A Tages Anzeiger a Svájcból kitoloncolt miskolci romákról




A Tages Anzeiger című svájci lapban jelent meg Bernhard Odehnal cikke: Hogyan utazott Galamb László Svájcba és hogyan kapott kosarat. Október 19-én több magyarországi roma család egy Svájcba induló buszra szállt. Mostanra már újra Miskolcon vannak, a reménytelenségben.


A lakás úgy néz ki, mintha a lakók soha el sem mentek volna. Mintha nem adták volna el mindenüket alig egy hónapja, hogy elinduljanak a bizonytalanba. Az ülőgarnitúra újra ott áll a sarokban, az asztal a szoba közepén. A kávéfőző zümmög, és a falon ott a lapos képernyős tévé, amelyet soha nem kapcsolnak ki. A lakás berendezését hála istennek visszakapta – mondja Galamb László. Sőt, egész jó áron, „de most megint el vagyok adósodva”. Visszatértek a gondok is: a jövő hónapban vajon kifizetik-e a szociális segélyt? Lesz-e elég pénz a lakbérre? Vagy hamarosan a végrehajtó és a rendőrök állnak az ajtó előtt?


Október 19-én este a 37 éves László feleségével, Anitával, és öt gyermekükkel, illetve más roma családokkal felszálltak egy autóbuszra, hogy örökre elhagyják az észak-magyarországi Miskolcot, és menedékjogot kérjenek Svájcban. Házaikat egy volt munkástelepen, ahol az utcáknak csak száma van, a tervek szerint hamarosan le fogják bontani. Az önkormányzat ki akarja építeni a közeli labdarúgó stadiont, és a telep területén hatalmas parkolót akar építtetni. Sok család bérleti szerződését felmondták, néhány házat már lebontottak. A romák emellett a hatóságok és a szélsőjobboldali Jobbik diszkriminációjára és rasszizmusára panaszkodnak. Munkahely a környéken alig van, és ha mégis, a romáknak nincs esélyük elnyerni.



A polgármester hallgat


A busz a 65 menedékkérőt a Vallorbe nyugat-svájci befogadó központba vitte, ahol a csoportot kettéosztották, és Kreuzlingenbe, illetve Baselbe küldték tovább. Kérelmeiket a Szövetségi Migrációs Hivatal (BFM) gyorsított eljárásban bonyolította: a romák először elmondhatták utazásuk okát, aztán a hivatalnokok világossá tették számukra, hogy uniós polgárokként nincs esélyük menedékjogra. Mintegy két hete mindnyájan újra Miskolcon vannak. „Persze, hogy mindnyájan nagyon szomorúak vagyunk. De volt egy cseppnyi esély egy jobb életre. Itthon még ennyi sincs” – mondja Galamb. Beszél arról, hogy a hírek szerint nemrég a telep egyik lakója kétségbeesésében öngyilkos lett. Az asztalon ott a BFM értesítése arról, hogy az előadott érvek mind nem relevánsak a menedékjog szempontjából: „Önök kötelesek elhagyni Svájcot.” A dokumentumot német nyelven írták, a romák nem tudják elolvasni. A Galamb-család több mint két hétig voltak a bázeli Fogadó- és Eljárási Központban, amelyet a tanácsadó szervezetek és sajtóorgánumok sokszor bírálnak az egészségügyi ellátás hiánya, a túlzsúfoltság és a barátságtalan őrszemélyzet miatt. Galamb László azonban ott érezte először úgy, hogy „komolyan veszik emberi lényként”. Azt mondja, a központban mindenki tisztelettel bánt vele, és az őrök az udvaron a gyerekekkel fociztak. Igen, bólogat lánya, a nyolcéves Bianca, nagyon jó volt Svájcban.


