NZZ: Két üres szék, amely szemben áll egymással – a budapesti ellen-emlékmű




A Neue Zürcher Zeitung című tekintélyes svájci lap Két üres szék, amely szemben áll egymással címmel közölt Aleida Assmann cikkét. Magyarországon az emlékezések háborúja dúl. Jelenleg nincs még egy olyan ország Európában, ahol a múltképek ilyen radikálisan összecsapnak. Budapesten jelenleg egy olyan emlékmű körül van viszály, amelyet a német csapatok 1944-es bevonulásának emlékére állítottak, és amely általánosítással bagatellizál.


Budapesten már jó ideje egész sor olyan emlékmű és jel van, amely a magyar zsidók második világháborús meggyilkolására emlékeztet, például a Cipők emlékmű a Duna partján, amelyet 2005-ben Pauer Gyula és Can Togay hozott lére, vagy az Élet fájának nevezett, fémből készült szomorúfűz, Varga Imre alkotása a nagy zsinagóga előtt.


A főváros emlékmű-történelmében új fejezet kezdődött azzal az állami emlékművel, amelyet a Szabadság téren a 2014. július 20-ára virradó éjjel állítottak fel. Négy hónap késéssel érkezett, mert eredetileg március 19-ére, a német csapatok magyarországi bevonulása után 70 évvel kellett volna elkészülnie. Ez az időpont kudarcba fulladt, mert már az emlékmű felállítása előtt ellenállás volt, és jogi kérdéseket kellett utólag tisztázni.



Letört oszlopok


A Szabadság téren már nem volt sok hely egy új emlékmű számára. A teret két oldalról impozáns épületek szegélyezik, másik oldalán a szovjet felszabadítási emlékmű áll, és a zöld területen egy mélygarázs üveg tetőszerkezete van. Az utolsó, eddig szabad oldalon áll tehát a megszállási emlékmű, amelyet letört oszlopok konstrukciója keretez, amilyet az ember a gyász szokásos jelképeként ismer az európai temetőkből. Az emlékmű felső részén középen egy fekete sas terjeszti ki a szárnyait, és arra készül, hogy rávesse magát egy fiatal férfialakra, amely hosszú köntöst visel, és gyámoltalanul a magasba nyújtja a kezét. Az ifjú felemelt jobbjában egy birodalmi almát tart, amelyet próbál megóvni attól, hogy a sas elragadja. A madár egyik karmán gyűrű van, rajta az évszám, 1944, amely a német csapatok bevonulására utal. Itt a német megszállást a sas, Magyarországot Gábriel arkangyal szimbolizálja a XIX. század jelkép-nyelvezetének stílusában. Az emlékművet „a magyarországi német megszállás minden áldozatának” szentelték.


Ezeket az áldozatokat tovább nem részletezik. Az összkép emlékeztet Helmut Kohléra a berlini Unter den Lindenen lévő Neue Wache épületén: „A háború és a zsarnokság áldozatainak.” Ha mindenki áldozat, akkor senkinek sem kell felelősséget vállalnia. Ám a helyzet ma ennél bonyolultabb. Időközben Európában hivatalos szinten egységes holokauszt-emlékkultúra terjedt el, amely hivatalos emléknapokat vezet be az országoknak és az iskoláknak, és amelyben a politikusok rituális mondatokban tesznek hitet amellett, hogy el akarják mélyíteni a holokausztról szóló tudást a nyilvánosságban.


Magyarország éppen terhelési próbát él át az ilyen mondatok tekintetétben. Az emlékmű-viszály erre kíméletlenül rávilágít, és láthatóvá teszi a társadalom mélyében rejlő megosztottságot: az egyik oldalon azok, akik egy kézmozdulattal szabadulni akarnak a sötét történettől, és lépésről lépésre rehabilitálni akarják a Horthy-féle fasiszta Magyarországot, a másik oldalon azok, akik a történelmi igazságot keresik, és visszahozzák a köz tudatába történelmük fájdalmas nyomait.


1944. március 19. az a nap, amelyen Magyarország német megszállása elkezdődött. Ettől a naptól kezdve drámaian megromlott a kereken 825 ezer magyar zsidó sorsa, akik más országokhoz képest eddig az időpontig viszonylag kíméletben létezhettek. Eltekintve a háború utolsó hónapjainak halálmeneteitől, a magyar zsidók ellen elkövetett holokauszt, amelynek során 565 ezer embert gyilkoltak meg, ennek a traumatikus történetnek az utolsó és legradikálisabb fejezete. A németek nélkül ez a fejezet elképzelhetetlen lett volna, de a kegyetlen igazság, amelyet az emlékmű tagadni hivatott, az, hogy ez tetterős magyar kollaboráció nélkül szintén nem lett volna lehetséges.


Mármost az a bámulatos, hogy ezt a tagadást a magyar társadalom nem felmentő ajándékként fogadja, hanem rosszindulatú feltételezésként és hazugságként elutasítja. Aki ugyanis az emlékmű előtt áll, az még valami egészen mást is lát: egy kicsiny tárgyakból álló ellenemlékművet, amely úgy tűnik, az emlékmű árnyékában nőtt ki a földből, és amely minden tekintetben az ellentéte a nagy, jelképes gesztusnak. Az ember köveket ismer fel, amelyekre neveket írtak, hozzátartozók fényképeit, virágokat és más tárgyakat, amelyeket itt az üldözött és meggyilkolt hozzátartozók személyes emlékeiként raktak le a földre.


