rss      tw      fb
Keres

Amerikai tanulmány a 21. századi cenzúráról – kormányok harca a szabad média ellen




A Columbia Journalism Review a Columbia egyetem újságíró szakának 1961 óta kéthavonta megjelenő folyóirata. A folyóirat online kiadásában jelent meg Philip Bennett és Moises Naim tanulmánya 21. századi cenzúra címmel. A kormányok világszerte lopakodó stratégiákat alkalmaznak a média manipulálására.
Az írásból részleteket közlünk.

Két hiedelem tartja magát az újságírásról való mai gondolkodási kánonban. Az első szerint az internet a leghatalmasabb erő a hírmédia lerombolására. A második szerint az internet és azok a kommunikációs és tájékoztatási eszközök, amelyeket kitermelt – mint a Youtube, a Twitter és a Facebook – a hatalmat a kormányoktól a civil társadalom és az egyéni bloggerek, a netpolgárok vagy a „citoyen-újságírók” felé mozdítják el.

Nehéz érvelni e két hiedelem ellen. Ám elhomályosítják azokat bizonyítékokat, amelyek azt mutatják, hogy a kormányok az internethez hasonlóan sikeresek a független média rombolásában és annak meghatározásában, hogy milyen információk jutnak el a társadalomhoz. Mi több, sok szegény országban és az olyanokban, ahol autokrata rezsimek uralkodnak, a kormányok akciói fontosabbak az internetnél annak meghatározásában, kik és hogyan termelik és fogyasztják az információt.

Ezt egy érdekes tény illusztrálja: a cenzúra virágzik az informatika korában. Elvben az új technológiák megnehezítik és végső soron lehetetlenné teszik, hogy a kormányok ellenőrizzék az információáramlást. Némelyek úgy látták, hogy az internet megszületése előre vetíti a cenzúra halálát. 1993-ban John Gilmore, az internet egyik úttörője azt mondta a Time című hetilapnak: „A világháló hibaként értelmezi a cenzúrát és megkerüli.”

A kormányok a digitális forradalom során szemlélőkből felkészült, korai alkalmazóivá lettek azoknak a fejlett technológiáknak, amelyek lehetővé tették számukra, hogy megfigyeljék az újságírókat és irányítsák az információáramlást.

Ma sok kormány megkerüli az internet felszabadító hatását. Akárcsak a vállalkozók, innovációra és imitációra támaszkodnak. Az olyan országokban, mint Magyarország, Törökország, Ecuador és Kenya a tisztségviselők a bíráló hírek szerkesztésével és állami médiabirodalmak kiépítésével az olyan autokráciákat utánozzák, amilyen Oroszország, Irán, vagy Kína. De finomabb módszereket is létrehoznak arra, hogy kiegészítsék az újságírók megtámadására szolgáló nyers eszközöket.

Az eredmény: az internet ígérete, hogy nyílt hozzáférést biztosít az információ független és sokszínű forrásaihoz, többnyire csak az emberiség azon kisebbsége számára vált valósággá, amely érett demokráciákban él.

Hogyan zajlik ez? Újságíróként első kézből láttuk az internet átalakító hatását. Úgy tűnik, hogy a net képes átírni a hatalom bármelyik egyenletét, amelyben az információ az egyik változó, kezdve a hírszerkesztőségektől. De mint kiderül, ez nem egyetemes törvény. Amikor hozzáláttunk, hogy feltérképezzük a cenzúra példáit, megriadtunk attól, mennyi jól látható, pimasz esetet találtunk. De még ennél is meglepőbb, hogy mennyi a rejtett a cenzúra. Az elterjedtségét több okból nehéznek látszik felbecsülni. Először is, a média ellenőrzésének több eszközét a piac romboló hatásának álarca mögé rejtik. Másodszor: sok helyen egyidejűleg növekszik gyorsan az internet használata és a cenzúra. Harmadszor: miközben az internetet globális jelenségnek tekintik, a cenzúra helyi vagy nemzeti témának, más szóval elszigeteltnek tűnhet. A bizonyítékok mást mutatnak.

