Die Welt: autokrata elhajlások, nagyfőnökök és kisfőnökök




A Die Welt című jobboldali konzervatív német lapban jelent meg Sascha Lehnartz írása 2014 enyhén hajlott az autokráciára címmel, a cikk elején Vlagyimir Putyin Recep Tayyip Erdogan és Orbán Viktor fényképével. Az ember már megszokta, hogy Szíriában és Irakban politikai káosz uralkodik. De 2014-ben látszólag hibátlan demokráciák is felfedezték magukban a kedvet az elnyomásra és a hatalom kiépítésére. Best of.

A francia felvilágosodás hozta világra azt a csinos eszmét, hogy a demokráciáról és az emberi jogokról alkotott „nyugati” elképzeléseknek az egész világon ki kell fejteniük a hatásukat. Meglehetősen lendületes korszak volt ez, amelynek szellemi és politikai örökösei – talán a kezdeti sikerek alapján (amerikai függetlenség, francia forradalom) máig hajlanak arra, hogy bizonyos mértékig túlértékeljék magukat. Pedig a sikermérlegük az utóbbi időben láthatóan gyengül.

A nyugati modell reklámjaként kevéssé hatékonynak bizonyultak a 2001 óta Amerika által vezetett kísérletek, hogy fegyveres erőszak segítségével vezessenek be világítótorony jellegű demokráciákat. Ennek eddigi eredménye egy botladozó Irak és egy több mint ingatag Afganisztán, utóbbiról alig valaki meri elképzelni, hogy mi marad majd belőle a szövetséges katonák kivonulása után.

A meggyőződéses univerzalisták számára kevéssé bíztató az „arab tavasz” mérlege is, Tunézia kicsi kivételével. Líbia, amelynek megmentésére Bernard-Henry Lévy pátoszra hajlamos filozófus vezette csatába a Nyugatot, káoszban süllyed el. Szíria egyetlen hatalmas humanitárius katasztrófa, amelyből, úgy tűnik, nincs sem katonai, sem politikai kiút. És Egyiptom körülbelül megint ott van, ahol azelőtt: katonai diktatúra alatt.

Hajlam az autokráciára

A nyugati demokráciamodell védelmezői számára azonban az ifjú XXI. évszázad eme deprimáló közbülső mérlegénél alighanem nyugtalanítóbb, hogy ez a modell már a közvetlen szomszédságba sem sugároz be világosságot. Mert éppen itt rajzolódik ki az autokrácia iránti feltűnő hajlam. Ennek a politikai divattünetnek legprominensebb képviselője Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdogan. E mögött ott van egy kisebb trend, amelyet olyan főnököcskék testesítenek meg, mint Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Milos Zeman cseh államfő.

Putyin most szilveszterkor afféle szolgálati jubileumot ünnepelt: 15 éve uralja Oroszországot. Hasonlóan hosszú ideje – közel 12 éve – kormányozza Törökországot Erdogan. Kettejüket nem csupán az a tény köti össze, hogy hatalmi igényük érvényesítéséhez nincs jelentősége annak, melyik protokolláris rangot birtokolják. Mindketten alkotmányhűséget szimulálnak, amennyiben időről időre látszólag visszavonulnak valamelyik tisztségből.

Putyint és Erdogant az is összeköti, hogy mindketten olyan pillanatban vették át országuk irányítását, amikor ezek az országok mintegy a demokrácia felé tartó küszöbországok voltak. Oroszország 1999-ben a Szovjetunió állammaradéka volt, amely legalábbis csírákban kifejlesztett demokratikus és liberális struktúrákat, amelyeket lehetett volna mélyíteni és bővíteni.

Putyin ugyan kezdetben bizonygatta, hogy érdekében áll egy „teljes értékű együttműködés és partnerség” a Nyugattal, de végső soron pontosan az ellenkező irányba kormányzott. Ha az ember ma újra elolvassa azt a beszédet, amelyet 2001-ben – első orosz államfőként – a Bundestagban mondott, akkor a szavai szinte gúnyként hatnak: Oroszország „baráti ország” – jelentette ki Putyin, és hozzátette: „Oroszország belpolitikájának fő célja mindenekelőtt a demokratikus jogok és szabadságjogok biztosítása”. Ezt alighanem nem csupán Alekszander Navalnij orosz ellenzéki politikus látja másként, akinek Oleg fivérét éppen most ítélték három és fél év szabadságvesztésre egy bírósági szomorújáték keretében „csalás” vádjával.

