Agyafúrt rasszista vagyok



Marsovszky Magdolna nem sokat teketóriázik. Villámgyorsan kiállítja a bizonyítványt Ne bántsd a cigányt! című munkámról: „a könyv anticiganista (ami nem más, mint rasszizmus)”. Majd így folytatja: „A rasszizmus gyilkos… ideológia: a kezdetét gúnyolódó viccelődés, a végét gyilkolás, tömeggyilkosságok és társadalmi kataklizma jelenti.” S hogy ne legyen félreértés: „a rasszista kirekesztés valamely… ember vagy embercsoport összeveréséhez, rugdosásokhoz, később egyenkénti vagy tömeges lemészárlásához vezet, miközben, mint a romák elleni gyilkosságsorozat elkövetőinél is látjuk, maguknak a gyilkosoknak az önképe a ’nemzetközösségért áldozatot hozó, küldetéstudatú hazafi, aki a kultúra tisztaságáért harcol’”. Továbbá: „a rasszizmus nem más, mint a fajelméletbe vetett hit.” Valamint: „A fajelmélet vagy rasszizmus gyökere/alapja pedig az attól való félelem, szorongás, hogy valamiféle ŐK ’uralkodnak’, ’hatalmaskodnak’, ’élősködnek’ MI-rajtunk… ’gyarmatosítanak’ MINKET stb. A rasszista/előítéletes ember… azt látja, amit szorongó kulturális énje látni akar.”


Mindezt nem csak úgy általában fejtegeti Marsovszky, hanem kifejezetten a könyvem tartalmáról és személy szerint rólam értekezve: „Debreczeni is abból indul ki, hogy az etnikai feszültség az etnikum létével függ össze… Ez… etnonacionalista nézetnek felel meg, mely a rasszizmus alapja és a holokauszthoz vagy más népirtásokhoz vezető út legfontosabb építőköve… A szóban forgó nézet „belső logikájából… automatikusan következik a rendpártiság és diktatúra (Führerprincipium) utáni vágyakozás.”


Éreztem már hasonlót: 2006-ban, amikor azzal vádoltak meg (a HírTv-ben és másutt), hogy annak idején szigorúan titkos állományú tisztként működtem a pártállami diktatúra szolgálatában, sőt e státusomban vettem részt a demokratikus rendszerváltozásban is. És bár a hírnek épp annyi valóságalapja volt, mint amennyi a francia idegenlégió vagy az Orsolya-nővérek szolgálatában eltöltött éveimről szólónak lett volna, a dolog mégis lebénított az első pillanatban. Úgy éreztem, mintha azzal vádolnának, hogy éveken át szívlapáttal ütlegeltem az anyámat, nekem pedig azt kell bizonygatnom, hogy ez nem igaz, hogy sose ütöttem meg őt, hogy nem is volt otthon szívlapátunk és így tovább. És hogy ez képtelenség…


De aztán kiálltam a placcra, és megvédtem magam. Most ráadásul könnyebb is a dolgom. Mert bár a rasszizmus vádja (plusz a Führer és a diktatúra utáni vágyakozás) nem kevésbé szörnyű és képtelen, mint a pártállam titkos szolgálatáé volt, akkor – nem létező – titkos dokumentumokra hivatkoztak elvetemült és rosszhiszemű vádlóim; ezúttal viszont a létező és bárki számára hozzáférhető legújabb könyvem képezi a (hitem szerint őszinte és jóhiszemű) vádak alapját. A védekezésemnek így főként abból kell állnia, hogy mindenkit arra kapacitáljak: olvassa el az általam írt – publikus – politikai vitairatot.


Amelytől – különösen a címlapon is olvasható műfaji megjelölés nyomán – eleve képtelenség számon kérni a nemzetközi antirasszista szakirodalom taglalását. Mivel sose írtam tudományos könyvet, az ilyen mérce alkalmazása mögött csak tudatos lejárató szándék állhat (gondolhatnám, ha nem hinném, hogy jelen esetben ez nem feltételezhető).


