Évtizedekre a szabadságtól?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2015. január 05. hétfő, 05:19
A civil ellenzék nagyot lépett előre. Megértette és elfogadta, hogy a tagadás nem elég egy rendszer felszámolásához, pozitív üzenettel kell az elégedetlenek elé állni, meg kell mondani, mi történik majd, ha eltűnik a Fidesz-bürokrácia korrupt rendszere. Megtették, amit a civilek meg tudnak tenni, olyan programot adtak, amit ők adni képesek: önszerveződést, vitaköröket, akciócsoportokat kínáltak. Kétségtelen, hogy a civil társadalom független szerveződése nélkül lehetetlen demokráciát és köztársaságot létrehozni, fenntartani pedig képtelenség. Az is bizonyos azonban, hogy ebből rövid távon nem lesz demokrácia. Teljesen homályos az, hogyan lesz az önszerveződősekből demokratikusan működő intézményrendszer.* Legyen újra alkotmányunk – ezt 2010–2014 között sokan és sokszor megfogalmazták, azt is mondhatjuk, hogy közhely lett. Az alkotmányt majd a polgárok bizalma védi meg – mondta a szónok –, de az bizony kevés lesz, még ha nélkülözhetetlen is! Ha nincsenek demokratikusan működő, kívülről és belülről kontrollált intézmények, ha a mindennapi intézményi kapcsolataink antidemokratikus keretekben zajlanak, akkor semmi sem védi meg sem az alkotmányt, sem a jogot, amelyet könnyedén önkényes törvényekké torzíthat bárki. A civilek csak kontrollálhatják, de létre nem hozhatják a demokratikus intézményeket. Ezzel el is érkeztünk a civil mozgalmak határához, ha átlépik ezt a határt, akkor megszűnnek civilnek lenni, ha nem lépik át, tehetetlenné válnak. Önmagukban képtelenek megoldani ezt a problémát. A civilek természetesen sokfélék, már a tüntetésre szóló felhívás is színes sálakkal akarta megmutatni ezt, ebből nem lett ugyan semmi, de ettől még igaz. Ahogyan igaz az is, hogy egy demokráciában a politikai erők és pártok is sokfélék, aki ezt nem veszi tudomásul, az nem akar demokráciát.
Az önszerveződés programja, amennyiben nem egészül ki a demokratikus intézményrendszereket megtervező és létrehozásukat programszerűen meghirdető politikai magatartással, csak évtizedek múlva kecsegtet reménnyel. Annyi időnk meg nincs, illetve senki sem akar addig várni. Nem is beszélve arról, hogy az önszerveződések csak partikulárisan lehetnek rendszerellenesek, ha fenn akarnak maradni egy velük ellentétes és ellenséges rendszerben, akkor valamilyen módon alkalmazkodniuk kell hozzá. Az egyik legerősebb adaptációs erő a sikerkritériumok meghatározása: ha a rendszer megdöntése és az új rendszerváltás a program, akkor a szükségszerű sikertelenség felőrli a cselekvésvágyat és apátiába csap át. Már a hetvenes években is élt olyan illúzió, hogy meg lehet változtatni, esetleg fel lehet számolni a szocializmust, ha kis csoportok vitatkoznak és szerveződnek. Nem lehetett, mert a civil szerveződés eszközei csak demokráciában lehetnek hatékonyak, csak ott, ahol a hatalom fontosnak és létezéséhez nélkülözhetetlennek tartja a civil társadalmat; ahol viszont nem így van, ott minden lehetőséget megragad, hogy ellehetetlenítse a működését, kriminalizálja vagy korrumpálja a résztvevőit stb.
A január másodikai tüntetésen jól érződött, hogy nincs összhang a szónokok és a tüntető tömeg között. A tömeg néha úgy viselkedett, mint az unalmas, eseménytelen focimeccseken, szórakoztatta magát, a szónoktól függetlenül elkezdte kiabálni, hogy „nem hagyjuk!” és, hogy „Orbán takarodj!”. A civileknek és a pártoknak sem ártana tisztázni, mire jó és mire való egy tüntetés.
A legelső, amit tudomásul kell venni, hogy a tüntetőknek önálló szándékaik vannak és önálló akaratuk. Ma senki sem a szónokok – legyenek civilek vagy hivatásos politikusok – miatt megy el egy tüntetésre. Mindenki a saját feszültségeit és problémáit viszi magával, és arra vágyik, hogy viszonthallja őket, hogy megerősítsék, másoknak is ugyanazok a problémái. Ezekre a problémákra akar megoldást találni, és nem évtizedek múlva, hanem minél hamarabb! Ha ez így van, akkor a tüntetés arra való, hogy létrehozza és megerősítse a tüntetők összetartozását, azt, hogy mindannyian a fennálló hatalmat tekintik bajaik forrásának. Ez többé-kevésbé meg is történik. A probléma azzal van, aminek ez után kell következnie.