Venezuelában […] mindhárom tényező jelen van. Az internethasználat a leggyorsabban fejlődők között van a világon, annak ellenére, hogy a kormány ambiciózus cenzúraprogramot valósít meg. Az állam által felhasznált sok eszköz a víz szintje alatt van, és más országokban bukkant felszínre. Ezen eszközök között ott van az, hogy a független média felett fedőcégek és fantomvásárlók felhasználásával szereznek befolyást. […]

Az új cenzúrát sokan művelik, és az eszközei egyre kifinomultabbak.

– Magyarországon a kormány Médiahatóságának hatalmában áll részletes információkat gyűjteni az újságírókról, valamint a reklámmegrendelésekről és a szerkesztőségi tartalmakról. Orbán Viktor miniszterelnök rezsimje bírságokat, adókat és engedélyezési eljárásokat használ fel arra, hogy nyomást gyakoroljon a kritikus médiára, az állami reklámmegrendeléseket pedig a baráti sajtóorgánumok felé tereli. Több globális szervezet sajtószabadságról szóló, árfogó jelentése megállapította: „A magyarországi független médiának jelenleg lopakodó fojtogatással kell szembenéznie.”

– Pakisztánban az állami kézben lévő szabályozó hatóság felfüggesztette a GEO TV, az ország legnépszerűbb csatornájának az engedélyét, miután a titkosszolgálat rágalmazással vádolta meg az adó egyik legismertebb újságírójának lövöldözése után. A csatorna 2014. júniusi kezdettel 15 napon át nem sugározhatott műsort. Pakisztáni újságírók szerint elterjedt az öncenzúra és a vesztegetés.

– Törökországban az internetről szóló törvény friss kiegészítése felhatalmazta a Telekommunikációs Igazgatóságot, hogy blokkoljon bármilyen webhelyet vagy tartalmat „a nemzetbiztonság vagy a közrend védelmében, illetve ha ezzel bűncselekményt akadályoz meg”. Recep Tayyip Erdogan elnököt bírálták, mert tucatnyi újságírót börtönbe záratott és a kritikus tartalmak ellen adóhatósági nyomozást folytatott és megtorlásként hatalmas büntetéseket rótt ki (2009-ben például az adóhatóság az egyik vezető médiacsoportot 2,5 milliárd dolláros büntetéssel sújtotta). Nemrégiben a kormány blokkolta a Twittert és más közösségi médiumokat, állítólag válaszként egy korrupciós botrányra, amelyben Erdogan és más vezetők is érintettek voltak.

– Oroszországban Vlagyimir Putyin államfő a médiatájképet az kormány képére formálja. 2014-ben számos sajtóorgánumot leállítottak, bezártak vagy a kormány nyomására egyik napról a másikra megváltozott az orgánum politikai irányultsága. A kormány beindította saját médiafelületeit, és közben olyan törvényeket hozott, amelyek korlátozzák a külföldi befektetéseket az orosz médiában. Az intézkedés olyan sajtóorgánumokat vett célba, mint a Vedomosztyi című napilap, amely normáival és függetlenségével szerzett tekintélyt, és amelynek a tulajdonosa három külföldi médiacsoport: a Dow Jones, a Financial Times Group és a finn Sanoma.

A hagyományos cenzúra alapvetően a kihúzások és beillesztések (cut and paste) gyakorlata volt. A kormány ügynökei ellenőrizték a lapok, folyóiratok, könyvek, filmek vagy híradóműsorok tartalmát, gyakran a megjelenés előtt, és kitörölték vagy megváltoztatták őket úgy, hogy csak az elfogadhatónak minősülő információ érjen el a közönséghez. A diktatúrák számára a cenzúra azt jelentette, hogy az együttműködésre nem hajlandó orgánumokat be lehetett zárni, a makacs szerkesztőket és újságírókat pedig száműzni, bebörtönözni vagy megölni.

A kilencvenes évek elejétől, amikor az újságírás a világhálóra lépett át, a cenzúra követte. Az ollók és a fekete festék helyére a szűrés, a blokkolás és a hackelés lépett. Egyes kormányok elzárták az olyan oldalakhoz a hozzáférést, amelyeket nem kedveltek, átirányították a felhasználókat olyan oldalakra, amelyek függetleneknek tűntek, de amelyeket valójában ők ellenőriztek, és befolyásolták a chat-fórumokon folyó beszélgetéseket erre kiképzett tisztségviselők részvételével. Névtelen hackerekkel tönkretettek honlapokat és blogokat, és megszüntették a bírálók internetes jelenlétét úgy, hogy arctalanná tették vagy befagyasztották oldalaikat a Facebookon vagy a Twitteren.

