházjog. Bp., Szent István Társulat, 2003. 3. bőv. kiadás, 2572. §.) A szöveg hangsúlyozza továbbá, hogy a bűncselekmény akkor is megvalósul és büntetendő, ha nem kíséri „sem botrány, sem pedig a tartós vagy állapotszerű viselkedésben való kitartás”. Sőt: „Elegendő egyszeri eset is.” Világos beszéd. Szempontunkból itt nyilván a kiskorúval szembeni szexuális bűncselekményről van szó, ami egyébként összemosódik az 1. ponttal, hiszen pedofil bűntettet csak erőszakos úton lehet megvalósítani, a gyermekek ugyanis nincsenek abban a helyzetben, hogy a szabad akarattal való élésről egyáltalán beszélhessünk. Ha az egyház ezt komolyan vette volna, illetve veszi papjaival, intézményeinek alkalmazottaival szemben, akkor fel sem merülne, hogyan maradhattak ilyen nagyságrendű ügyek évekig titokban, miért úszhatták meg egyes klerikusok egyszerűen áthelyezéssel stb. Figyelemreméltó, hogy e bűntettek büntetése kapcsán a kánonjog is úgy fogalmaz, hogy az egyháznak nincs mérlegelési lehetősége: a tudomására jutott eseteket mindenkor kötelező megbüntetnie, s a dolog súlyosságát jelzi, hogy mindezt „előzetes figyelmeztetés nélkül” is megteheti. A „világi” logika szerint meg is kellene tennie, hiszen aki kiskorúakat megront, annak az egyházon kívül sem adatik meg az esetleges „megjavulás” esélye. (Vagyis például aligha foglalkozhat újra gyerekekkel stb.)

A büntetés részletezése kapcsán azonban – különösebb „sorok közötti olvasás” nélkül is – tanulságos sorokat találunk. A hivatkozott paragrafus ugyanis mást is említ: „[az eljárás a] cselekmény minden típusára kötelező, de meghatározatlan büntetést rendel, nem zárva ki a klerikusi állapotból való elbocsátást sem”. (Erdő P. i.m. 2573. §, kiemelés tőlem.) Azt gondolná az ember, hogy az említett rigorózus egyházjogi szabályokat megsértők esetében a részletező szabályok nem „finomítanak” a jogi megítélésen, hanem még inkább hangsúlyozzák annak súlyosságát, például azt, hogy az elbocsátás magától értetődő. Sőt, a következő paragrafus hangsúlyozza ugyan, hogy az ilyen „bűncselekménynek is lehet [!] büntetésszerű egyéb következménye”, vagyis az egyház intézményeiből való eltávolítás, „de ettől az elöljáró megítélése szerint eltekinthet, ha úgy véli, hogy az illető megjavítása, az igazságosság helyreállítása és a botrány helyrehozatala más módon elérhető”. Feltéve, de meg nem engedve, hogy az illető egyáltalán „megjavulhat”, az bizonyos, hogy az „igazságot helyreállítani” aligha lehet a kiskorúak esetében, arról nem is beszélve, hogy meghökkentő és elszomorító ebben a kontextusban a botrányelkerülés szempontjának emlegetése.

Aligha járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy például a pedofil papoknak „falazó” püspökök, egyházi elöljárók is hasonló logika mentén járhattak el, amikor „más módokat” kerestek e szörnyűségek leplezésére, ahelyett, hogy elbocsátották volna kötelékükből a vétkeseket, és világi bíróságot vontak volna be a megbüntetésükbe.

***

Mindennek megértéséhez vegyük figyelembe, hogy a katolikus egyház papjai lényegében két világban élnek: az egyházban és az azt körülvevő társadalom világában, s a polgárosodás kora óta a két szféra elvárásai és szempontjai gyakran kerültek konfliktusba egymással. A papok, lelkészek, szerzetesek stb. számára az egyház által vont határvonal az élesebb és a fontosabb, a papság pedig igyekszik mindent elkövetni, hogy a konfliktusokat ne engedje a világi szférába átszivárogni. Mivel nyilvánvalóan mást jelent a „bűn” fogalma az egyházon belül, így mást jelent a „büntetés” és a „bűnhődés” is. Az egyházi intézmények zárt világokat alkotnak, ahol nemcsak az írott jog paragrafusai alakultak másként, hanem a közösség íratlan belső szabályai, értékei is. Nem véletlenül alkotott az egyház a középkorban önálló rendet, és nem véletlenül állították az egyháziak az újkor századaiban lépten-nyomon, hogy rájuk más szabályok kell hogy vonatkozzanak, mint a világiakra. A polgárosodás hívei pedig nem véletlenül hangoztatták az egyenlőség jegyében, hogy a papok ugyanolyan polgárai államuknak, mint a bármely más hivatást, foglalkozást választók.


