Merülés az egyházi jog bugyraiba

Az MTI március 20-án, szombaton, 13 óra 49 perckor adott hírt arról, hogy a Vatikán nyilvánosságra hozta XVI. Benedek pápa pásztorlevelét, amelyet az ír katolikus egyházhoz intézett, s amelyben „az egész egyház által érzett szégyenről és lelkiismeret-furdalásról”  ír a kiskorúak sérelmére elkövetett visszaélések miatt.

A Le Monde március 20-án, szombaton, 13 óra 8 perckor közölte internetes kiadásában a levél francia fordítását.

Magyarországon e pillanatban (március 23., kedd, 4 óra 45 perc) még mindig nem olvasható magyarul a pápai levél.

A Magyar Kurír című katolikus napilap internetes kiadásában még mindig a szombati hír árválkodik: „A fiatalkorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélés ’sem Írországra, sem az egyházra nem specifikusan jellemző’ – hangsúlyozta a pápa.” Alatta a biztató megjegyzés: „Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a pápai levél hivatalos magyar fordításának közlése hétfőn várható.” Vártam.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján egy szó sem esik a levélről – azaz a „Hírek” rovat visszavisz a Magyar Kurír honlapjára (lásd mint fent).

A Virtuális Plébánia hírportálján „pásztorlevél” címszó alatt az egykori szép emlékezetű püspökikonferencia-titkár, ma megyéspüspök Veres András 2007-es pásztorlevele a legutolsó találat.

Nem sorolom, hol mindenhol nem találtam egy szót sem a pápai levélről, ahol, logikusan, kellett volna találnom. Így aztán mondhatnám, hogy a Magyar Katolikus Egyház szívesen ad iránymutatást (némely képviselője egyenesen utasítást) a híveknek, hogyan döntsenek (sőt, kire szavazzanak) a világi politika ügyeiben, a „közügyekben”, de nem ad eligazítást a  saját ügyeiben, ha netán volna olyan hívő, aki szeretné tudni, mit is gondoljon az „anyaszentegyházat” megrázó botrányokról.

De ez nem egészen így van. A Magyar Kurír ugyanis napi hírszemléjében rendszeresen beszámol arról, mit írnak más magyar lapok az egyházi pedofilbotrányokról. Március 17-én például a Népszabadságot idézi, amely a L’Osservatore Romanót idézi, amely azt mondja:

XVI. Benedek pápa ’nyílt és határozott’ harcot folytat az egyházi személyek által elkövetett jogsértések ellen. Egyúttal visszautasítja [mármint a L’Osservatore Romano] azt a felfogást, amely szerint a pedofília egyik oka a papok nőtlenségében keresendő. A lap szerint ’bizonyított dolog, hogy a kettő között nem áll fenn okozati összefüggés.’ Szexuális bűnügyek gyakrabban fordulnak elő világi, illetve házas személyek esetében, mint nőtlen papok, illetve püspökök körében.”

A magyar hívő tehát akár meg is nyugodhat: a Vatikán hivatalos lapjától megtudhatja, hogy kevesebb a pedofil pap, mint a nem pap pedofil. Igaz, hogy a nem pap pedofilok nem tagjai semmilyen intézménynek, különösen nem egy olyan intézménynek, amely „az elesettek gyámolítójának nevezi magát, részben ezzel indokolja saját létét a világban, és amelynek egyik szent szimbóluma a kisded.”

És a nem pap pedofilok, ha elkapják őket, súlyos normaszegésükért ugyanolyan szabályok, törvények szerint, ugyanolyan intézmények előtt felelnek, mint a világ bármely más bűnelkövetője, és ugyanolyan börtönben ülnek, mint az egyszerű tolvaj, csak sokkal hosszabb ideig. A nem pap pedofilokat, mint minden bűnelkövetőt, megfosztják a szabadságuktól, sok országban más jogaiktól, például a szabad lakhelymegválasztástól is.

És a pedofil papokkal mi történik?

A Magyar Kurír március 18-án utánközöl egy interjút Charles J. Sciclunával, a Hittani Kongregáció ügyészével, akinek a hivatalához a legsúlyosabb egyházi bűncselekmények – így az egyházi személyek által kiskorúak kárára elkövetett szexuális zaklatások is – tartoznak. Örültem, amikor megtaláltam az interjút. Végre a legilletékesebb elmagyarázza, amit régóta szeretnék tudni, hogy ugyanis hogyan osztozik, osztozik-e egyáltalán, az egyházi és a világi igazságszolgáltatás a kiskorúakat megrontó papok feletti joghatóságban, és egyáltalán, maga az egyházi jog hogyan kezeli a pedofil papokat.

