rss      tw      fb
Keres

Bild Zeitung: Találkozás Dachauban – és egy kaliforniai strandon

 

 

A Bild Zeitung című jobboldali német lap Hetven évvel a megmentés után – Itt egy holokauszt-túlélő mond köszönetet megmentőjének címmel közölte Frank Siering cikkét. Joshua, aki túlélte a dachaui koncentrációs tábort, és Daniel volt amerikai katona most találkozott először Kaliforniában.

Auschwitz, Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau – Hetven évvel ezelőtt oroszok, angolok és amerikaiak szabadították fel a nácik koncentrációs táborait, amelyekben emberek millióit gyilkolták meg.

A 87 éves Joshua, aki túlélte Dachaut, és a 89 éves Daniel, volt amerikai katona a kaliforniai strandon találkozott első ízben. Joshua Kaufman 70 éve vágyott erre a találkozóra, ezért érthető a türelmetlensége.

A 87 éves, magas, esetlen férfi idegesen topog a kaliforniai Huntington Beach strandjának meleg homokjában. A magyar férfi újra és újra a helyére igazítja fekete sapkáját, és türelmetlenül nézeget az épület felé, ahonnan mindjárt jönnie kell Danielnek.

Kaufman és Gillespie egymástól alig egy órányi autóútra él, és nem ismeri egymást. Mégis van egy hihetetlen közös történetük.

Gillespie akkor 18 éves amerikai katona a 42. Szivárvány gépfegyveres hadosztály katonájaként 1945. április 29-én érkezett a dachaui koncentrációs táborhoz. A tábor 11. számú barakkjában csontig lesoványodva kuporgott Joshua Kaufman, aki akkor 16 éves volt.  

Vasárnap volt. Egy nap, amelyet sem Gillespie, sem az akkori KZ-fogoly Kaufman, sem további 32 ezer dachaui holokauszt-túlélő soha többé nem felejtett el. A felszabadulás napja.

Gillespie most lassan tolja a járókeretét. Még néhány méter. Feje lehajtva. Az akarata erős, a teste gyenge és roskatag.

Gillespie már néhány éve nemigen tud járni, de szívesen vállalkozik erre a nehéz útra a strandon, ahol felnőtt. Hiszen ő is tudja, ki vár rá ott a víznél.

Legszívesebben odaszaladt volna hozzá, és a karjában vitte volna – mondja majd Joshua később. Bárhová. Annyi erőt érzett magában ebben a pillanatban. Ám Kaufman, akit ezen a napon elkísért legkisebb lánya, a 34 éves Alexandra, megáll. Mintha meg akarná adni ennek a történelmi pillanatnak azt a tiszteletet, amelyet megérdemel.


Végre. Gillespie-nek sikerült. Állnak egymással szemben. A felszabadító és a holokauszt-túlélő. Ami ezután következik, meghatja az arra sétáló turistákat és a stábot is, amely a német History Channel megbízásából Emanuel Rotstein dokumentumfilmje számára lehetővé tette, hogy dokumentálja ezt a találkozást.  (A műsor május 31-én kerül adásba.)

Néhány másodpercnyi csend után Joshua tiszteleg a hősének. Gillespie is a halántékához emeli jobb kezét, és viszonozza a katonás köszöntést.

Aztán Kaufman megragadja felszabadítója kezét, és megcsókolja, majd térdre esik. „Hetven évvel ezelőtt le akartam térdelni a felszabadítóm előtt, és úgy akartam neki köszönetet mondani. De akkor ehhez túlságosan le voltam gyengülve. Ma van az a nap, amikor erősnek érzem magamat” – mondja Kaufman Gillespie-nek.

Mit gondolt a katona 70 évvel ezelőtt, Dachau felszabadításának a napján, amikor a dzsipjével behajtott a tábor kapuján?

„Nem értettük. Kaliforniában nőttem fel, bőségben, mindenünk megvolt. Nem tudtuk felfogni, hogyan éheztethetnek emberek így más embereket. Hogyan gyilkolhatják meg, hogyan hagyhatják elpusztulni őket. Dachauban újra és újra a miért kérdése zúgott a fejemben. És ugyanakkor egyszerűen csak hihetetlenül dühös voltam” – mondja az amerikai, aki a háború után nyolc gyermek apja lett.

„Dachau felszabadítása örökre megváltoztatta az életemet”

Amikor Dachau felszabadult néhány nappal a német kapituláció előtt, a világ már tudott a koncentrációs táborok rémségeiről, a gázkamrákról, már megtanulta Treblinka, Majdanek, Auschwitz, Buchenwald, Bergen-Belsen nevét.  

