A dölyfös pedagógusok tábora
- Részletek
- 2014. december 03. szerda, 06:53
- Szüdi János
Vajon azok a pedagógusok, akik az oktatási ellenforradalom kezdete óta megtartott jó néhány megmozdulásra nem tudtak, nem mertek nem akartak elmenni, felfedezték-e már a Parlament honlapján azokat a törvényjavaslatokat, amelyeket szeretett kormányuk nyújtott be, szokása szerint az érintettekkel való eőzetes szakmai egyeztetés nélkül, a köznevelés rendszere és a pedagógusok helyzetének végleges formába öntése céljából. Az igazság az, hogy a köznevelés rongálására kijelölt minisztérium új és felelőtlen államtitkára kirakta a minisztériumi honlapra, hogy az állam egyeztetett önmagával, vagyis az általa létrehozott, tőle függő, a felügyelete alatt álló Nemzeti Pedagógus Karral, és sok kérdésben meg is egyezett vele. A nyilvánosság azonban nem kapott tájékoztatást arról, hogy miről is folyt a diskurzus, és mi a megállapodás lényege, tartalma. A javaslatok ugyanis a benyújtásig nem volt nyilvánosak, és az egyezség szövegét sem adta közre egyik tárgyaló fél sem.
A Nemzeti Pedagógus Kar ünnepélyes megalakulásán Horváth Péter, a Kar elnöke, Czunyiné Bertalan Judit államtitkár és Balog Zoltán miniszter – MTI
Ami pedig a feltett kérdést illeti, azt nyugodtan költőinek lehet tekinteni, hiszen a pedagógusok jelentős része nem veszi a fáradságot, hogy körülnézzen, mi is folyik körülötte. Nem veszi a fáradságot ahhoz sem, hogy egyáltalán megértse a saját helyzetét és az országét. A pedagógusok jelentős része eltelt önnön nagyságától, érinthetetlenségétől, megkérdőjelezhetetlenségétől, diplomája időállóságától. Ők alkotják a dölyfös pedagógusok széles táborát. A dölyfös pedagógus nagyon is elégedett azzal, hogy már szó sem esik a gyerek mindenek felett álló érdekéről, a szülői partnerségről, a nyitott és befogadó iskoláról. Mint ahogy egyáltalán nincs ellenére az sem, hogy a nevelésben a pedagógiai megoldásokat egyre szélesebb körben váltják fel a rendészeti megoldások. Ezek a pedagógusok elégedettek az új bérrendszerrel, amely nem a jobb és több munkára, a nagyobb tudás megszerzésére ösztönöz, hanem a sunnyogásra, a feltétlen lojalitásra.
Bizony nagy kár, hogy a felnövekvő nemzedékkel foglalkozók – pedagógusok, oktatók – jelentős részének az emberi méltóság nem jelent semmit. Bizony nagy kár, hogy a felnövekvő nemzedékkel foglalkozó pedagógusok, oktatók jelentős részének a gyerekjogok, a jogállami követelmények, az Európai Unió semmivel sem jelent többet, mint huszonöt évvel ezelőtt. Sőt! Még nagyobb kár, hogy közülük nem kevés pedagógus számára ezek a szavak szitokszavakká váltak. Talán nem túlzás az az állítás, hogy az orbáni sikerek az oktatás sikertelenségében rejlenek. Ha a Parlament huszonhárom fős Jobbik-frakciójában húsznak van felsőfokú végzettsége, ebből háromnak pedagógusi, amelyből kettő történelemtanári végzettség, a szélsőséges nézetek terjedésének az ifjúság körében nincs szüksége további magyarázatra. Megvilágosodás a pedagógiában, megvilágosodás a tanerők fejében vezethet el a tanítványok, a társadalom megvilágosodásához.
