Telegraph: A menekültügy kezelése Európa kudarca






A The Telegraph című brit lap Christopher Booker cikkét közölte Az EU összes kudarca közül a menedékjogot kérőkkel kapcsolatos a legrosszabb címmel.


Bulgária a török határon épített, acélból készült magas biztonsági kerítéssel igyekszik távol tartani őket. Málta a turistáktól szigeteli el őket a sziget déli részén lévő nyomorúságos táborokban. Magyarország börtönbe vagy túlzsúfolt kaszárnyaépületekbe, sokukat gyógyszerekkel szedálva.   

A csődben lévő Görögországban a körülmények olyan rosszak, hogy a legtöbben inkább Olaszországba indulnak, amely próbálja őket a lehető leghamarabb továbbküldeni. Spanyolország afrikai enklávéiban annyi embert lőttek le és bántalmaztak, hogy szinte már egyáltalán nem jönnek. Franciaországban, ahol mindössze heti 9 fontot adnak nekik a megélhetésre, sokan Calais-ba mennek, és ott műanyagtetők alatt alszanak, készen arra, hogy akár az életüket is kockáztva megpróbálják elérni a barátságosan Nagy-Britanniát. Tavaly több mint 3000 ember egyáltalán nem jutott el Európába, amikor szánalmas, alkalmatlan csónakjaikkal – a pápa szavaival élve – „temetővé” változtatták a Földközi-tengert.    

Európát most évente közel félmillió ilyen „menedékjogot kérő” ostromolja, akik kétségbeesetten vágynak arra, hogy menedéket találjanak saját országaik körülményei elől – legtöbbjük Szíriából és a Közel-Keletről, Eritreából, Szomáliából és Afrika más részeiből érkezik. És még mindez együtt is csupán kis része annak, ami hatalmas, világméretű tragédiává vált, és abból a káoszból keletkezett, amely az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint több mint 50 millió embert kergetett el otthonából és késztetett arra, hogy a fejlett világba próbáljon menekülni, az Egyesült Államokba, Ausztráliába és Európába.

Az ebből keletkező romhalmaz sehol nem annyira látványos, mint abban a környezetben, amelyet az EU a maga „közös menekültügyi rendszerének” nevez. Az EU annyira nem tudja, hogy mit tegyen ezzel a válsággal, hogy engedi: 28 tagállama sokféle módon sértse a nemzetközi jogot és a saját törvényeit.

Az ENSZ 1951-es – egy más korszakhoz tartozó – Menekültügyi Konvenciója értelmében egyetlen ország sem küldhet el vagy küldhet vissza olyan menekülteket, akik kénytelenek voltak elmenekülni az országukból. Az EU most mindezt megerősítette a menedékjogot kérőkkel szemben tisztességes bánásmódot követelő Amszterdami Szerződés értelmében kidolgozott direktíva-csomagban. Ám 1997 óta érvényben van a hírhedt „Dublini szabályozás” is, amely azt rögzíti, hogy azok a menedékjogért folyamodók, akiknek sikerül illegálisan, vízum nélkül az EU területére lépni, illegális bevándorlók, s a maradáshoz való jogukat abban az országban kell „feldolgozni”, ahol először léptek be az unió területére.

A gyakorlatban két súlyos probléma tette értelmetlenné ezt a törvényt. Az egyik az, hogy olyan terheket ró a „frontországokra”, ahová megérkeznek a menedékjogot kérők – nevezetesen Olaszországra, Máltára és Görögországra –, amelyek következtében ezek az országok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megkerüljék a törvényt: továbbküldik a menekülteket, hogy az immár illetékessé váló más országokban „dolgozzák fel” őket. A másik az, hogy a menedékjogot kérők többsége egyébként sem arra vágyik, hogy Dél-Európában maradjon. Nagyon is örülnek, ha nem „dolgozzák fel” őket addig, amíg el nem érik az észak felé elterülő, gazdagabb államokat, például Németországot, Svédországot vagy Nagy-Britanniát, azt remélve, hogy ott letelepedhetnek.   

Ez az oka annak, hogy 2013-ban  az Eurostat legfrissebb adatai szerint messze a legtöbb menedékjogi kérelmet – szám szerint 126 705 darabot – Németországban nyújtották be. Aztán Franciaország következik a sorban 64 760), majd Svédország (54 270), és a negyedik erősen leszakadva Nagy-Britannia (29 875). Jogilag azonban ez csupán a probléma kezdete, mert bár nagyon sok kérvényt elutasítanak (Nagy-Britanniában 62 százalékot), az érintett országok gyakorlatilag tehetetlenek, hogy elküldjék ezeket a menekülteket.

Nagy-Britanniában az illetékes testület októberi jelentése szerint az Egyesült Királyság Határügynökségének munkatársai „nem találtak” 50 ezer menedékjogért folyamodót, akik egyszerűen eltűntek a hatóságok radarjáról. További 11 ezer ember legalább hét éve várt a „feldolgozásra”, és további 29 ezer, 2007 előtt regisztrált eset még nem oldódott meg – és mindez ráadásként ahhoz, hogy az ügynökség egymilliárd font körüli összeget költött kudarcot valló informatikai rendszerekre.   

A romhalmaz további oka az ügyvédek serege, akik arra használják az EU Emberi Jogi Konvencióját, hogy a zűrzavart még zavarosabbá tegyék. Az egyik híres példa egy 15 évvel ezelőtti eset volt, amikor vezető brit bírók úgy ítélkeztek, hogy a menedékjogért folyamodókat „nem biztonságos” még Franciaországba sem visszaküldeni, ahová megérkeztek, mert sem Franciaországban, sem Németországban nem lehet megbízni a tekintetben, hogy   nem küldik vissza az illetőket származási országukba, ahol üldöztetésnek lehetnek kitéve. Jelentős mértékben hozzájárul a válsághoz az is, hogy sok milliárdos kriminális iparrá vált az „emberkereskedelem” – amelyet egyebek között azok a bandák folytatnak, amelyek hatalmas összegeket fizettetnek a menekülőkkel, hogy felengedjék őket a Földközi-tengeri halálhajókra.

Az embereket érintő ügyekben az EU „közös menekültügyi politikájának” totális kudarca maga mögé utasítja még azt a zűrzavart is, amelyet az EU a mezőgazdaságra, a halászatra vagy az euróra vonatkozó, további „közös európai politikáiban” művelt. De még ezt is eljelentékteleníti annak a 2,9 millió száműzött szíriainak a sorsa, akik iszonyú körülmények között táborokban élnek Törökországban, Libanonban, Jordániában és másutt, a Kenyában lévő több mint félmillió menekült élete, vagy azoknak az eritreaiaknak a sorsa, akiket Dél-Szudánban táborokban lemészárolnak. Az Európai Unió kezdhetné azzal, hogy legelsősorban sokkal több segítséget nyújt a menekülteknek és a kormányoknak azokon a helyeken, ahonnan ennek az iszonyú problémának a nagy része ered.