Venezuelában a legnagyobb újság új tulajdonos kezébe került, és az ehhez szükséges pénzeszközök eredetére, továbbá az új tulajdonosok kilétére vonatkozó kérdésekre nem érkezett válasz.

A technikában jártas aktivisták gyorsan megtalálták a módját, hogyan védjék meg magukat, és hogyan kerüljék el a digitális cenzúrát. Egy ideig úgy tűnt, hogy az újságírók és a bírálók agilis, a hálón sokféle módon összekapcsolódó, decentralizált hálózatai kerekednek felül a központosított, hierarchikus és ormótlan kormányzati bürokráciákkal szemben. Ám a kormányok behozták a lemaradást. Több kormány is a digitális forradalom nézői közül az olyan fejlett technológiák ügyes alkalmazójává vált, amelyek lehetővé teszik számára, hogy megfigyelje a tartalmakat, az aktivistákat és az újságírókat, továbbá hogy irányítsa az információáramlást.

Sehol sem mutatkozik meg jobban ennek a versenynek számos ellentmondása, mint Kínában. Az az ország, ahol a legtöbb az internetfelhasználó és a leggyorsabb ütemben növekszik a nethasználó népesség, egyben a világ legambiciózusabb cenzora is. A világ 3 milliárd internetfelhasználója közül 22 százalék Kínában él (az Egyesült Államokban közel 10 százalék). A kormány fenntartja a „Nagy Tűzfalat”, hogy kizárja a számára elfogadhatatlan tartalmakat, köztük külföldi hírportálokat. Becslések szerint kétmillió cenzor rendőrködik az internet és a felhasználók aktivitásai felett. Ennek ellenére a BBC szerint egy 2014-es felmérés azt mutatta ki, hogy a megkérdezett kínaiak 76 százaléka szabadnak érzi magát a kormányzati felügyelettől. Ez volt a 17 felmért ország közül a legmagasabb ilyen érték.

Az internet lehetővé tette a kínai hatóságok számára, hogy olyan kifinomult cenzúrastratégiákat dolgozzanak ki és működtessenek, amelyeket a közönség nehezebben ismer fel. Hongkongban, ahol Kínát szerződés kötelezi a szabad sajtó tiszteletben tartására, Peking egész sor intézkedést vetett be a független újságírás korlátozására, egyebek mellett szerkesztők elleni szelektív erőszakot és újságírók letartóztatását. De elérte kritikus riporterek és kommentártorok elbocsátását, valamint az állami és magán (köztük multinacionális) forrásokból érkező reklámmegrendelések visszavonását is, és kibertámadásokat indított honlapok ellen. A Hongkongi Újságírók Szövetsége 2014-et „ a sajtószabadság szempontjából több évtizede a legsötétebb évnek” minősítette.

Nemzetbiztonsági politikák az Egyesült Államokat és más érett demokráciákat is ugyanolyan vitákba viszik bele, mint az Oroszországhoz hasonló országokat, amelyek az internetben egyaránt látnak fenyegetést és az ellenőrzés eszközét.

Kína akciói jól mutatják a cenzúra kialakuló menüjét: lehet közvetlen és látható vagy közvetett és lopakodó. Ezek a lopakodó stratégiák fontossá váltak, mert egyre több kormány igyekszik eltitkolni a média ellenőrzésére tett erőfeszítéseit. A lopakodó cenzúra magában foglalhatja a magánvállalatoknak tűnő entitások vagy a kormány által szervezett nem kormányzati (civil) szervezetek, úgynevezett GONGO-k (government organised non governmental organisations) létrehozását. Ezek a társaságok úgy lépnek fel, mintha a civil társadalmat képviselnék, a valóságban azonban a kormány ügynökségei. Ez a megközelítés lehetővé teszi az Oroszországban vagy Kínában a hazai bírálók hálózatait támadó névtelen hackereknek, hogy a burjánzó globális civil társadalom titokzatos tagjainak, ne pedig a rezsim szövetségeseinek tűnjenek.

