rss      tw      fb
Keres

Kérés a bíráló kedvű cikkírókhoz




Debreczeni József már kétszer válaszolt azokra a bírálatokra, amelyek a cigányokról szóló könyvét érték itt a Galamuson. Mind a két válaszából az derül ki – azok számára is, akik nem olvasták a könyvet –, hogy a bírálók vagy a könyvében egyáltalán nem szereplő idézetekkel, szókapcsolatokkal vitatkoznak, vagy olyan állításokat tulajdonítanak neki, amelyeket nem ő állított, hanem idézett, olykor épp azért, hogy vitatkozzon velük, vagy csak azokat a mondatait keresik és találják meg – leválasztva a kontextusról, amelyben leírta őket –, amelyekkel öntudatlan vagy éppen tudatos rasszistaként bélyegezhetik meg Debreczenit.


Kérem minden esetleges további kritikai írás reménybeli szerzőit, hogy csak akkor tiszteljenek meg az írásaikkal, ha elolvasták Debreczeni könyvét, és törekedtek rá, hogy azt olvassák, ami le van írva benne.


Enélkül megint csak oda lyukadunk ki, hogy „Magyarországon nem érdemes vitatkozni. Nem érdemes véleményeket leírni, érvelni sem, gondolkozni is csak magánhasználatra. Olyan torz és olyan ócska indulatokkal teli a nyilvánosság egész közege, hogy sem mondat, sem ember nem marad épen benne”.


A Galamus felelős szerkesztőjeként is szeretném tartani magam ahhoz az álláspontomhoz, hogy „nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a szövegösszefüggést sem, amelyben a kifejezés elhangzott, mert akkor semmi értelme annak, hogy mondatokban beszélünk. Akik holmi politikai gyűlöletek kiélése kedvéért mégis figyelmen kívül hagyják, azok a magyar intellektuális lepusztulás aktív elősegítői (nem mellesleg a cigánysors megváltozásának esélyeit is rontják), hiszen a mondatokat, verbális önkifejezésünk eszközeit, megfosztják attól a tulajdonságuktól, hogy értelmezik egymást. De hát a differenciált gondolkozás képessége és pontos szövegértés igénye sem sajátja a magyar ’demokratikus közvéleménynek’.”


És végül, ami a tartalmi kérdéseket illeti. Ha arról a problémáról, amelyet a cigányok helyzete jelent ma Magyarországon, csak úgy beszélhetünk mint „a legkülönbözőbb származású szegény családok kényszere, másrészt egyes emberek rossz tulajdonsága, könnyelműsége”, ha csak úgy beszélhetünk a cigányokról mint „a politikai értelemben vett nemzet egyébként is presztízshiányos tagjairól”, hiszen ismerünk „számos diplomás cigányt, orvost, ügyvédet, tanárt, állatorvost, sőt brüsszeli európai parlamenti tisztviselőt is” (lásd még: nekem is vannak zsidó barátaim), akkor óhatatlanul arra a sorsra jutunk, mint az SZDSZ: megsemmisülünk a saját életidegen elveink meg a jólneveltségünk súlya alatt, és a cigányokat is, a saját előítéletes vagy éppen az életüket megkeserítő tapasztalatokkal együtt élő polgártársainkat is odadobjuk a fajgyűlölők uszításának.


Én ehhez a továbbiakban nem kívánok hozzájárulni. Magyarország egyik legnagyobb problémájáról, a cigánykérdésről – igen, így megnevezve és egybeírva – érdemben kell, sőt muszáj beszélni és vitatkozni, és ez összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint hogy ehhez ki milyen szóhasználatot engedélyez. Debreczeni József a cigányok helyzetén felháborodott és a cigányokért-nem cigányokért egyaránt felelősséget érző állampolgárként ilyen érdemi tárgyalással próbálkozott. Elképesztőnek, sőt az erkölcsi és intellektuális állapotunkra nézve kétségbeejtőnek tartanám, ha ezt senki nem venné észre.