A két benyújtott törvényjavaslat közül az egyik az a salátatörvény, amely több száz oldalon, több száz paragrafussal, teljesen áttekinthetetlenül átírja az egész jogrendet – szociálpolitika, gyermekvédelem, közmunka, államháztartás stb. –, hogy elrendezzen minden olyan kérdést, amelynek pénzügyi kihatása lehet. Elrendezzen? Megvonjon, csökkentsen juttatásokat, segélyeket. Ebben található néhány olyan rendelkezés, amelyek eldöntik a köznevelés rendszerének további sorsát, benne a pedagógusokét is. Lehet, hogy a javaslat terjedelméből származó figyelmetlenségből, lehet, hogy érdektelenségből, de az oktatással foglalkozó parlamenti bizottság nem foglalkozik ezzel a javaslattal. Igaz, nincs is oktatási bizottsága a Parlamentnek. Mint ahogy nincs az oktatásnak külön minisztere és külön minisztériuma sem. A hivatallá silányított, kézi vezérléssel irányított, önállóságától megfosztott iskolarendszer nem igényel gondolkodó, felelős minisztert és minisztériumot. Ezért kap egyre jelentősebb szerepet oktatási kérdésekben a rendőrség és a rendőrséget irányító miniszter. Az Országgyűlés kulturális bizottságnak kellene ránéznie azokra a rendelkezésekre, amelyek kiveszik a szakképzés rendszerét a köznevelésből, illetve amelyek elszakítják a pedagógus bérrendszert a minimálbértől, valamint megváltoztatják az oktatásfinanszírozás elveit. Kellene, de nem teszi. Nem érzi magát illetékesnek, mint ahogy feltehetően a „saláta” elkészítéséhez sem lehetett sok köze az oktatásért elvileg felelős minisztériumnak.
A szakképzés – a saláta szerint júliusban – a Klebelsberg intézményfenntartó központtól átkerül egy másik minisztérium ma még nem is létező intézményfenntartójához. Mellesleg: nem ismert semmilyen koncepció, nem ismert a dolog költségkihatása. Mellesleg: nincs is betervezve egyetlen fillér sem erre a feladatra. Lehet erre vállat rántani. Na és! Mit számít ez? Az állam az állam, nem változik semmi. Mégis az átadás-átvétel és az új tanév között az a néhány hét kevésnek tűnik a gondos munkához. Mégis a felvételi eljárások utáni iskolaátalakítások gondot okozhatnak a zavartalan iskolakezdésnél. Mégis ez a döntés indíthatja meg azokat a változásokat, amelyek beteljesítik az államosítás egyik célját: legyen kisebb az ellátórendszer, legyen kevesebb az érettségiző. A Nemzetgazdasági Minisztériumhoz kerülő szakképzés végletesen kiszolgáltatottjává válik a cselédképzésben érdekelt iparkamarának. Ezzel a húzással kettészakad – immár ténylegesen és véglegesen – a köznevelés intézményrendszere. Ezzel lehetőség nyílik a szakképző iskolákban működő gimnáziumi osztályok felszámolására, de lehetőség nyílik az egész ellátó rendszer szűkítésére is. A jövő évi költségvetésben egyetlen fillér sem található az új állami intézményfenntartó létrehozására. Ha megosztják a KLIK pénzét, egyik állami intézményfenntartó sem fog tudni működni, csak ha a költségvetéshez igazítják a kapacitásokat, a foglalkoztatottak létszámát.
A gyerekek oldaláról vizsgálva a változások irányát, megállapítható, hogy a rendszer szelektáló képessége meghatványozódik. 2013. január elsején az állam az óvodákat a települési önkormányzatoknál hagyta. Ezzel megszűntek azok az intézmények, amelyekben az óvoda és az általános iskola pedagógiai egységet alkotott, megkönnyítve így az iskolába lépést a gyerekeknek. Most szétszakítják az általános iskolákat, a gimnáziumokat és a szakképző iskolákat, megszüntetve azokat az intézményeket, amelyekben együtt, összehangolt pedagógiai programmal ellátták ezeket a feladatokat. Megszüntetik ezzel a horizontális átjárhatóságot is, annak a lehetőségét, hogy egy intézményen belül, felvételi eljárás nélkül a szakiskolából átlépjen a tanuló a középiskolába, a szakközépből a gimnáziumba, vagy az érettségi megszerzése után belépjen a szakképzésbe. Keletkeznek foglalkoztatási gondok is, hiszen a pedagógusok egy intézményen belül akár három iskolatípusban is kamatoztathatták a tudásukat.
