Galamus.hu - Galamus.hu

A miniszterelnöki elmetermékek konzisztenciájáról

Nyomtatás

Részletek: Mihancsik Zsófia; 2014. december 16. kedd, 06:35; Mihancsik Zsófia

„Mindenki tudja, hogy az emberek milyen kiszolgáltatottak a munkahelyeiken. A vasárnapi munkára kötelezés vagy szorítás régi sérelem. Most orvosoljuk. Jelentős szervezett erők állnak szemben az emberek érdekével, ami nem is csoda, hiszen a tervezett lépés éves szinten mintegy 350 milliárd forint sorsáról dönt. Politikai riválisaink pedig ezt hit- és életmódkérdésnek próbálják beállítani. Logikus taktika, még ha hazugság is. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar emberek azt viselik a legnehezebben, ha meg akarják nekik mondani, hogyan kellene élniük. Ez a magyarok egyik legvonzóbb tulajdonsága. Született várvédők. Mi pedig nem vagyunk sült bolondok, hogy meg akarjuk mondani az embereknek, hogyan is töltsék a vasárnapjaikat. Élni és élni hagyni, ez a mi politikai filozófiánk.”

Nem veszem számba, mi mindent követett el a fenti mondatok szülőatyja a liberális alapelv – „élni és élni hagyni” – ellen az utóbbi négy évben, de számolhatunk lassan két évtizedet is (ám mivel én nemcsak rendszeresen olvasok, hanem rendszeresen idézek is más lapokat, sőt véleményeket, így most a rövid leltárért két hvg.hu-s íráshoz irányítom az olvasót – egy és kettő).

Ám figyelmébe ajánlom minden, még ép eszét nem vesztett olvasónak a következő logikai bukfenceket, önellentmondásokat, egyszóval azokat az árulkodó jeleket, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a beszélő elveszítette az uralmát a saját elmetermékei konzisztenciája felett, mert már csak a mondatai tömegmanipulációs (lásd még: néphülyítő) hatásaira képes figyelni. Azaz elveszítette az önellenőrzés képességét (valóságérzékeléséről nála már régóta nem beszélhetünk).

A kisebb súlyú tudathasadás: „emberek érdekéről” beszélni egy olyan helyzetben, amikor magának a beszélőnek is – különösen ha politikus az illető, aki azért kapja a fizetését, hogy különféle társadalmi csoportok érdek- és értékkonfliktusait a lehető legoptimálisabb kompromisszumokkal oldja meg – legalább két típusú „emberekről” kellene gondolkoznia. Az egyik „emberek” ugyanis azok, akik vasárnap járnak vásárolni. Az ő érdekük az, hogy ez a lehetőségük megmaradjon, tehát az a kormány, amelyik ezt a lehetőséget állami kényszerrel megvonja tőlük, nem érdekeket véd, hanem jelentős érdekeket sért. A vasárnapi vásárlók természetesen nem „szervezett erő”. Szervezett erőnek az áruházláncok mondhatók (bár nem látom, hogy fellépnének, pláne közösen lépnének fel a vásárlók érdekében, hiszen az ő érdekük jelen esetben egybeesik a vasárnapi vásárlókéval). Szervezett erők a kereskedelmi és munkavállalói érdekképviseletek is, ők valóban próbálkoztak közös fellépéssel. De hogy a „magyar embereknek” mennyire nincs helyük a beszélő politikus fejében, azt pontosan érzékelteti az a tény, hogy számára nem léteznek az „egyik emberek” (a vasárnapi vásárlók): a „szervezett erőkkel”, azaz a rohadtkapitalista multikkal meg a kommunista érdekképviseletekkel és szakszervezetekkel azonosítja és politikai ellenségnek tartja őket (holott politikailag nemigen van heterogénebb társadalmi csoport, mint a vasárnapi vásárlóké). Ami pedig a másik „embereket” illeti: itt nyilván a kereskedelemben dolgozó munkavállalókról van szó, akiknek „régi sérelmük” a „vasárnapi munkára kötelezés vagy szorítás”. Ám a beszélő politikus is elfelejtette bizonyítani, hogy ezeknek a munkavállalóknak („embereknek”) fontosabb volna a vasárnapi pihenőnap, mint a munkahelyük megőrzése és a vasárnapi munkáért járó többletbér. Ez persze csak részletkérdés, hogy már megint ők tudják jobban, mi sérti „az embereket”. A lényeg az, hogy az idézett „népidemokrata” politikus fejében „az emberek” mindig olyan homogén csoport, amelyik pontosan ugyanazt akarja, amit ő. Azaz semmi köze az itt élő tízmillióhoz, pusztán a beszélő politikus tévképzeteihez van köze, amelyeket jó ideje valóságként ad elő.