A lopakodó cenzúra vonzó a tekintélyelvű kormányok számára, amelyek demokráciának – vagy legalábbis nem régi stílusú diktatúrának – akarnak látszani. És több lehetőség áll rendelkezésükre, mint eddig bármikor.

Az illiberális demokráciákban az a mód, ahogyan a kormány cenzúráz, gyakran tükrözi a feszültséget, amely a demokrácia látszatára való törekvés és az egyet nem értés könyörtelen elnyomása között áll fenn. Egyes kormányok ezt az ellentmondást úgy igyekeznek elsimítani, hogy kiszervezik a cenzúrát olyan csoportokhoz, amelyek titokban az ellenőrzésük alatt állnak. Vagy a valuta ellenőrzését használják fel az újságok kiadóinak kiéheztetésére. Vagy elősegítik, hogy a számukra bosszantó újságírók jelentős sajtóorgánumoktól induló online kiadványokhoz vándoroljanak át, ahol új közönséget kell kiépíteniük. Ez lehetővé teszi a kormány számára, hogy kézben tartsa a médiát, de elrejtse a saját ujjlenyomatait.

Ez történik ma Venezuelában. A 30 milliós ország laboratóriummá vált: a hír- és információáramlás ellenőrzési módszereit tesztelik ott. Mint egy esettanulmányként arra, hogyan teszik tönkre a kormányok a független médiát. A venezuelai modell számos impozáns elemet kínál fel: egy bátor és harcias független médiát, egy sajtó-establishmentet, amely az elit olvasótábort szolgálja ki, egy szocialista forradalmat, amely azt állítja, hogy népi demokráciát épít, és egy mélyen megosztott polgárságot, amely tanúja a csaknem folyamatos információs háborúnak. [A szerzők a következő részekben erről az esettanulmányról számolnak be.]

[…]

2011-ben, az arab tavasz idején egy pillanatig úgy tűnt, hogy a közösségi média előnyhöz juttatja a demokrácia aktivistáit a bebetonozott rezsimekkel szemben. Amikor a tiltakozók diadalt arattak Egyiptomban, Wael Ghonim, a Google vezető munkatársa, maga is aktivista, ezt a híressé vált mondatot mondta Wolf Blitzernek: „Ha el akarsz zavarni egy kormányt, adj nekik internetet.” Noha a felkelés komplex dinamikája messze túlment egy „Facebook-forradalmon”, a kifejezés olyan értelmet nyert, hogy valami fontos megváltozott.

Négy évvel később Egyiptomban a sajtószabadság lesújtó támadás alatt áll. A Bizottság az Újságírók Védelmére elnevezésű szervezet szerint újságírók tucatjait börtönözték be. Tavaly nyáron pedig az Amnesty International arról számolt be, hogy bizalmas iratokhoz jutott, amelyek arról szólnak, hogy a kormány szerződést kötött a Facebookon, a Twitteren, a WhatsAppon és más közösségi oldalakon való kémkedés rendszerének kiépítésére.

Ez lehetne a Facebook-ellenforradalom szlogenje: „Ha hatalmat akarsz adni egy kormánynak, add neki az internetet.”

Edward Snowden kiszivárogtatásai világossá tették, hogy az internet minden kormány számára, amely rendelkezik a megfelelő lehetőségekkel, eszköz arra, hogy belessen az állampolgárok, ezen belül az újságírók életébe. Lehet vitatkozni arról, hogy az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia hazai kémkedése cenzúrának minősül-e. Mindenesetre az, hogy az Obama-kormányzat engedélyezte újságírók lehallgatását, és agresszívan üldözte a kiszivárogtatásokat, jól dokumentáltan lehűtötte a nemzetbiztonsági kérdésekről szóló tájékoztatásokat. A kormány elektronikus szimatolása minimum azt jelenti, hogy egyetlen, titkokról beszámoló újságíró sem ígérheti tiszta lelkiismerettel, hogy garantálja forrása anonimitását.