flickr_fdecomite

Néhány éve nagy port kavart az 1962 márciusában kiadott Crimen sollicitationis című szentszéki dokumentum nyilvánosságra kerülése, amely pápai jóváhagyással szigorú titoktartást írt elő az egyháziak által elkövetett szexuális bűncselekményekkel kapcsolatosan. Az egyházban vagy kétségbe vonták a hitelességét, vagy úgy magyarázkodtak, hogy az egyházi kánonjog 1983-as reformjával amúgy is érvényét vesztette. Ráadásul 2001-ben a De delictis gravioribus című dokumentum, részletesen szabályozva a szexuális bűnök esetén követendő eljárást, meghosszabbított elévülési időről, az intézkedésnek – helyi ordináriusok helyett – központi ügyintézésbe vonásáról stb. intézkedik. Bár a legújabb kánoni előírások már nem szó szerint tartalmazzák ezt a rendelkezést, az 1917. évi törvénykönyv még azt is előírta, hogy akár a gyóntatószékben szerzett ilyen irányú információkat is kötelesek jelenteni és a büntetést kezdeményezni. Nem a tételes joggal, szabályozással van tehát elsősorban probléma, hanem azzal, hogy az alapvetően más, egyházi szemlélet alkalmasint megtalálja a kiskorúak elleni visszaéléseket és azok ismert kezelését lehetővé tevő kiskapukat.

Az egyházjog által számos fejezetben elítélt szexuális eltévelyedések két kategóriára bonthatók. Nyilvánvaló, hogy a pedofil bűnügyek elválasztandók az általában „paráznaságnak” minősített esetektől, hiszen ha egy pap vét a cölibátus kötelezettsége ellen, bármilyen felnőtt szexuális kapcsolata van, akkor valóban csak arról van szó, hogy megszegte közösségének saját, belső – a társadalom íratlan és a világi jog írott passzusainál szigorúbb – szabályait, ezzel kívülről nézve kínos vagy épp nevetséges helyzetbe hozta egyházát. De ettől még a félrelépése egyházi belügy marad, azzal együtt, hogy szemet hunynak felette vagy kap valamilyen egyházi fenyítést. A levonandó következtetések is csak az egyház szféráját érintik, az ő dolguk, hogy emiatt változtatnak-e a nősülés szabályain, újraértelmezik-e „kétezer évesnek” nevezett, valójában persze aktuálisan kialakított dogmáikat vagy nem. A gyermekmolesztálás viszont alapvetően más természetű, s úgy tűnik, az egyháziak számára e két kategória egyszerűen összemosódott, nemcsak az okokat („tiltja az egyház”), hanem a lehetséges következményeket tekintve is. Ha egyik (például ágyas-tartás) esetére alkalmazható a „házon belüli” elintézés, a kánonjogilag minősített ejnyebejnye, akkor ennek a logikájába óhatatlanul bevonódnak a kiskorúakkal szembeni visszaélések esetei. A hatodik parancsolat így ölthette magára az elmúlt évtizedekben az egyházon belül sajátosan értelmezett „hatodik alternatíva” jellemzőit. Mindennek következménye (hosszú előkészítés, és minél később, annál kínosabb magyarázkodás után) csak az lehet, hogy feloldják a középkori katolikus egyház egyik legszívósabb, a pedofil ügyekért is felelős, kötelező papi cölibátusról szóló dogmáját.

Ezen a téren pedig az egyháznak egyetlen, haladéktalan tennivalója van: felismerve a szexuális visszaélések eltérő jellegét, világi büntetőeljárást kezdeményezni a kiszolgáltatott gyermekek megrontói ellen. (Visszamenőlegesen is, erre egyébként az egyházjog eddig is adott lehetőséget.) Ha az eltussolással – ahogy mondani szokás – az egyház tekintélyét akarták menteni és tévedtek, akkor ismerjék fel, hogy a tekintélymentés útja már jó ideje épp az ellenkező irányban található.


A szerző történész, egyháztörténész, a Miskolci Egyetem BTK Politikatudományi Intézetének igazgatója.


www.fazekascsaba.hu


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

как выбрать сковороду с антипригарным покрытиемdab evoplus sanya market