Az egymásra talált, a kormány elleni haragban közösséget lelt tüntetőket valamerre vezetni kell, mindenekelőtt nem a város egyik helyéről a másikra, hanem a problémáik megoldása felé. Ehhez pedig stratégiára lenne szükség, hogy a tüntetések egymásra épülhessenek, hogy az egyik felerősítse a másik hatását. Könnyű volt a helyzet az internetadó esetén, mert ott volt közvetlen cél, amelyet mindenki, bármi áron el akart érni. Nem ártana ilyen közvetlen célokból felépíteni a mozgalmat, amely a Fidesz bukásához vezet. A „menjetek haza és üljetek le a szomszéddal beszélgetni” nem ilyen cél, és taktikailag nem illeszkedik a rendszerváltás stratégiájába, mert a társadalom átszervezése maga is stratégiai cél és csak a demokrácia megteremtésével együtt válhat valósággá.
MTI/Kovács Tamás
A jelenlegi tüntetéseknek nincs rövid távon elérhető taktikai célja, de ha lenne ilyen, mondjuk az elkerülő utak fizetőssé tételének visszavonása vagy bármilyen hasonló, a kormány idióta intézkedéseit támadó cél, akkor meg kell küzdeni azzal a problémával, hogy miként tartható korlátok között a tüntetők haragja. Több tüntetésen is láthattuk, hogy vannak, akik hajlandók lennének a szimbolikus épületek ellen közvetlen támadást indítani, akik nem elégednek meg a szónoklatokkal, és cselekedni akarnak. Súlyos taktikai hiba lenne túllépni a billentyűzetek és egerek dobálásán. Senkinek ne legyen kétsége, a Fidesz hatalom gépezete (vezetői szinten) készen áll az erőszakos beavatkozásra és a nyílt diktatúra bevezetésére, ha úgy érzi, igazolhatja lépéseit a külvilág előtt. És amíg az ellenzék ilyen bizonytalan és bizalmatlan, addig ezt könnyen meg is teheti. Abban is biztos vagyok azonban, hogy Orbán Viktor nem távolítható el demokratikus úton, mert ezt az utat már régen eltorlaszolták.
Apró tanácsok a tüntetések szervezőinek
Ideje lenne felhagyni az Orbán idézetek bejátszásával a tüntetések elején. Nemcsak azért, mert nem éri el a kívánt hatást, nem növeli az ellenszenvet, más okokból is. Ezek a bejátszások nem lerombolják, inkább megerősítik az Orbán köré épített mítoszt. Legfeljebb annyit mutathatnak, hogy ellentmond önmagának, ez pedig igen gyenge üzenet. Orbán ugyanis 2010 előtt szándékosan vezette félre a választókat, tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazudott, hogy a belső és a külső támogatást megszerezze magának. Kommentár nélkül ez az üzenet nem jön át a bejátszásokból. Ráadásul van még egy üzenete a korábbi beszédek felidézésének, amire Gyurcsány szónoklatának Orbáné mellé tétele és az egész 25 év tagadása is utal: az, hogy minden politikus hazudik, minden ígéret hamis, úgysem tartják be. Ez öngól! A színpadon állók, miközben arról szónokolnak, hogy új országot építenek, maguk is politikusok, vagyis az általuk felállított tétel szerint hazudnak és arra készülnek, hogy ne tartsák be az ígéreteiket. El kellene kerülni ezt!
Technikai kérdés, hogy ne álljon ki senki a tömeg elé, aki unalmasan vagy túlzottan hosszan beszél. A mostani tüntetésen többen is voltak ilyenek. Az sem szerencsés, ha nem egységes üzenetet közvetítenek a szónokok; most sem ártott volna, ha egyeztetnek, ha megbeszélik egymással, ki milyen kifejezéseket használ és mit akar mondani a tömegnek, mert a széttartó üzenetek csak zavart okoznak.
* Lásd a Galamuson 2012. 08. 30. és 2012. 11. 26. között megjelent nyolcrészes írásomat a közhatalom demokratizálásáról.
Krémer Ferenc szociológus,
munkanélküli,
a Galamus-csoport tagja