A nemzetbiztonsági politikák az Egyesült Államokat és más érett demokráciákat ugyanabba a vitába helyezik, amelyben Oroszország van, amely az internetet fenyegetésnek és egyben az ellenőrzés eszközének látja. Az ilyen országok többsége nem is próbált kibújni azok alól a vádak alól, amelyek szerint az internet útján felügyeletet gyakorolnak. Ehelyett Oroszország, India, Ausztrália, és más országok biztonsági törvényeket hoztak, amelyek jogszabályban rögzítik a gyakorlatot.

Az újságírók okkal tartanak attól, hogy belekerülnek ebbe az elektronikus vonóhálóba. Gyakran ők a speciális célpontok. Kína feltörte külföldi újságírók mailboxait, feltehetően azért, hogy felderítse a forrásaikat, és betörtek vezető amerikai lapok szervereire is. Az NSA meghekkelte az Al Jazeerát. A kolumbiai kormány kikémlelte a lázadókkal folyó béketárgyalásokról tudósító külföldi újságírók kommunikációját. Etiópia Információs Hálózatbiztonsági Ügynöksége az Egyesült Államokban követett nyomon újságírókat. A Riporterek Határok Nélkül szervezet adatai szerint Fehéroroszország, Oroszország, Szaúd-Arábia és Szudán rutinszerűen megfigyeli az újságírók kommunikációját.

Joel Simon, a Bizottság az Újságírók Védelmére igazgatója legutóbbi, Az új cenzúra című könyvében leírja a megfigyelés vészjósló következményeit. Simon dermesztő részletességgel írja le, hogyan változtatta Irán az újságírók bizalmát az internet iránt a tiltakozók elleni fegyverré 2009-ben. Biztonsági ügynökök addig kínoztak olyan újságírókat, mint Maziar Baharik (akiről Jon Stuart Rosewater című filmje szól), amíg nem adták ki a közösségi oldalakhoz és a levelezésükhöz a jelszavaikat, majd átfésülték a hálózataikat, azonosították és letartóztatták a forrásaikat. Iráni tisztségviselők hamis Facebook-oldalakat is létrehoztak, hogy odacsalják az aktivistákat. „Állandó gyakorlattá vált, hogy a kormányok a Facebookot és más közösségi platformokat használnak fel a politikai hálózatok szétrombolására” – írja Simon.

Ám nemcsak az államok használják ezeket a technikákat. Mexikóban a drogkartellek tartanak fenn groteszk online médiaműveleteket a riválisok, a kormány és a nyilvánosság megfélemlítésére. Gonosz módon elhallgattatták azokat az erőfeszítéseket, amelyk arra irányultak, hogy névtelenül beszámoljanak tevékenységükről a közösségi honlapokon. 2014 októberében Reynosában kartelltagok elrabolták Maria del Rosario Fuentes Rubio blogger újságírót, majd kitették a holttestéről készült képet a Twitter-oldalára.

Nem meglepő, hogy kormányok miért követik a nyomtatott és elektronikus média gyengítésének stratégiáját, ha ez azt jelenti, hogy az újságírók olyan online platformra mennek át, amelyet az állam meg tud figyelni és ellenőrizni tud. Oroszországban és másutt kialakult mintája van annak, hogy a független médiát nemcsak a piac, hanem az állam is arra kényszeríti, hogy online felületre térjenek át, ahol újra ki kell építeniük a közönségüket – és az állam nagyhatalmú haszonélvező, ha nem egyenesen háziúr. Ha a független médiumok túlságosan nagyra nőnek online, mint például a lenta.ru, a népszerű orosz portál, akkor megtörténhet, hogy a szerkesztőiket hirtelen elbocsátják, megváltozik az irányvonaluk, és a portál felmorzsolódik.

Az egyik aggasztó trend, hogy a kormányok összeállnak egy olyan internet létrehozása érdekében, amely könnyebben ellenőrizhető. Kína Iránnak adott tanácsokat, hogyan építsen ki önálló, „Halal” internetet. Peking a Riporterek Határok Nélkül szerint a kritikus tartalmak blokkolásának know how-ját Zambiával is megosztotta. Magán őrző-védő cégek ajánlják programjaikat azoknak az országoknak, amelyek fejleszteni akarják a kódfejtő szoftvereiket.

