Karácsonyi szemtanú

• Nyomtatás

Részletek

2014. december 21. vasárnap, 03:59

Várhelyi Attila

Dr. Kajászó tulajdonképpen mindig is utálta az ünnepeket. Amúgy is túlpörgött honfitársai ilyenkor mérges darázsként zümmögtek, egyik boltból ki, a másikba be, ordas közhelyeket pufogtatva boldog ünnepekről meg újévről, mintha nem lenne egyik nap ugyanolyan, mint a másik, és bármi lényeges megváltozna attól, hogy az emberek lapoznak egyet a kalendáriumban.

Dr. Kajászó kedves bíróságán és a papíros szagú hivatalokban éppen csak lézengett néhány kedvetlen közvitéz, aki volt olyan ügyetlen, hogy nem hagyott szabadságot az ünnepekre, ő pedig képtelen volt elintézni bármit is, pedig azt szerette legjobban.

Szinte az éltette, hogy valamit elintézhetett.

Nem magának, persze, öregebb volt ő annál, mintsem hogy bármire szüksége legyen, amit eddig még nem kapott meg élettől, világtól, konyhától, nőktől, de ügyvéd volt, ügyfeleinek és az „ügyeknek” halálig elkötelezett istápolója. Szolgálta őket rendületlenül, bár mi tagadás, szeretni csak az ügyeket szerette. Az ügyfeleket soha.

Legendás volt az arcmemóriája, bár nem mindig a megfelelő helyen produkálta magát ezzel a különleges képességével. Egyszer neves államtitkárba botlott bele egy szakmai konferencián: – Nem magát védtem kilenc évvel ezelőtt egy csalási ügyben? – kérdezett rá a „nagy emberre”, aki éppen akkor csudálatos cerclét tartott magának, és fokhagymás kolbásztól bűzlő szájjal tisztességről meg becsületről harsogott. Gondolhatni, milyen szemeket meresztett az elfeledettnek hitt régmúltjából előbukkanó szellemre.

A szellem, Dr. Kajászó Eduárd, régi vágású úr és ügyvéd volt, akit megsüvegelt az utolsó faluszéli cigánytól a polgármesterig mindenki, akinek volt már vele dolga. Precíz nyilvántartást vezetett minden ügyéről, az elsővel kezdve, amit még alig pelyhedző bajusszal vállalt el, kis gyomorideggel az ádámcsutkával akkoriban ismerkedő torkában, a legutolsóig, amelyhez az iratokat már nagyítóval olvasgatta el.

Ma nincs semmi dolga. Bíróság, hivatal zárva, a feleségét régen eltemette, valaha volt gyerekei szerte két világban.

Kötelességtudó pontossággal ma este is bejárja a kerület csendesebbik részét, meg-megáll, elmélázik egy-egy régebbi kirakat előtt, benne a kétes ízlésű alkalmazott villogó, kínai műanyag karácsonyfájával, és felidézi magában az üzletvezetők, kasszírnők, lopós raktárosok arcát, peres ügyeiket, családi titkaikat, amelyekről jószerével már csak ő tud, meg a legöregebb, évtizedek óta nyugalmazott bírók, akik elé annak idején pedánsan fogalmazott, a feketepiacon beszerzett amerikai írógépen lekopogott műalkotásokban terjesztett be keresetet, ideiglenes intézkedés iránti kérelmet, kifogást, bizonyítási indítványt – mikor mi szolgálta jobban az ügy érdekét, és mire adott lehetőséget a rendtartás.

A rendtartás.

Fiatalabb, és szeles kollégák csak „pépének” hívták mindig, neki „rendtartás” volt és maradt, huszártiszti jellemmel ennek megfelelően tisztelte is, és mint valami imádságos könyvet dédelgette rojtosra használt aktatáskája mélyén, hogy akár a villamoson is elővegye, ha egy-egy fejezetet felidézve nem jutott eszébe szó szerint a valahányszázadik paragrafus sokadik bekezdése. Elővette a rendtartást, megnézte, aztán megnyugvással, szerény kis mosollyal a szája sarkában konstatálta, hogy de igen, eszébe jutott. Szó szerint.

Dr. Kajászó Eduárd ma egyedül van, emeleti lakásában jól kiült bőrfotel várja meg egy raklapra való könyv, hogy valamelyiket a szeretet ünnepén, szeretni valók se közel, se távol nem lévén, elolvassa, meg egy beteg macska, szürke, poros, mint ő maga, de ugyanolyan pontosan ébred, és hozzá hasonlóan immúnis mindenfajta hatalmi szóra, öblögető kivagyiságra, felületes vicceskedésre. Az öreg ügyvédek és az öreg macskák, főleg, ha kandúrok, már megengedhetik maguknak a pontosság, a szabadság és a büszkeség luxusát.

