A brit konzervatívok volt elnöke: „Orbán megjegyzései merő bombasztikus badarságok”




Chris Patten Szembeszállni az illiberalizmussal című írása a prágai székhelyű Project Syndicate című globális online kommentárfórumon jelent meg, amely világ gazdaságát, politikáját, kultúráját és tudományát alakító személyiségek cikkeit bocsátja 154 ország több mint 500 lapjának rendelkezésére, s így mintegy 300 millió olvasót ér el.


Ritka az olyan politikai beszéd, amelytől földbe gyökerezik a lábam. De pontosan ez történt a nyáron, amikor elolvastam Orbán Viktor egyre inkább tekintélyelvű magyar miniszterelnök figyelemreméltó beszédét.


Orbán ritkán kelt figyelmet a saját országán kívül. Ehhez hasonlóan figyelemreméltó beszédet legutóbb 25 évvel ezelőtt mondott, amikor fiatalemberként segített megtörni a kommunizmus gerincét Európában. 1989-ben, a Magyarországot az 1956-os szovjetellenes felkelés idején vezető Nagy Imre újratemetésén Orbán dühösen követelte a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről.


Idén azonban Orbán teljesen más hangot ütött meg. A mellett emelt szót, amit ő „illiberális államnak” nevezett, és öt példát kínált fel olyan sikeres „rendszerekre, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, és talán nem is demokráciák”. Köztük volt Oroszország és Kína. Olyan volt, mintha a vasfüggöny, a Nagy Imre kormányát eltaposó tankok – nem is szólva Orbán ifjabb önmagáról – soha nem is léteztek volna.


Oroszország és Kína talán már nem kommunista, de bizonyosan illiberális, és határozottan nem demokratikus. Oroszország valahol a tekintélyelvűség és a totalitarizmus között van, és Kína, a felemelkedő ázsiai hatalom minden gazdasági haladása ellenére egyértelműen ugyanebben a táborban marad.


Orbán közléseit és az őket követő bejelentését, hogy megvalósítja az „illiberális államról” szóló vízióit, sokk fogadta. Hogyan hirdethet ilyen nézeteket az Európai Unió egyik tagállamának vezetőjeként, különös tekintettel arra, hogy kormánya kincstárát uniós támogatásokkal tömte meg?


Az az igazság, hogy Orbán mindössze egy egyre szélesebb körben terjedő érvet visszhangzott (bár olyat, amelyet általában finomabban fejtenek ki). A globális pénzügyi válság kezdete után hat évvel sokan tesznek fel kényelmetlen kérdéseket. Hogyan maradhatnak globálisan versenyképesek a liberális demokráciák? A nyugati demokráciák elvesztették az önbizalmukat és a képességüket arra, hogy jobb életet biztosítsanak az állampolgáraiknak? Amerika és Európa hanyatlóban van, elgyötört, és a régi dicsőségből él?


Azt, amit Orbán „liberális demokráciáknak” nevezne Amerikában és Európában, valóban belső problémák nyomasztják. Az Egyesült Államokban a reformokat akadályozza, az országot pedig a látszólag fodrozódó vizeken sodródni hagyja a polarizált politika, a csalárdul megrajzolt kongresszusi választókerületek és egy olyan alkotmány, amely úgy tűnik, inkább fékez, mint kiegyensúlyoz. A középosztályt kiüresítik, kudarcos külföldi kalandok pedig elvették a valaha „nélkülözhetetlen nemzet” bátorságát attól, hogy viselje a globális vezető hatalom terheit. Amerika nélkülözhetetlen marad; de sajna teret engedett annak az elképzelésnek, hogy a kötelességhez szükségtelen a népszerűség.


Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Európa nem képes fenntartani azt a társadalmi szerződést, amely a háború után gazdasági felvirágzásának az alapja volt. A kontinens legsikeresebb gazdasága, Németország ragaszkodik ahhoz, hogy a partnerei a fiskális konzervativizmus német válfaját kövessék, és elfojtja a növekedést, amely megkönnyítené a fájdalmas reformok megvalósítását.


Miközben a világ legsikeresebb demokráciáit a legutóbb elszenvedett kudarcok gyötrik, a nemzetközi politika veszélyesebb végkifejletek felé sodródott. A józan elrettentés, a merész erőfeszítések a nemzetközi intézmények megreformálására és a készség a felelősségek vállalására mind áldozatul esett a Nyugat eltúlzott kudarc- és politikai holtpont-érzetének.


És mégis, a nyugati demokráciáknak többet kell tenniük akkor is, amikor a legkevésbé látszanak képesnek a cselekvésre. Az Orbán által a beszédében említett országok egyike sem kínálta fel a világrend alternatív vízióját. Ellenkezőleg, a hazai problémáik azzal fenyegetnek, hogy a bizonytalanságot veszéllyé változtatják. Oroszország kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy milyen hatással van olajgazdaságára az olajárak bedőlése. Nagy cégek könyörögnek a kormány alamizsnájáért, hogy átvészeljék a helyzetet. A rubel úgy zuhan, mint a kő. Moszkvában és Szentpéterváron kemény lesz a tél.


Még Kína szuperszonikus növekedése is kezd lassulni; egyes közgazdászok, köztük Larry Summers azt jósolják, hogy hirtelen le is állhat. Akárhogy is, az előtte álló út alighanem rögös lesz, és fokozódó súrlódások várhatók ott, ahol a politika érintkezik a gazdasággal. Otthon (különösen Hongkongban) és külföldön Kína olyan benyomást kelt, hogy a „kompromisszum” szó nem létezik a mandarin nyelvben.


Orbán vélt politikai szerepmodelljei várhatóan még harsányabbá és nacionalistábbá válnak a külpolitikában, miközben igyekeznek megőrizni a hazai támogatást. A vezetők a kapuk előtt álló – vélt vagy valós – ellenségre fognak mutogatni, hogy a hazai fronton biztosítsák a békét.


A világ liberális demokráciáinak el kell kezdeniük újra hinni önmagukban. Be kell bizonyítaniuk, hogy Orbán megjegyzései merő bombasztikus badarságok. Ha „békét akarunk a Földön, és szelíd könyörületet”, ahogyan a karácsonyi dalaink ígérik, akkor sokkal keményebben és magabiztosabban kell dolgoznunk, hogy ezt biztosítsuk.





Chris Patten a brit Konzervatív Párt volt elnöke,
Hongkong utolsó brit kormányzója, az EU volt külügyi biztosa, az Oxfordi Egyetem kancellárja. Nemrégiben bejelentett visszavonulásáig a BBC elnöke volt.