Hát először is, az ügyész számszerűsít. Azt mondja, „a világon összesen 400 ezer egyházmegyés és szerzetespap él”, és az utóbbi kilenc évben mindössze 3 ezer, őket érintő váddal kellett foglalkozniuk. Ám a 3 ezer eset 60 százalékában csak „azonos nemű fiatalok iránti vonzódásról volt szó”, 30 százalékában „ellentétes nemű személlyel folytatott viszonyról”, és mindössze „a fennmaradó 10 százalékban beszélhetünk a szó szoros értelmében vett pedofíliáról, azaz serdületlen gyermekek iránti vonzódásról. Valódi pedofíliával az elmúlt 9 év során mintegy 300 esetben vádoltak papot.”

Itt most legyünk nagyvonalúak, és tekintsünk el attól, hogy a helyes fogalmazás az lett volna: ennyi derült ki, ennyi jutott el hozzájuk, ennyit engedtek eljutni magukhoz, ennyi esetben merték vállalni a minden szempontból iszonyatos procedúrát a sértettek stb. Tekintsünk el attól is, hogy az imént csak általánosságban emlegetett „pedofil pap – nem pap pedofil”-arányt számolgassuk, mivel fogalmam sincs róla, hogy az elmúlt 9 évben hány pedofilt ítéltek el a világban világi hatóságok, tehát azt sem tudom megmondani, hogy a világon élő – tegyük fel – 2,5 milliárd ivarérett férfinak hány százaléka követett el pedofil bűncselekményt, és az hogyan aránylik a négyszázezer kontra háromszázhoz (Magyarországon – ezt csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, mert Magyarországon nincsenek pedofil papok – a 400 ezerből körülbelül 2100 pap működik).

Inkább nézzük a lényeget: mit kezd az egyház a maga pedofiljaival?

A Hittani Kongregáció ügyésze elmondja, hogy a pedofíliával – egyáltalán, szexuális kilengéssel – vádolt egyházi személyekkel szemben „adminisztratív és fegyelmi intézkedések történtek, pl. az illető nem misézhet nyilvánosan, nem gyóntathat, visszavonult, imádságos életet kell élnie.” Hát mit mondjak! Komoly büntetés lehet csak „imádságos életet élni” egy amúgy szentéletű ember számára. Aztán, az „esetek 10 százalékában, a legsúlyosabbakban, ahol bőséges bizonyíték áll rendelkezésre, a Szentatya megtette azt a fájdalmas lépést, hogy felmentette az illetőt a klerikusi állapot alól. Ez igen súlyos, ám elkerülhetetlen, adminisztratív intézkedés. Az esetek fennmaradó 10 százalékában maga a megvádolt pap kérte a papi kötelezettségek alóli felmentését, és ezt meg is kapta. Ezeknél a papoknál gyermekpornó-anyagokat találtak, és ezért a polgári hatóság elítélte őket.”

Az ügy azonban még mindig nem tiszta. Ha a pápa, fájdalom, felmenti a pedofil papot „a klerikusi állapot alól”, az olyan, mint amikor egy parlamenti képviselő mentelmi jogát felfüggesztik? Azaz ilyenkor az egyház szabad kezet ad a világi igazságszolgáltatásnak? Vagy egyszerűen csak annyi történik, hogy az egyház az általa elképzelhető legnagyobb büntetést szabja ki a megrontóra: kidobja a hajóból, és sorsára hagyja? Aztán: a legsúlyosabb esetek azok volnának, ahol „gyermekpornó-anyagokat” találnak egy papnál? Ha a polgári hatóság ezért ítélte el őket, az azt jelenti, hogy az egyház ezt tekinti olyan legsúlyosabb esetnek, amikor az „egyházi személyt” át kell engedni a világi hatóságoknak? Nem az a legsúlyosabb eset, amikor a pap szexuális tárgynak használ egy rábízott hús-vér kisgyereket?

Egyáltalán: mi a teendő, ha az egyházi feljebbvaló tudomást szerez pedofil bűncselekményekről? Van válasz az ügyészi interjúban. Kétféle.

Az első:
Egyes angolszász országokban, de Franciaországban is a püspök köteles jelenteni az igazságszolgáltatásnak, ha gyónáson kívül tudomására jut, hogy valamely papja bűntettet követett el. Nehéz kötelesség ez, hiszen olyan, mintha az apának a saját fiát kellene feljelentenie. Ennek ellenére ilyen esetekben az az iránymutatásunk, hogy a törvényt tisztelni kell.”