De vajon mit feltételezzek akkor, ha a könyvemet s a személyemet érő vádakat úgy fogalmazza meg a szerző, hogy nem az általam leírtakat taglalja, elemzi, cáfolja, bírálja, szedi ízekre, hanem csak úgy általában utal a szemléletemre és a mögötte rejlő téveszmékre, tévhitekre, szorongásokra. Mégiscsak furcsa, ha egy bírálatban egy árva mondatnyi idézet sem olvasható a bírált műből! Olvashatók viszont olyan idézőjeles kifejezések, amelyek nem szerepelnek a könyvemben. Sehol. Ilyen a „kulturális integrálhatatlanság”, a „munkamorál hiánya”, a „magyarság kihalása” vagy a „cigányság túlszaporodása”. Marsovszky ezeket adja a számba – és ezekkel hadakozik. Nem szólítom föl teátrálisan, hogy jelölje meg az idézetek szöveghelyét, hisz tudom, hogy nincsenek ilyenek. (A teljes biztonság kedvéért beütöttem őket a digitális kézirat kereső funkciójába: a találatok száma nulla.) Kénytelen vagyok tehát megjegyezni, hogy a szellemi életben ennél nagyobb bűn aligha van: nemlétező idézeteket tulajdonítani a bírált szerzőnek – jóhiszeműség, nemes felbuzdulás ide vagy oda.


Pandant-ként megemlítem, hogy Marsovszky ezt is a szememre hányja: „Debreczeni fókuszából tökéletesen kimarad a Pharrajimos (könyvében még csak meg sem említi)”. A leghatározottabban cáfolom, hogy „a fókuszomból” hiányozna a könyvemben „rettenetes folyamatok” eredményeként bekövetkező „tragikus végzet”-ként jellemzett roma holokauszt; a 44. oldalon pedig a „porrajmos” szóalak is olvasható (ez az elterjedtebb változat).


Mit mondjak még (azon kívül, hogy nincs szívlapátom)?


Marsovszky vádja ellenére a legkevésbé se állítom, hogy „az emberi jogok védelme egyfajta fanatizmus”. Csak azt, hogy az emberi jogok fanatikus védelmezése – mint minden túlzás – kontraproduktív. Micsoda különbség! A könyvemben továbbá sehol sem olvasható „gúnyolódó viccelődés” a romákat illetően, így már az első lépés hiányzik azon az úton, amely „tömeges lemészárlásukhoz vezet”. Sose hittem magam a „nemzetközösségért áldozatot hozó, küldetéstudatú hazafinak, aki a kultúra tisztaságáért harcol”, sőt világéletemben undorodtam az ilyenektől. (Csurkának is főleg e viszolygás miatt mentem neki annak idején.) Ha már itt tartunk, bevallom: mostanában szegény Balaskó Jenő szavai jutnak mindig eszembe, aki élete vége felé mondogatta: „Persze, hűséges vagyok én a hazámhoz – de már nem szeretem…”)


Nem állítom a könyvben, nem is célzok ilyesmire, soha eszembe se jutna efféle, hogy a cigányok „uralkodnak”, „hatalmaskodnak”, „élősködnek” mirajtunk, „kizsákmányolnak, gyarmatosítanak” minket és így tovább. Pedig Marsovszky ezzel vádol, minimum közvetve. És amiatt van szó szerint kétségbeesve, hogy a könyvem épp „a legdemokratikusabb párt elnökségében” (ez a DK) született meg. Továbbá, hogy „az egyetlen demokratikus tévéadó” (ez az ATV) a témát tárgyaló egyetlen műsorának épp az én – rasszista – könyvem képezi az ideológiai bázisát. Mire a cikke megjelent, végleg kétségbeesve láthatta azt is, hogy a kevés demokratikus hetilap egyike (a 168 óra) címlapfotót, továbbá kétoldalas interjút közölt a rasszista könyv rasszista szerzőjével. Akit (elárulom) időközben az egyetlen demokratikus rádió (szabad a gazda) egyik szerkesztője is meginvitált a műsorába egy órányi beszélgetésre.


