rss      tw      fb
Keres

Polgári engedetlenség




Az utóbbi időben többször fölvetődött a polgári engedetlenség gondolata. Az M0-s fizetőssé tétele ellen úgy tiltakozzunk, hogy ne fizessük be az autópályadíjat! A NAV korrupciója ellen úgy tiltakozzunk, hogy megtagadjuk az adófizetést!

De tudják-e a polgári engedetlenség propagátorai, hogy mibe akarják belevinni az embereket? Az eddigi megnyilvánulásokból úgy tűnik, hogy nem tették világossá a polgári engedetlenségben rejlő személyes kockázatot. Az ilyesféle engedetlenség ugyanis – lényegéből következően – törvénytelen. (Ameddig a megdöntendő hatalom törvényei vannak érvényben.) A polgári engedetlenség lényegét tökéletesen megfogalmazta Henry David Thoreau, aki szerint egy magasabb rendű törvény alapján minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni az ezzel járó büntetést, ha az állam igazságtalan politikát folytat.

Azokat, akik nem vesznek autópálya-matricát vagy nem fizetik be adójukat, nem fogja körül tüntetők védelmező gyűrűje, így az állam egyenként elbánik velük. Egyenként kapnak idézést, végrehajtási végzést, egyenként árverezhetik el vagyonukat és tehetik hajléktalanná őket. Ilyen kockázatokat csak akkor vállalnak emberek, amikor maguk mögött érzik a közhangulatot, és érzékelnek valamilyen tömegtámogatást. Ha azt érzik, hogy a bírósággal, a végrehajtóval vagy a rendőrséggel szemben magukra maradnak, akkor nem kezdenek – és ne is kezdjenek! – polgári engedetlenségbe.

A polgári engedetlenséghez tehát olyan közhangulat és olyan társadalmi mozgalom kell, amely a siker reményével kecsegtet. Ilyenkor az engedetlenség és a társadalmi mozgalom egymást erősíti, és reményt ad a sikerre. Mint ahogy az a női választójogért folytatott angliai harcban is történt a 20. század elején. A szüfrazsettek – miután törvényes próbálkozásaik sorra leperegtek a hatalomról – annak idején ezrével törték be közintézmények ablakait, boltok kirakatait, postaládákat gyújtottak föl, golfpályákat tettek tönkre – és tudták, hogy tetteikért pénzbüntetés vagy börtön járt. A börtönt választották. 1910-ben több mint 1000 nő volt az angol börtönökben ilyen rongálások miatt. A különböző börtönökbe zárt nők összehangolt éhségsztrájkkal adtak hangot követelésüknek: ne köztörvényes bűnözőként, hanem politikai fogolyként kezeljék őket. Az éhségsztrájkolókat brutális módon mesterségesen kezdték táplálni, de addigra a közhangulat már olyan volt, hogy 116 ismert orvos aláírásával jegyzéket intéztek a miniszterelnökhöz, amelyben tiltakoztak a kényszertáplálás gyakorlata ellen.

A londoni női börtön elé minden nap hatalmas tömegben vonultak szüfrazsett, szerenádot adtak a foglyoknak, és egyre növekvő tömeg előtt tartottak tiltakozó gyűléseket. Emmeline Pankhurst írja memoárjában (My Own Story, London, Eveleigh Nash, 1914), hogy milyen erőt adott nekik a börtönbe beszűrődő zene és az éljenzés.

Közben mindenfelől áramlott a tiltakozás: „az oxfordi és a cambridge-i egyetemről, a tudós társaságok tagjaitól, az összes szakma kiválóságaitól – és nem csak Angliából, hanem az összes európai országból, az Egyesült Államokból, Kanadából és még Indiából is. A nemzetközi folyamodványt, hogy kezeljenek minket politikai foglyokként, olyan híres emberek írták alá, mint Pavel Miljukov professzor, az Alkotmányos Demokrata Párt frakcióvezetője, Enrico Ferri olasz képviselő, Edward Bernstien, a Reichstag tagja, George Brandes, Edward Westermarck, Madame Curie, Ellen Key, Maurice Maeterlinck és sokan mások.”

Az új mozgalmak feladata és felelőssége tehát az, hogy ilyesfajta – fizikailag is megnyilvánuló – erkölcsi támogatást adjon a polgári engedetlenséget választó állampolgároknak. Ha nem tudnak tiltakozó tömegeket szervezni minden egyes bírósági tárgyalásra, ha nem tudják tüntetők nagy tömegével megakadályozni egy-egy ember kilakoltatását – vagyis ha nem tudják az elkülönített egyéneket érő megtorlásokat sok ember közügyévé tenni, akkor ne biztassanak polgári engedetlenségre. Mindebből az következik, hogy már most el kellene kezdeniük szervezni a polgári engedetlenség áldozatainak védelmét – ugyancsak polgári engedetlenséggel. Százezreket nem lehet bebörtönözni.