Ha ez nem volna elég, néhány kormány még mindig számíthat arra, hogy az öncenzúra elvégzi a munkát helyette. Tavaly októberben, azt követően, hogy iszlám militánsok halálos áldozatokat követelő támadást intéztek a hadsereg ellen, több mint egy tucat egyiptomi újság vezető szerkesztői ígérték, hogy visszafogják a kormány kritizálását, és megakadályozzák „azokat a törekvéseket, hogy kétségeket ébresszenek az állami intézmények iránt, vagy megsértsék a hadsereget, a rendőrséget, vagy az igazságszolgáltatást”. Az Al Nahar televízió tulajdonosai hozzátették: „A véleménynyilvánítási szabadság soha nem igazolhatja azt, hogy ócsárolják az egyiptomi hadsereg morálját.”

Van ellenpélda is minden olyan kormányhoz, amely sikeres az információ szabad áramlásának ellenőrzésében vagy az újságírók elnyomásában. Bátor állampolgárok megtalálták a módját a hivatalos ellenőrzés megkerülésének vagy aláásásának. Vagy egyszerűen hajlandók megkockáztatni, hogy szembeszegüljenek a kormány állításával, hogy egyedül ő írhat történelmet. Ez a hatalmi harc még messze nem ért véget, és kimenetele változó lesz országonként és időszakonként. A technológiai innováció új lehetőségeket fog létrehozni, amelyek képessé teszik az egyéneket és a szervezeteket, hogy tegyenek a kormányzati cenzúra ellen, még akkor is, ha a kormányok olyan technológiákat sajátítanak majd el, amelyek javítják a cenzúrázási lehetőségeiket.

A kormányokra gyakorolt nyomás az átláthatóság, az elszámoltathatóság, a nyilvános információhoz való hozzáférés és a közérdekű döntésekben való nagyobb állampolgári részvétel érdekében nem fog megszűnni. Az autokrata államok olyan népességgel kerülnek szembe, amely politikailag éberebb, nyugtalan és amelyet nehezebb elhallgattatni. Az ukránok nemrég megmutatták, hogy a polgárok, akiknek elegük van abból, ahogyan kormányozzák őket, meg tudnak buktatni egy elnököt még akkor is, ha bírja a szomszédos Oroszország támogatását. Vagy ott van Hongkong, ahol tavaly ősszel a világ annak volt tanúja, hogy aktivisták egy vezető nélküli csoportja képes volt dacolni Kína mérhetetlen hatalmával.

Az államok azonban hatalmas kapacitásokat tartanak fenn arra, hogy az érdekeiknek megfelelően módosítsák az információáramlást. És egyre több állam ássa alá a fékeket és ellensúlyokat, amelyek korlátok közé szorítják a végrehajtó hatalom vezetőit. Oroszországtól Törökországig, Magyarországtól Bolíviáig a vezetők saját embereikkel töltik fel a legfelső bíróságokat és az igazságszolgáltatást, és olyan választásokat rendeznek, amelyek megjutalmazzák a szövetségeseiket. Gyengítik a meglévő intézményeket, amelyek feladata a hatalomkoncentráció megakadályozása. Ilyen politikai környezetben nem tud sokáig fennmaradni a független média.

Az internet képes a hatalom újraelosztására. De naivitás azt feltételezni, hogy létezik egyszerű technikai megoldás olyan kormányok és vezetőik számára, amelyeknek eltökélt szándékuk, hogy koncentrálják a hatalmat, és mindent megtesznek, kerül, amibe kerül, hogy megtartsák a hatalmukat. A cenzúra felemelkedik és elbukik, ahogyan a technológiai innováció és a szabadságvágy összecsap az állam polgárainak ellenőrzésére hajló kormányokkal, és ez azzal kezdődik, amit olvasnak, látnak, hallanak.



Philip Bennett a DeWitt Wallace Média és Demokrácia Központ (DeWitt Wallace Center for Media and Democracy) igazgatója, és a Duke egyetem Sanford Közpolitikai Szakának professzora. Korábban a The Washington Post és a Frontline vezető szerkesztője volt.

Moises Naim a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért (Carnegie Endowment for International Peace) kutató ösztöndíjasa, külső szemleíró és a The Atlantc külső munkatársa. A Foreign Policy című folyóirat főszerkesztője volt 1996-tól 2010-ig.