Nem tehetek róla, az a vicc jut eszembe, hogy a rádió bemondja: mindenki vigyázzon, mert egy őrült a forgalommal szemben hajt az autópályán. Mire valaki felkiált: mi az, hogy egy?! Hisz mindenki szembejön!!


De fordítsuk komolyra a szót. Marsovszky Magdolna korántsem őrült (és nincs is egyedül). Meggyőződésem szerint (másokkal együtt) a legjobb szándék, a legnemesebb indulat vezeti. De ez az indulat el is vakítja. Olyannyira, hogy odáig megy: a rasszizmus „alapja az a hit, hogy léteznének egymástól kulturálisan vagy származásilag jól elkülöníthető népek, nemzetek, népcsoportok.” Szerinte ezek nem léteznek. Nem azt mondja, hogy a népek, nemzetek között minőségi különbséget, alá- fölérendelt viszonyt tételező, s ennek nyomán leértékelő, elnyomó stb. magatartást hirdetők/gyakorlók a rasszisták, hanem: rasszisták mindazok, akik egyáltalán hisznek e valójában nem létező fantazmagóriákban. Most soroljam föl Széchényitől, Kossuthtól Adyn át Bibóig és tovább mindazokat, akik echte rasszistának minősülnek e szerint a terminológia szerint?


Könyvemben a cigánykérdés három súlyos dimenzióját tárgyalom. 1. A roma népesség növekvő hányadának szörnyű és mind kilátástalanabb helyzetét: az oktatásból, a munkából, a civilizált létfeltételekből és normákból való végletes kiszorulást, szegregálódást, gettósodást, kriminalizálódást, harmadik világot idéző, rettenetes nyomort. 2. Cigány és nem cigány magyarok együttélésének súlyosbodó nehézségeit, olykor drámai konfliktusait. 3. A markáns demográfiai trendek nyomán a magyar társadalmi működés kiszámítható megbénulását, ami mindnyájunkat – romákat, nem romákat – katasztrófával fenyeget.


Marsovszky ez utóbbit volt szíves a (maga kreálta) „cigányság túlszaporodása” kifejezéssel aposztrofálni, ami szerinte szintén csak „vízió”. Noha magamtól sose írnám le, nem mondanám ki ezt a valóban anticiganista szókapcsolatot, jelzem, hogy a könyvben csakugyan két fejezetet szentelek a valós demográfiai trendeknek s a belőlük – az ENSZ népesedési statisztikái alapján – kiolvasható (Bulgáriában, Romániában, Szlovákiában és nálunk egyaránt) fenyegető perspektíváknak. Nem vízió, hanem KSH adat: hazánkban 1,3 a teljes termékenységi mutató. Ennyi a két felnőttre (egy nőre és egy férfira: ez se szexizmus, csak biológia) jutó utódok száma. Minden szociológiai kutatás – a mainstream baloldali is – 3,0 körülire becsüli ezt a számot a romák átlagában. A nem romáknál ez következésképp 1,0 környékén lehet. Ez a helyzet. De most jön a lényeg – a könyvből idézem:


„A romák körében minimum 3,0-ra becsült teljes termékenységi mutató egyenes arányban nő a mélyszegénység, a szegregáltság és az iskolázatlanság mértékével. Durst Juditnál láttuk: a szegregált cigánytelepeken ez a szám a 6,0-hoz tendál. És ez a gond. Hisz az erős demográfiai növekedés nem etnikai értelemben jelent problémát [kiemelés az eredetiben!], hanem szociálisan. Az a probléma, hogy az underclass állapotba születő gyerekekből képzetlen, állástalan, nyomorgó, kriminalizálódó felnőttek lesznek. Akik sose válnak adó- és járulékfizetővé, csak segélyre szoruló járadékossá… Ha a tendenciák nem változnak – tehát a hazai cigányság zöme a demográfiai robbanás, plusz a növekvő társadalmi dezintegrálatlanság állapotában marad –, akkor az országot csakugyan elháríthatatlan csőd fenyegeti.” Minthogy fölgyorsul a társadalom elöregedéséhez vezető 1,3-es termékenységi mutató hatása, amit csak tetéz a munkavállaló fiatalok rohamosan nyugatra vándorlása. A képlet pofonegyszerű: az aktív adó- és járulékfizetők száma apad, a passzív járadékosoké (nyugdíjasok, segélyezettek) árad. A teherhordók egyre száma csökken, a teher egyre nő…


A könyvben valóban bírálom a balliberális romapolitikát is, többek közt így: ez „tiszteletreméltó alapokra kezdett építkezni a rendszerváltozáskor. Mindenekelőtt arra a liberális alapelvre, hogy a származása miatt senkit sem érhet hátrányos megkülönböztetés. Ezért számon tartani, megnevezni se lehet senki származását. A pártállami rendszer után – amely habozás nélkül vette semmibe az egyén jogait – természetes volt e liberális elv szigorú érvényesítése. Ám mára az eszkalálódó cigányprobléma kezelésének egyik akadálya lett…


Szembesülni kell azzal, hogy az etnikai hovatartozás – a szociokulturális beágyazottság – tabuként való kezelése kárt okoz a cigányügy kezelésének. Mert annak a lényege épp a fent idézett liberális alapelv megfordítása volna: az etnikai – szociokulturális – alapon történő előnyös megkülönböztetés. A cigányoknak igenis nagyobb odafigyelés, erősebb empátia, fokozottabb törődés, több anyagi forrás, speciális segítség kell! Nem tesz jót a cigányságnak, sőt félő, hogy árt neki, aki csakis emberjogi harcnak, a többség ellen vívott emancipációs küzdelemnek tekinti a romapolitikát. Ezért kérem illő tisztelettel baloldali liberális barátaimat: fontolják meg ők is a könyvem címébe foglalt intelmet…”


Meggyőződésem: ha a demokratikus oldalon továbbra is domináns marad a romaügyet korábban uraló balliberális narratíva, amely egyrészt nem létezőnek tekinti a cigányság múltját és zömmel jelenét is nagyban meghatározó valóságos szociokulturális adottságokat, másrészt rasszistának bélyegez minden erre utaló tisztességes és demokratikus megközelítést, akkor a terepet végképp birtokba veszik a cigányellenes uszítók s a valódi rasszisták. Ez pedig rövid úton vezet az elkerülendő – s tán még elkerülhető – katasztrofális végkifejlethez. Könyvemet elsősorban az előítéletek csapdájába esett, empátia nélküli, a cigányellenes indulatokra mind fogékonyabb többségi magyaroknak írtam. A hátlapján egyebek közt ez olvasható:


„A cigányság gondja mindannyiunké: az egész társadalomé… A cigánykérdés: magyar nemzeti sorskérdés. A kezelésére tett erőfeszítések a magyar társadalom létérdekét szolgálják. A cigányok: mi vagyunk. Aki cigányellenes: az magyarellenes. Aki nem hiszi, olvassa végig a könyvet.”


Egy dolgot el kellene ismernie még Marsovszky Magdolnának is: rasszistának elég agyafúrt vagyok. Legalábbis próbálom álcázni magam.





Debreczeni József
közíró, a Demokratikus Koalíció alelnöke



Írásai a Galamusban:
Bocsánat
Tamás Gáspár Miklós – egykor és most
Orbán után
A Fidesz négyéves országlása: történelmi távlatban
Pásztor Albert mellett