Értsük meg jól: a bűncselekmény miatt – amelynek természetesen a gyónási titoktartás körén kívül eső módon kell a feljebbvaló tudomására jutnia – nehéz kötelesség feljelenteni az elkövető papot, mert őt az egyház a saját fiának tekinti, szemben, adott esetben, a megrontott kiskorúval vagy kiskorúakkal (noha eddig úgy tudtam, őket is, mint mindenkit a nyájból, a saját gyermekének tartja az egyház). És e nehéz kötelesség tekintetében az egyháznak iránymutatása van. Nem vagyok járatos az egyházi nyelvben, sem az egyházi hierarchia különféle kommunikációs formáiban. Nem tudom, mit jelent az „iránymutatás”. Kógens szabályt vagy ajánlást. Nem tudom, mit mond egy iránymutatás. Azt-e, hogy te püspök, kötelességed a pedofil paptól megvédeni a rád bízott kiskorúakat, tehát irány a rendőrség? Vagy azt mondja: helyes, esetleg Istennel tetsző dolog megvédened őket, úgyhogy gondolkozz el, nem kéne-e felvenned a kapcsolatot a rendőrséggel?

Némileg eligazít, persze, ebben az ügyben a második válasz, amely arra a kérdésre felel, hogy mi történik azokban az országokban – és az előző felsorolásból úgy tűnik, a világ országainak óriási többsége ide tartozik –, ahol nincs az egyházi feljebbvalóknak ilyen (világi) törvényi kötelezettségük. Azt mondja az ügyész:

Ilyen esetekben nem kötelezzük a püspököt, hogy jelentse fel a papját, hanem arra biztatjuk, hogy vegye fel a kapcsolatot az áldozattal, és próbálja meggyőzni, hogy tegyen feljelentést a zaklatást elkövető pap ellen. Arra is buzdítjuk, hogy minden módon – ne csak lelkiekben – segítse az áldozatot. A közelmúltban egy polgári bíróság által elítélt pap esetében éppen a mi kongregációnk javasolta az egyházi eljárást kezdeményező panaszosoknak, hogy az áldozatok érdekében és a további bűnesetek elkerülése céljából vonják be a polgári hatóságokat.”

Vagyis ilyen esetben az egyház végképp nem kötelezi a püspököt. Csak arra biztatja, és állítólag maga a kongregáció is így jár el, hogy kérje meg az áldozatot, jelentse fel ő a világi hatóságoknál a pedofil papot. És akkor mi történik? A világi hatóság nem csak akkor járhat el egyházi személlyel szemben, ha a pápa előzőleg, fájdalom, felmentette „a klerikusi állapot alól”?

Ráadásul nem ismerjük az ügyész által említett közelmúltbeli konkrét esetet. Nem tudjuk, milyen bizonyítékok voltak az – eredetileg egyházi eljárást kezdeményező – „panaszosok” kezében. Nem tudjuk, mivel fenyegettek. Semmit sem tudunk a konkrét ügyről. De a világban kirobbant összes többi ügy alapján azt biztosan tudhatjuk, hogy ha a püspökök és a kongregáció legalább (!) az ügyész által említett megoldáshoz folyamodott volna és folyamodna, akkor ma nem lenne botrányhalmaz. Akkor egyedi, helyi érdekű kis botrányok lettek volna, az időben elszórva.

Egyszóval: az ember azt hinné, ha a Vatikán ügyésze interjút ad erről a kérdésről egy olasz katolikus napilapnak, azért teszi, mert valamit el akar magyarázni a híveknek, a világnak. Én viszonylag értelmes embernek tartom magam. Ha én nem értem, más sem érti. És ha nem értjük, ez feltehetőleg nem azért van, mert a Hittani Kongregáció ügyésze viszont nem értelmes ember, ezért képtelen logikusan és világosan elmagyarázni azokat a szabályokat, amelyekkel dolgozik. Ő bizonyára nem véletlenül kerül ebbe a magas funkcióba. De attól tartok, erre nemcsak értelmi képességei és felkészültsége miatt volt alkalmas. Hanem azért is, mert ügyesen el tudja fedni a katolikus egyház bűntakargatásának védhetetlen etikáját, ideológiáját és gyakorlatát.

Igaza lehet Norbert Brunnernek, a svájci püspöki konferencia elnökének, amikor azt mondja, „a felelősség mindenekelőtt a tetteseket, és nem az egyházat terheli. Ezért nem is szándékozik bocsánatot kérni a Svájcban nyilvánosságra került esetek miatt.” Igaza lehet, mert az egyház valóban nem pedofil. Ennél sokkal rosszabb. A rábízott életek intézményes árulója.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!