– Bácsi, nincs egy forintja? – szinte a semmiből riasztja fel a magába feledkezve lépegető öreget egy tiszta, égi hang, szurtos, rongyokba bugyolált, talán ha tízéves forma, kócos kisfiú, aki fél lábára és egy rossz botra támaszkodva néz fel a „bácsira”, szikrázó fekete szemmel és akkora bizalommal, amekkorával akármilyen uralom ellen is pert lehetne nyerni.

– No né – rebben fel Dr. Kajászó a régi gondolatokból –, hát te ki fia borja vagy?

– Jézusnak hínak – vágja rá gondolkodás nélkül a gyermek, még ha kissé csángó tájszólással is. – Betlehembe valók vagyunk, de édes szülémet elüldözték a milicisták, oszt most itten kódulunk. Anyám a pályaudvaron, mer ott sok az ember, én meg a sikátorokba, mer itt könnyebb elfuthatni – hadarja szinte egy szuszra a gyermek, de oly meggyőző erővel és világos elmével, mint egy tiszteletre méltó bíró, akit felkértek a tévések, hogy magyarázza el a műveletlen nézőknek, mi fán terem az életfogytiglan.

Matuzsálemi gének és zsigerek mozdulnak meg a világ legjózanabb ügyvédjének ki-kihagyó szíve táján, és egy vészcsengő szirénázik riadót. Futhatni? Ezzel a fél lábbal meg az ormótlan mankóval?

Még hogy Betlehem …

– Te gyerek, nem vagy te... csaló?

Úgy néz fel rá az a fekete szempár, mintha rózsakertre tankkal támadt volna a török.

– Mi az, hogy csaló, bácsi?

Dr. Kajászó szeme táját elfelhősíti a régi, öreg, megátalkodott bűnözők emléke, akik csókolommal szoktak neki köszönni, és erősen eltöpreng a csalás fogalmán. Annyira erősen, hogy a kis karácsonyi kódis kénytelen megrángatni a kabátja ujját.

– Rosszul van, bácsi?

Rosszul? Mit jelent „rosszul lenni”?

A fél város ügyvédje a „rosszul levés” fogalmát próbálja megfejteni évmillióknak tűnő másodperc alatt, a gondolat kozmikus sebességével átgázolva születésen, mindenféle iskolákon, tárgyalótermi praktikákon, irattári zugokban megejtett lányokon és valaha igazán szeretett asszonyok ölén, elmúlt éveken, sikereken, romlott fogakon meg a romlott fogakra tekintettel ismét megkedvelt gyermekkori tejbegrízeken, régi utcákon, tereken, tengereken.

– Hát, fiacskám, csak azon gondolkodtam el, miféle nemzet vagytok, te meg a szüléd, és hogy valóban Jézusnak hívnak-e tégedet, vagy csak engem akarsz bolonddá tenni – mereng el Dr. Kajászó, lélekben visszarévedve bibliás, kalapos, nagybajszú nagyapja ki tudja, honnan és miért előbukkanó arcára.

A gyermek elsötétült tekintettel és pillantásával a magasba törő fenyvesek kéklő árnyékát a sebre vetve mutatja fel két tenyerét, rajtuk rendes, magyar szegek ütötte sebbel – csakhogy ott vannak azokban a tenyerekben maguk a szegek is, legalább tíz centiméter mindegyik, és a gyermek megmaradt fél lába fejét is átüti egy ugyanolyan szeg, köröskörül alvadt vér díszíti, és a rendtartás akárhány paragrafusa mind azt kiáltja, sikoltja, zúgja a tárgyalótermek valahai hősének, hogy itt egy ártatlanul elítélt ember mutatja föl az örök isteni igazságot, egy fél láb, egy mankó, három rozsdás magyar szeg és a szurtos gyermekarcot keretező mosoly világot teremtő testamentumát.

– Hát éppen pénz, az van nálam – kedvetlenedik el ettől az éles késeket, fiatalkori botlásokat és elbliccelt gyónásokat idéző tekintettől a mindig mások ügyeiért élő ügyvéd –, hanem – ötlik föl benne, ki tudja miért, egy furcsa gondolat – kincsem csak egy van, egy öreg, beteg macska, akit holnap talán el kell majd temetni.

A gyermek arca felderül, és szinte kacagva vigasztalja az öreget:

– Eredj, öreg, a te hited megtartott tégedet. És a te macskád üdvözülni fog.

***

A híradók és bulvárújságok reggeli kiadásai főcímben hozták a megrendítő sztorit. Egy városszerte ismert, öreg ügyvéd, öltönyben-nyakkendőben, szinte díszmagyarban, koszos kapualjban halt meg szentestén. A lakásában egy peres aktán fekvő döglött macskát találtak a helyszínelő rendőrök. A macska, többen is eskü alatt vallották, mosolygott. Az öreg ügyvéd halálának egyetlen szemtanúját, egy Jézus nevű nyomorék gyereket, keresi a rendőrség.

A szerző ügyvéd