Kaufman a strandon újra és újra a hálájáról beszél, magyar akcentussal újra és újra kibuggyan belőle: „I love you, I love you so much“ (Szeretlek, annyira szeretlek).

Amikor jöttek az amerikaiak, Joshua a 11. barakkban több más fogollyal együtt a bűzös latrinában bújt el. Néhány nappal korábban ilyen módon menekült meg egy úgynevezett Blocksperrétől (Barakklezárás) – ez a német szó beleégett az agyába. „Ha Blocksperre volt, a nácik bejöttek a barakkba és szortíroztak. Ez többnyire gyilkosságot jelentett” – mondja Kaufman. „Láttam a fehér zászlót az őrtornyon, és sejtettem, hogy vége lehet a tortúrának. Amikor az amerikaiak kinyitották az ajtókat, a szívem bukfenceket vetett.”

Ma Kaufman is Amerikában él, alig egy órányi autóútra Glliespie-től, Hollywoodban. Odüsszeiája a második világháború után a dachaui felszabadulással még nem ért véget.  

Két hónapot töltött egy klinikán Feldafingben, a Starnbegi tó mellett, aztán egy szovjet katona visszacsempészte magyarországi szülővárosába, Debrecenbe. Onnan deportálták a koncentrációs táborba, csak azért, mert zsidó. Debrecenben Kaufman megtalálta az apját, és megtudta, hogy a család száz tagja közül mindössze négyen élték túl a holokausztot. Kivándorolt Palesztinába. Izraelért harcolt a függetlenségi háborúban, aztán a hatnapos háborúban, és az 1973-as Jom Kippur háborúban is. Büszkén mutatja a fotókat, amelyek fiatal emberként mutatják a Szuezi-csatorna partján.

Kaufman egy amerikai látogatáson ismerkedett meg Margarete-tel. Ő is zsidó, csecsemőként élte túl a budapesti gettót. „Életem szerelme” – mondja Joshua. Negyvenhét éves korában lett első ízben apa. Lánya született, és aztán még három lánya. Családjával Hollywoodba költözött, vett egy teherautót, és vízvezeték-szerelőként dolgozott. Szerény élet. A cég autóján még ma is két zászló lobog: az amerikai és az izraeli.  

„De hogyan sikerült túlélned a koncentrációs tábort? Mi tartott életben” – akarja tudni Gillespie, aki a háború után sikeres kereskedő lett.

„Meghalni egyszerűbb lett volna. Dachauban 50 kilós cementes zsákokat kellett cipelnünk. Egész nap. Aki összeesett, az belelökték a keverőgépbe vagy azonnal agyonlőtték. Állattá lettem, És az állatok túlélni akarnak. Élni akartam” – mondja Kaufman, aki még ma is egy vékony matracon alszik az ablak mellett. „Élvezem a kilátást a zöld fűre, minden nap újra élvezem” – mondja.

Egy óra elteltével véget ér a találkozó a kaliforniai strandon. Joshua és Daniel még egyszer összeölelkezik. Egy utolsó közös fotó, egy utolsó kézszorítás. Aztán eltávolodnak egymástól, mindegyik vissza a saját világába. Kicsi a valószínűsége annak, hogy ebben az életben még egyszer találkoznak. Ezt mindketten tudják.

Az utolsó szavakat Kaufman mondja: „A felszabadulás után újra felfedezhettem a szerelmet és az életet. A pokolból jöttem vissza a fényre. Ezért hálás vagyok, ez minden, amit megálmodtam az életben.”  

Legkisebb lányának csókot nyom az arcára. És elsírja magát, első ízben ezen a napon.

A találkozás ezzel a két férfival mélyen megrendített.

Vannak pillanatok, amelyek örökre beleégnek az ember szívébe. Az első csók, a gyermekei születése, a jó barátok elhunyta. Találkozásom Joshuával és Daniellel ilyen pillanat volt.  

Olyan pillanat, amely mélyen megérintett és megrendített. Az, ahogyan Jushua kimutatta a háláját, és az, ahogyan Daniel ma is viseli a szerénységet, azt, ami Amerikában magától értetődő, és ami ebben a nemzetben mindig lelkesített engem, hogy a bajban segíteni akarunk másoknak.  

Ám a holokauszt-túlélő és felszabadítója közötti találkozás pillanata még egy másik okból is mély hatást gyakorolt rám. Emlékeztetett arra, hogy szabadságban, zsarnokság nélkül élhetek.

 

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal