Diktátor?
- Részletek
- 2014. december 13. szombat, 07:24
- Endrődi Gábor
Még hogy újfasiszta diktátor! Előretekintő, koncepciózus, vaslogikával felvértezett államférfi! Ha ugyanis szövetségi kapitányként az Oroszország–Türkmenisztán–Azerbajdzsán vagy a Nagy-Britannia–Franciaország–Németország államfőiből álló támadósor szerződtetésének fogas kérdésében kell döntenünk, néhány dolog azonnal szembetűnik.
Elsőként említenénk, hogy Keleten az államfők lényegesen tovább vannak hivatalban, mint akár legkarizmatikusabb nyugati kollégáik. Ez az állítás még akkor is megállja a helyét, ha a mindenütt fellelhető aktakukacok időnként előjönnek azzal, hogy néhány évre cseréljünk helyet a kabinetfőnökünkkel. Jó tréfa ez; valamikor az uralkodók egy-egy oldottabb pillanatban akár az udvari bolondjaikkal is helyet cseréltek a trónon néhány órára, mégsem vette senki sem komolyan a szerepcserét. Persze Keleten is előfordulhatnak üzemi balesetek, hogy a különgépből egy váratlan pillanatban kifogy a benzin, de az a szégyen, ami Margaret Thatcherrel megesett, hogy holmi önkormányzati adóvita miatt miniszterelnökként lemondásra kényszerüljön, arrafelé kizárt. Most látszik csak, milyen előremutató gondolat volt, hogy véget vetünk a túldimenzionált alkotmánybíró-termelésnek, és a jelölteket a gazdaság produktívabb területeire, példának okáért a járműiparba irányítjuk át.
Még feltűnőbb, hogy a keleti állam- és kormányfők többet, mit többet, összehasonlíthatatlanul többet dolgoznak, mint a fogadásokról fogadásokra járó nyugati politikusok. Nem csoda hát, hogy ez a tény szűkebb családjuk anyagi helyzetében is visszatükröződik. Ahogy azt már János evangéliumában is olvashattuk, minden ember annyit ér, amennyije van, így alig várjuk már, hogy a jövő év elején végre Angela Merkelnek szegezhessük a kérdést: sok évtizednyi politikai pályafutása során ennyire vitte? Mert hogy miután egy lap leközölte néhány európai politikus házának távlati képét, joggal merülhet fel bennünk a kérdés: hogyan tudja majd a német kancellár méltó módon fogadni tárgyalópartnereit? Úgy tűnik, hiányzott a széleskörű családi összefogás; ebben viszont hasznos tanácsokkal szolgálhatunk.
Semmiképpen sem szeretnénk elhinteni a viszály magvait az új generációban, annyit azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a keleti politikuscsemeték nem holmi szőlőket meg lakáskákat kapnak a születésnapjukra, hogy aztán ott szégyenkezzenek a sarokban az osztálybulikon. Ők bizony bányákat, esetleg kisebb, de stratégiai jelentőségű iparágakat kapnak Mikulásra, ami szűken vett pedagógiai szempontból talán vitatható, de a nemzeti vagyon megőrzésének erkölcsi parancsa előrébb való. Kétségtelen, történtek előremutató lépések ezen a területen is, de Türkmenisztántól még mindig messze vagyunk. A kormányzati kommunikációért felelős csapatnak ezért azt javasoljuk, hogy ha a Financial Times vagy a The Economist legközelebb is Magyarország függetlenségére tör, ne vitatkozzanak velük, ne írassanak olvasói leveleket nagyköveteinkkel, még azt se hányják a szemükre, hogy budapesti magánlakásokban szerkesztik őket. A nagy előd nyomán egyszerűen csak annyit kérdezzenek meg egy gúnyos félmosollyal: na és hány hektárja van David Cameronnak?
Amikor azonban választanunk kell a keleti és nyugati támadósor között, nyilvánvalóan nem ezek a döntő tényezők. A legfontosabb a keleti államvezetők felé irányuló mély, mondhatni generációkon átívelő szeretet. S ha belegondolunk az azerbajdzsáni dinasztia alapítójának karrierjébe, hogy a kedves papa munkahelye hány és hány millió embernek adott otthont és kenyeret, ezen a legkevésbé sem csodálkozhatunk. De tényleg, kell-e foglalkoznia Keleten egy államfőnek azzal, milyen a népszerűségi indexe? Csak ki kell nyitnia a reggeli lapokat, és máris régi ismerőseinek vezércikkeit olvashatja, akik egzisztenciájukat kockára téve már párttitkár korában is kiálltak a nemzet ügye mellett. Ahová veti őket az élet, legyen az az üzleti szféra, esetleg politikai hivatal, ők mindenütt helytállnak.
A gazdasági élet dinamizmusa aztán minden kételyünket elsöpri. Függetlenségünk záloga, a nemzeti tulajdonú bankrendszer ma még gyerekcipőben jár, még alig tette meg első lépéseit, és máris megtermelt néhány tízmilliárdnyi veszteséget a betéteseinek. Hetek kérdése, és olyan hitelfelvételi lehetőségek nyílnak meg az Országos Betétbiztosítási Alap előtt, hogy szinte beleszédülünk. Ha ez így megy tovább, a Nemzeti Bank növekedési hitelprogramjának keretei is szűknek bizonyulhatnak. A Raiffeisen betétesei most bánhatják csak igazán, hogy bankjuk tulajdonosai olyan hebehurgya módon elutasították a Széchenyi Bank egyeurós felvásárlási ajánlatát, s így megfosztották őket attól a lehetőségtől, hogy egy igazi sikertörténetnek, a betétbiztosítási alap soha nem látott növekedésének részesei lehessenek.
McCain szenátornak azt tanácsoljuk, tájékozódjon, mielőtt meggondolatlan kijelentéseket tesz. Kora miatt a Közszolgálati Egyetem már nem veheti fel hallgatói sorába, de nemzeti bankunk most megnyíló angol nyelvű képzésein még megtanulhatja, hogyan kell felvirágoztatni egy országot. Csak nyújtson be egy pályázatot! Nálunk mindenki egyenlő esélyekkel indul.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
