rss      tw      fb
Keres

Standard: Magyarország tönkreteszi a hírnevét




A Der Standard című bécsi lap Mások írták című rovatában Magyarország tönkreteszi a hírnevét címmel közölte Wilhelm Droste kommentárját. Magyarországon ma életöröm és improvizációs tehetség helyett súlyos szükség és politikai depresszió uralkodik. Orbán Viktor kormánya sértettségeket táplál és kiszolgáltatja az országot a nevetségességnek.

A Budapesti Goethe Intézetben nemrég azt a csodás szerepet ünnepelték, amelyet Magyarország a német újraegyesülés folyamatában betöltött. Itt nyílt az első rés a vasfüggönyön, az NDK sok állampolgára elhagyta fogságot. „Köszönjük, Magyarország!” – állt a plakátokon, és szinte fájt a jelenlegi helyzetre gondolni, amelyet röviden ezzel a jelszóval lehet összefoglalni: „Magyarország, köszönjük, nem!”.


Szörnyűvé lett ország

Az elmúlt 25 évben egyetlen ország hírnevét sem tették olyan radikálisan tönkre, mint Magyarországét. Ha a nyolcvanas-kilencvenes években Hamburgban és Drezdában még irigyeltek izgalmas budapesti lakhelyemért, ma Németországban még a jó barátaim is részvéttel néznek rám, és azt kérdezik, hogyan tudok egyáltalán egy ilyen szörnyű és önként egyre antidemokratikusabbá váló országban élni.

Magyarország a hideg és rideg keleti tömbben már a berlini fal leomlása, 1989 előtt szeretni való kivétel, a boldogok szigete volt, mert az emberek itt félelem nélkül kimondták a véleményüket, viccelődtek a kommunizmusról, merészen körültáncoltak minden tabut, és ahol és amikor csak lehetséges volt, kényeztették magukat. Ez az életöröm a szovjetek által levert 1956-os népfelkelés késői győzelme volt.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ez volt a figyelemre méltóan szerény szocialista vezető, Kádár János viszonylag barátságos uralmi maximája. A ravasz lakosság ebből még liberálisabb receptet készített magának: „Élni és élni hagyni!”. Minden problémára improvizáltak megoldást. A viszonyok abszolút nem voltak szerencsések, de a szürke hétköznapok felett sajátos derűlátás honolt, mindenki kalandos utakon kereste a boldogsághoz vezető saját, személyes kerülőútját. Ezért az országot a nemzetközi közösség ünnepelte. A jó hírnév öröknek és tönkretehetetlennek tűnt.

És ma? Nyilvánvalóak a megnövekedett jólét jelei, az utakat drága autók uralják. Nyomasztóak azonban az akut szükség jelei, a sok hajléktalan és koldus, a kilométeres sorok az ingyen élelmiszerosztásoknál, éppen most, karácsony táján. A lakosság mintegy harmada a puszta túlélésért küzd.

A remélt önrendelkezés helyett hatalmas mennyiségű új kötelezettség jött, a harc a korábban biztos munkahelyekért, a felőrlő hitelek, amelyek a jobb módúakat is a saját fogyasztásuk megfélemlített rabszolgáivá tették.

Nincs jólétben, biztonságban élő polgárság, amelyről 1989-ben oly sokan álmodtak vágyakozva és türelmetlenül, mert mindenki feltétlenül az akart lenni: szabad polgár. Hamar világossá vált, hogy a választott politikusok az új demokráciában többnyire csak maguknak nyerészkedtek, és ma is azt teszik. Így a lakosság fele elvesztette a politikai fordulatba vetett minden reményét, és megtagadja a választásokon való részvételt.

A maradék kihívóan a nacionalista oldalra szavaz, hogy dühödten bebizonyítsa magának és az egész világnak, hogy a büszke Magyarország nem hagyja magát senki által rabláncra verni. A kormány erre a dühre támaszkodik, és ha Brüsszelben megróják a demokrácia leépítése és a diktatórikus kinövések miatt, akkor ezzel jó pontokat szerez a hazai dühösöknél. Óriásplakátokon tiszteletet követel Magyarországnak, és ezzel lassú tűzön tartja forrásban a sértett néplelket.

Ez abszurd színház, mert a kormány módszeresen eljátssza ezt a tiszteletet. A kikövetelt tisztelet képtelenség, ugyanolyan gyámoltalan, mint a kikövetelt szerelem. A tisztelet és a szerelem ajándék, és természeténél fogva nem kényszeríthető ki. És ha ez az elismerésért folytatott harc ráadásul hisztérikusan zajlik, akkor a tisztet utolsó, még meglévő maradékait is a nevetségességnek teszik ki. Talán újabb 25 évig is eltart, amíg ezt a katasztrofális kárt sikeresen kezelni tudják, Tehát minél előbb hozzá kell kezdeni. Szívesen részt vennék ebben.



Wilhelm Droste (1953) 1989 óta német irodalmat tanít a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1984 óta tudósít a magyar kultúráról a Neue Zürcher Zeitungnak, a Deutschlandradio és a WDR német közszolgálati műsorszóróknak. Emellett műfordító, a Drei Raben című folyóirat alapítója és három budapesti kultúrkávéház üzemeltetője.