Putyin Oroszországot 15 év alatt demokrácia-aspiránsból visszaváltoztatta totalitárius tendenciákkal rendelkező állammá, amelyben már nem létezik említésre méltó ellenzék, és amelyben a sajtó és az igazságszolgáltatás jelentős részeit kvázi gleichschaltolták. Oroszországot a Nyugat potenciálisan stratégiai partneréből potenciális agresszorrá tette, amely kifejezetten kellemetlenül tűnik fel a szomszédoknál.


Oszmán nagyhatalmi fantáziák

Hasonló sikermérleget tud felmutatni Recep Tayyip Erdogan. Amikor 2003-ban megkezdte a három közül első hivatali idejét, Törökország olyan állam volt, amelyben az Atatürk által kialakított szekularizmust a katonák védték – és olyan ország volt, amely komolyan reménykedhetett abban, hogy ha végrehajtja a megfelelő reformokat, egy napon az Európai Unió tagja lesz. Erdogan 12 éve iszlamizálta az országot ahelyett, hogy tovább liberalizálta volna. Az uniós csatlakozás távolabb van, mint valaha. Úgy tűnik, Erdogannak ez mostanra már mindegy: az EU tartsa meg magának a bölcsességeit – jelentette ki nemrég, miután Brüsszel kifogásolta az újságírók üldözését.

A bírálókkal és ellenzékiekkel Erdogan Putyinnál csak kicsit kevésbé keményen jár el. És Putyinhoz hasonlóan hazafiság-többlettel kompenzálja a demokratikus deficiteket. Nem idegenek tőle a nagytörök víziók, a külpolitika terén, NATO-partnerként rég bizonytalan sorkatonává lett, aki az IS elleni harcban kétes szerepet tölt be, vagy a Hamásznak udvarol.

A szövetségi kancellár asszony, aki 2014-ben alighanem az az ember volt, aki a nem oroszok közül a legtöbbet beszélt telefonon Putyinnal, a hírek szerint úgy értékelte, hogy Putyin ma már a saját világában él. Erdogan személyiségfejlődése a jelek szerint hasonló irányba halad, az ezerszobás palotájába való beköltözést is ennek jeleként lehet értékelni. Annyi felismerhető, hogy az autokratikus uralom hosszú távon nem egészséges. Sem annak, aki szenved tőle, sem annak, aki gyakorolja.

A jövőre nézve nem sok jót lehet remélni, ha az ember belegondol, hogy Putyin és Erdogan koránt sincs egyedül abban, hogy nélkülözhetőnek tekinti a nyugati liberalizmust. A gyengén fejlett demokráciák egyben erősen nacionalisták – és éppen ezért a saját országukban viszonylag nagy a népszerűségük. Ez a tendencia felismerhető Japánban is, ahol az éppen rekord alacsony részvétel mellett újra megválasztott Abe Shinzo miniszterelnök mindenekelőtt abban érdekelt, hogy új kétharmados többségével töröltesse az 1946-os békealkotmányból a pacifizmusra vonatkozó kötelezettséget.

Ő is szereti a nacionalista harangot kongatni.

Ez megfelelő visszhangra lel Kínában, ahol Hszi Csin-ping elnök semmi olyat nem tesz, ami demokratikus reformokra utalna, ezzel szemben hazafiságra és személyi kultuszra alapoz. Ja igen, Kenyában Uhuru Kenyatta államfő éppen betiltatott több tucat civil szervezetet. Azért, mert ezek állítólag együttműködnek terroristákkal. Valójában azonban azért, mert néhányan közülük támogatták a hágai nemzetközi Bíróság nyomozását az elnök ellen. Indiában pedig, amely állítólag a világ legnagyobb demokráciája, Narenda Módi személyében egy hindu nacionalista kormányoz, aki szintén szívesen utasítja rendre a jogvédőket és az ellenzéki újságírókat. William Dalrymple ezért őt már „India Putyinjának” nevezi. A „nyugati értékeknek” most éppen nem megy valami jól.