Már papírból se könnyű – MTI/Koszticsák Szilárd

A súlyosabb tudathasadás: „a magyar emberek azt viselik a legnehezebben, ha meg akarják nekik mondani, hogyan kellene élniük”. Ezt a hibát, sőt bűnt viszont nem „mi” követjük el (azaz a beszélő és társai), hiszen „nem vagyunk sült bolondok, hogy meg akarjuk mondani az embereknek, hogyan is töltsék a vasárnapjaikat”. A „politikai riválisaink” azok, akik megerőszakolják az „embereket”, amikor a vasárnapi nyitvatartást „hit- és életmódkérdésnek próbálják beállítani”.

A probléma ezzel csak a következő, és ez annyira nyilvánvaló, hogy épeszű ember már leírni is szégyelli: vannak jelentős tömegek Magyarországon, amelyek vasárnap járnak vásárolni. Ők ezt nem nevezik sem hitbéli, sem életmódbeli preferenciának, az elmúlt évtizedekben így rendezték be az életüket, és kész. A félreértések elkerülése végett: senki sem kényszerítette őket eddig sem arra, hogy ne hétfő este vagy szombat délután vásároljanak. Ők döntöttek így, részben kényszerből (egész héten dolgoznak – bár a népbarát kormány esetleg kinevezhetné a szerdát vásárlási szabadnapnak), részben közös, családi kikapcsolódásként. Arról nem beszélve, hogy nem a „politikai riválisaink” akarják megerőszakolni a vasárnap szentségét eddig tiszteletben tartó „magyar embereket”. Nem ők döntöttek úgy, hogy ezentúl kihajtják a népeket vasárnapi vásárlásra az otthonülés és a templom helyett. A „politikai riválisaink” egy kialakult gyakorlatot védenek, amely senkinek sem árt, senkit sem kényszerít semmire, se vásárlásra, se otthon maradásra, azaz szabad választást hagy az egyénnek, hogy mit kezd a vasárnapjával. Erőszakot az a „sültbolond” kormány követ el a „magyar embereken”, amelyik nagyon is meg akarja mondani nekik, „hogyan is töltsék a vasárnapjaikat”: ne vásároljanak! Sőt: nem vásárolhatnak!

Az idézett politikai vezető azonban legalább egy dologban konzekvens: tényleg velejéig „illiberális”, azaz szabadságellenes, az egyén szabadságának, szabad választásának megveszekedett ellensége, még ha ezt a tényt liberális elvek kisajátításával akarja is elfedni (ami önmagában botrányos). Hogy ennyire nem sikerül neki, az csak a mondott okból lehetséges: tényleg teljesen elveszítette az uralmát a saját elmetermékei konzisztenciája felett.

Utóirat

Ezt a dolgozatot még jóval a Bloomberg-interjú megjelenése előtt írtam. Amely csak megerősítette azt a szűnni nem akaró érzésemet, hogy egyszer még igencsak pirulni fogunk amiatt – mi magyarok éppúgy, mint a világ –, hogy komolyan vettünk egy ügyes beszédű szemfényvesztőt. Ludassy Mária rövid gúnyiratában már a helyére tette azt a mély tudatlanságról árulkodó és a félműveltek magabiztos fölényével eleresztett állítást, amely „intellektuális európai kisszerűségnek” ítéli a hatalommegosztás elvéről szóló filozófiai és politikai meggondolásokat és gyakorlatot. Az interjúban előadott gazdasági elképzelések fölött nem az én hatásköröm szörnyülködni. De egy dologra ismét szeretném felhívni a figyelmet. Arra a – sajnos az unalomig ismert – hatalmi technikára, amely éveken át tartó kemény agymosó munkával beletapos egy népet bizonyos politikai téveszmékbe és tévérzületekbe, majd mint a nép saját szuverén találmányára hivatkozik rájuk. Erre a két megjegyzésre gondolok az interjúból:

„Magyarországon olyan a közérzet, hogy ebben is szuverenitási problémát lát [mármint abban, hogy az Egyesült Államok megpróbálja visszaszorítani a korrupciót bizonyos országokban, így Magyarországon]. Úgy érzi, hogy ez kísérlet arra, hogy kívülről befolyásolják egy szabadon választott parlament szuverén döntéseit.”

„A magyar szövegösszefüggésben a liberális szó negatív töltést kapott. A liberális demokráciának nincs vagy csak nagyon csekély támogatása van Magyarországon.”

Talán nem kell hosszan bizonygatni, hogy a ma kormányzó párt és vezetője a kétezres évek eleje óta hergeli bele a magyarországi közérzetet abba, hogy minden piaci és hatalomkorlátozó szereplőt szabadságelvonónak lásson: olyan „idegen” kizsákmányolónak, aki a nép önrendelkezési szabadsága ellen tör. És talán az is egyértelmű, hogy a „liberális” értékrend sem magától kapott negatív töltést „magyar szövegösszefüggésben”. A ma kormányzó párt és vezetője tette nemcsak szitokszóvá, hanem a „kommunista” szinonimájává is. Ami legalább akkora képtelenség, mint hetente többször is végigolvasni a magyar miniszterelnök elmetermékeit. Komolyan, harsány röhögés vagy szemlesütős szégyenkezés nélkül.