Hoffmann Rózsa a dölyfös pedagógusok széles táborára épített, azoknak a „megmentőjeként” tetszelgett önmaga előtt is. Utódjának nincsenek ilyen illúziói. Ő csak egy embernek akar megfelelni, annak, akinek a kegyéből olyan feladattal bízták meg, amelyhez nem sokat konyít. Így kerülhetett be feltehetően a „salátába”, hogy 2015 januárjától a pedagógus-bérrendszer alapját meghatározó illetményalapot nem a minimálbérre vetítve kell megállapítani. A mindenkori éves költségvetés fogja megadni a számítási alapot. A javaslatban még nincs benne, így az összege nem ismert. Ezzel a megoldással a pedagógusok januári béremelése feltehetően elmarad. Ezzel a megoldással évekig helyben járhat a pedagógus-bérrendszer. Ezzel a megoldással akár tízmilliárd forint is az állam zsebében maradhat 2015-ben. A hoffmanni rémtörvény másik fontos eleme, hogy rendelkezései szerint az állami költségvetésnek kell állnia az állam által előírt, kötelezően foglalkoztatottak tényleges bérét és ezek közterheit. A „saláta” megváltoztatja ezt a garanciális szabályt is. Az állam csak átalány összegű támogatást fog nyújtani az általa megkövetelt létszám foglalkoztatásához. Így minden munkáltató abban lesz érdekelt, hogy minél olcsóbb munkaerőt alkalmazzon (gyakornokot). Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy az állam eddig is – törvénytelenül, de ez nem számít hazánkban – csak átalányt utalt a fenntartóknak.
A képviselők asztalán hever a köznevelésről szóló, 2011-ben napvilágot látott törvény tizenvalahányadik módosítása is. Ez a módosítás teles-tele van az eredeti szövegen semmit sem javító, a felesleges rendelkezéseket tovább szaporító, a hatalom görcsös félelmeit, koncepciótlanságát tükröző szabályokkal. A harminchárom paragrafusból harminckettő feltehetően azért született, hogy elrejtse azt az egyet, amelyik befejezi a pedagógusszabadság felszámolását, a pedagógus alárendelését a hatalomnak. Ez a paragrafus arról rendelkezik, hogy az állami és az önkormányzati köznevelési intézményekben a Nemzeti Pedagógus Kar által elfogadott Etikai Kódex alkalmazása kötelező. A magán köznevelési intézmény fenntartója pedig a kódex alapelvei alapján intézményi etikai kódexet alkot. Az egyházi intézmények ajánlásként veszik figyelembe a kódex alapelveit. Úgy mellékesen: az oktatásért felelős miniszter felhatalmazást kap arra, hogy az elvileg önkormányzattal rendelkező, elvileg köztestületként működő Nemzeti Pedagógus Kar működését, feladatait, jogait, etikai eljárásának főbb szabályait rendeletben meghatározza. Hogy mi lesz az Etikai Kódexben? Ki tudja? A köznevelésről szóló törvény rendelkezései szerint a pedagógus köteles hivatásához méltó magatartást tanúsítani. Ez a rendelkezés mindenre felhatalmazza a kódex-összeállítót. Hogy mi lesz a következménye a kódexszegőnek, az ma még homályos. Etikai eljárás lefolytatására ugyanis a Nemzeti Pedagógus Kar Etikai Bizottsága az illetékes. A meghozott etikai bizottsági döntés nem munkáltatói intézkedés. Az etikai bizottsági döntés alapján kell az államnak mint munkáltatónak meghoznia a saját döntését.
A november 22-ei tüntetés volt az utolsó lehetőség arra, hogy a pedagógusok – összefogva a szülőkkel, a diákokkal – megakadályozzák a hatalmat abban, hogy olyan törvényeket hozzon, amelyek gyermekek százezreit fosztják meg a boldogulás esélyétől, amelyek pedagógusok tízezreit fosztják meg az állásuktól. Az utcára vonuló, a legnagyobb jóindulattal is tízezresre becsült tömeg nem riasztotta meg a döntéshozókat. Sőt, valószínűleg megnyugtatta. Az oktatás nem internetadó.
A dölyfös pedagógusok tábora nem nyugtalan. A megjelent törvényeket sem fogja elolvasni. A gyermekek, a tanulók sorsa nem érdekes számukra. A saját sorsukért sem aggodnak. A dölyfös hatalomnak valószínűleg rájuk van szüksége. Igaz, az ország tönkremegy. A fenntartható fejlődéshez egyre műveltebb társadalomra lenne szükség. Vigaszul annyit, néhány évig talán mi leszünk a keleti tömb legképzettebb rabszolgái.