A sáv közepén két kicsi szék áll egymással szemben, egy nem létező párbeszéd jelképeként. Itt annak a civil társadalomnak a hangja szólal meg, amely nem szeretné, hogy a kormány rendelje el neki az emlékművet. Az emlékmű elleni tiltakozás valóban olyan erős és folyamatos volt, hogy mindeddig még csak fel sem lehetett avatni. Ilyesmi alighanem még sohasem volt: egy emlékmű, amelyet egy titkos éjszakai akcióban állítottak fel egy téren, és amelyet azóta napi 24 órában „őriznek” az ellenfelei. A még felavatatlan emlékművet éppen ezért nem is így nevezik, hanem úgy, hogy „az izé”, hadd ne mondjuk azt: a lehetetlenség. A kormány tekintélyelvű, egyedül hozott döntése helyett a lakosság bevonását és a civil társadalommal folytatandó párbeszédet követelnek. Az egymással szemben álló két szék egyben az emlékműellenes mozgalom logója.


Az emlékmű ellenfelei az üzenetüket cédulákon osztogatták. Tiltakoznak a történelemhamisítás ellen. Nem akarják hagyni, hogy a történelmük legnagyobb bűntettéért viselt felelősség terhét levegyék a vállukról: ragaszkodnak a történelmükhöz, akkor is, ha ez nehéz és megterhelő történelem. Ezzel az emlékmű éppen az ellenkezőjét érte el annak, amiért felállították. Eredetileg gesztus akart lenni a jobboldali párt, a Jobbik hívei felé, és most botránykő lett, amely intenzív vitákat indított el a további háborús bűnökről és a magyar antiszemitizmus történetéről.


Az emlékműellenes mozgalom most a történelmi pontosságért lép fel. Már nem hisznek a „hivatalos történészeknek”, akik a politikusok szócsöveként beszélnek, még akkor sem, ha az úgynevezett Igazság intézethez (Veritas Történelemkutató Intézet) tartoznak. Mert csak az tudja meggyászolni a történelmét, és tanulni belőle valamit a magyar zsidókkal és a többi kisebbséggel való mai érintkezésre nézve, aki elismeri és elfogadja ezt a történelmet. Erre a tudásra ma újra égető szükség van, miután a Jobbik egyik képviselője 2013-ban azt javasolta a parlamentben, hogy a zsidó parlamenti képviselőket vegyék listába, hogy megvizsgálják, jelentenek-e biztonsági kockázatot Magyarország számára. Amikor az egyetemen az egyik kolléganőmnél érdeklődtem efelől, azt a választ kaptam: „I’m listed” (az interneten szerepelek ilyen listán). Ilyen aljas módon képes jelentkezni a kisebbségekkel szemben az állami terror.



Visszanyerni a méltóságot


Orbán Viktor emlékműve időközben egy második ellen-emlékművet is létrehozott, amelyet november közepén avattak fel. Ez az emlékmű nem köztéren áll, és minden, csak nem messziről látható. Az Eötvös Loránd egyetem hozta létre, és a szó szoros értelmében a főépülete testébe építette be. Közel kell menni a külső falhoz, és csak kissé lehajolva lehet felfedezni. Egy legfeljebb ujjnyi széles fémszalagból áll, amelyet a téglák között vízszintes fugában helyeztek el, és amely körbefut az egész épületen. Erre a szalagra 199 magyar diák és professzor nevét vésték fel, akik a második világháborúban a rezsim katonáiként és üldözöttjeiként vesztették életüket.


„A mi emlékműveink becsapnak bennünket, hazudnak” – mondta Darvasi László a leleplezés alkalmából tartott beszédében. És az emlékműre tekintve, amelyet a Brandenburgi kapunál lévő sztélé-labirintus mellé helyez, azt mondta: „Ilyen mementókkal hódítjuk vissza, vagy ha enyhébben akarok fogalmazni, nyerjük vissza ennek az egyetemnek, ennek az országnak az elkótyavetyélt méltóságát”. Ez az ellen-emlékmű alulról sorol be az emlékművek európai hagyományába; a megnevezett áldozatokra való szolidáris emlékezésnek szentelték, és már ma beteljesíti azt az óhajt, amellyel felavatták: „Bírj szóra minket”.


Ebben a 2014-es emlékévben a magyarok a náci Németország bevonulásának 70. évfordulójára, és ezzel a magyar zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságra emlékeznek, továbbá a Magyarország számára oly súlyos következményekkel terhes első világháborúra és a 25 évvel ezelőtti politikai fordulatra. Az ifjúság számára mindez már régóta a múlt. Már nincs tapasztalata az üldöztetésről, és a jelen, illetve a jövő felé akar fordulni. Arra vágyik, hogy megszabaduljon a történelemtől, a megemlékezéstől és az emlékezéstől. Ebben a helyzetben az ember fogékonnyá válik a soviniszta politikára, amely megszabadít a történelem terhétől, erősíti a kollektív önképet, és szorosan összezárja a nemzetet, pontosan Putyin példájára, amely éppen egyre vonzóbb. Azok azonban, akik ezt az opciót felfedezik maguknak, jól teszik, ha tisztába jönnek azzal is, milyen következményekkel jár, ha elszakadnak saját történelmüktől és elhagyják az európai utat.






Aleida Assmann a Konstanzi Egyetemen az anglisztika és az általános irodalomtudomány professzora. 2013-ban a Hansen kiadónál jelent meg könyve Kizökkent az idő? A modern időrezsimjének felemelkedése és bukása (Ist die Zeit aus den Fugen? Aufstieg und Fall des Zeitregimes der Moderne) címmel.