Visszafelé repülőn érkeztek Budapestre, és onnan vonattal mentek tovább Miskolcra. Az utazás költségeit a BFM viselte, a jegyrendelést a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) vállalta, amely a BFM megbízásából kísérte a migránsokat. A visszatérők a szervezési segítség ellenére nem sok jót mondanak az IOM-ről. Egy IOM-munkatárs lakást és munkahelyet ígért nekik Pesten – állítják. „Nekünk az lenne a legjobb, ha Magyarországon maradhatnánk, de nem kellene többet Miskolcon élnünk” – mondja Lakatos Sándor, Galambék egyik szomszédja, aki a feleségével szintén a bázeli intézményben volt. A fővárosi új élet reményében a romák aláírásukkal lemondtak a menedékjog elutasítása elleni fellebbezés lehetőségéről. Aztán mindössze cédulákat kaptak, rajtuk a fővárosi segélyszervezetek címeivel. Galamb és Lakatos úgy érzi, hogy „becsapták őket”. Az IOM svájci szervezetének a vezetője, Katharina Schnöring ezzel szemben azt mondja, hogy a romáknak nem ígértek sem munkát, sem szállást. A bázeli kolléga elmondása szerint „a családok figyelmét többször felhívta arra, hogy uniós polgárként nem kapnak visszatérési segélyt”. Csak egyetlen anya kapott kilenc gyermekével helyet az IOM közvetítésével egy őket átmenetileg befogadó védett házban Magyarországon.


Egy héttel a visszatérésük után Galamb László és Anita elmennek a miskolci városi ingatlankezelőhöz. Azt akarják megtudni, hogy ha lebontják a házat, a város tud-e nekik ajánlani lakást az eddigi helyett. A hivatalban a hölgy meglepően barátságos, de nem nyújt reményt: a társbérletekre a várakozási lista igencsak hosszú. „Úgy érzik, hogy igazságtalanul bánnak Önökkel?” – kérdezi a hölgy az ablak mögött: ez esetben Galambéknak a polgármesteri hivatalban kell panaszt tenni.


Kriza Ákos polgármester azonban nem beszél erről a témáról. Sem a romákkal, sem a külföldi sajtóval. Még akkor sem, ha az az irodája előtt áll. Krizának, Orbán Viktor miniszterelnök párttársának erre nincs ideje. Láthatólag ideges szóvivőnője az alpolgármestert hozza helyette. Pfliegler Péter tökéletesen beszél németül, és először is nagy hangerővel arra inti az újságírót, hogy csak az igazságot írja. Aztán az alpolgármester nagy hálájukról beszél az 1,2 millió frankért, amely összeget Miskolc a Svájci Bővítési Hozzájárulásból kapott. „Ebből két patakot tisztítottunk meg, felújítottuk a partfalat, és még a békákat is megmentettük. Ez fontos az ökológiánk szempontjából.” Az önkormányzat semmit sem tudott a romák exodusáról – mondja Pfliegler: „Mi senkit nem küldünk el.”



„Már csak deprimált volt”


A számozott utcák házaiban ennek ellenére idegesség és félelem uralkodik. Az Orbán-kormány a téli hónapokra moratóriumot hirdetett: 2015. március 15-ig senkit nem szabad kitenni a lakásából. Ezt azonban sok roma nem tudja. Molnár Józsefné azt hiszi, hogy december elején el kell hagynia a házát, és kétségbe van esve: jövő héten majd kiteszi a bútorait az utcára, és várni fogja, mi történik: „Nincs hová mennem, és az önkormányzat nem beszél velünk.” Pfliegler alpolgármester megerősíti, hogy a telepet a következő években lebontják: „Nem alkalmas hely arra, hogy ott éljenek”. Akinek van rendes bérleti szerződése, az kap 2,5 millió forintot (mintegy 10 ezer frankot), hogy más településen vásároljon házat – mondja Pfliegler. A felmondó levelekben mindazonáltal erről az ajánlatról nem esik szó. Ezenkívül aligha akad, aki önként vidékre költözne. Az olyan leromlott falvakban, mint Vilmány, még nagyobb a szegénység és a kétségbeesés, mint a városban.


Fórizs Piroskának májusban kell kiüríteni a lakását. Fogalma sincs arról, hogy mi lesz tovább vele és öt gyermekével. Igen, megerősíti a településen terjengő hírt: a férje a múlt héten öngyilkosságot követett el: „Már csak deprimált volt, nem tudta, hogyan legyen tovább.” A két legidősebb fiú reggel találta meg az apát, a ház előtt akasztotta fel magát – mondja. Most a törékeny asszony két tömött műanyag zacskót cipel az utcán: az utolsó pénzét költötte el a vásárlásra: ebből a családnak egy hétig ki kell jönni. Talán még tovább is.