Vannak-e még tisztességes tőkések?



Úgy értem, Magyarországon és az Európai Unióban. Miért ne lennének, vághatná rá valaki. Persze, miért is ne, csakhogy aki magától értetődőnek tekinti, hogy vannak, azt könnyen naivnak, vagy ami még rosszabb, a gazdagok talpnyalójának tekintenék a mai Magyarországon. Sokan hisznek abban, hogy senki se tisztességes, aki képes volt meggazdagodni ebben az országban. A fizetéstől fizetésig élő többség frázisa az elmúlt nyolc évben az uralomra törő jobboldal ideológiai fegyverévé formálódott – némi kiegészítéssel persze. Valahogy így: „Egyetlen gazdag, egyetlen tőkés sem tisztességes, aki nem a jobboldalt támogatja!” Nagyon partikuláris, ám a jelek szerint igencsak eredményes szempontválasztás. Azonban a korlátok közé szorított, párt- és egyéni elvárásokat teljesítő „tisztesség” csak a tisztességtelenség ravasz, mondhatni hazug megfogalmazása.

Tudjuk, hogy vannak olyan tőkések Magyarországon, akik meglehetősen sok pénzt áldoztak a demokrácia megdöntésére készülő Fidesz támogatására. Vagyis vannak tőkések ebben az országban, akiknek útban van a demokratikus jog- és intézményi rendszer. Ők a legerősebbek – hadd hízelegjek kissé, hisz úgy szeretik ezt a szót – és a legsikeresebbek, azok, akik a legtöbb hasznot húzták a rendszerváltásból, akik képesek voltak kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, vagy ha ilyenek nem voltak, akkor megteremteni maguknak. Akár azt is mondhatnánk, hogy hasznot húztak a demokráciából. Akkor meg mi volt a bajuk vele? Ne feledjük, legtöbbjük még a kommunizmusban kezdte a pályáját, és olyan is van köztük, aki az akkori politikai hatalom legmagasabb csúcsaira jutott. Ők talán mind megízlelhették, milyen is az, amikor – ha nem is a legmagasabb szinteken, de – összefonódik egymással a gazdasági s a politikai hatalom. Mennyi lehetőséget tárhat ez fel egy fantáziadús vállalkozó előtt! Nem csoda, hogy nosztalgiájuk volt.

Lehetséges demokráciamentes kapitalizmus, ezt nehéz lenne vitatni. Vígan virágzik Kínában, és Ázsia más államaiban sem ismeretlen. Egyetlen, nem is igazán apró probléma van vele! A piaci vagy kvázi piaci versenyt kiegészíti valamivel, amitől minden demokrácia retteg és undorodik: a korrupciós versennyel. A nem-demokratikus rendszerekben a hatalom társadalmi szerveződése és áramlása teljesen különbözik a demokráciákban megszokottól. Az utóbbiban a társadalmi szereplők szabadon rendelkeznek a saját hatalmukkal, ezért itt a konszenzuson alapuló együttműködést a hatalomcsere folyamata és intézményrendszere biztosítja. Szinte minden társadalmi szereplő rendelkezik valamiféle hatalommal. Aki nem, mint például a marginalizált, társadalom alatti csoportok, az nem is tud részt venni a konszenzus kialakításában, hacsak a többiek be nem fogadják, és képviseletet nem biztosítanak a számára. Minden egyes speciális hatalmi típus, mint a gazdasági, a politikai, a kulturális, az intézményi, a szolidaritási stb., önmagában véve korlátolt, és egymagában csakis ideiglenes egyensúlyt képes teremteni, azt is csak a többiekkel konfrontálódva. A nyílt, demokratikus politikai rendszerek éppen ezt akarják elkerülni, ezért a lehető legkülönfélébb társadalmi hatalmaknak adnak teret a konszenzus kialakításában való részvételre.

A demokratikus hatalomcsere tere három tengely mentén alakul ki. Mondhatjuk úgy is, hogy két egymásra is hatással lévő csatorna, a formális és az informális, valamint a rendszer alkalmazkodóképességét jelző rugalmasság tulajdonságai határozzák meg a hatalomcsere, azaz a konszenzus kialakulásának módját. Röviden*, az a demokratikus rendszer képes a leginkább hatékonyan segíteni a konszenzus kialakulást, azaz képes egyensúlyi állapotot fenntartani a különféle hatalmak között, amely rugalmas, ahol az informális kapcsolatok nyíltak és így sokak ellenőrzése alatt állnak, végül pedig optimálisan szabályozott. Egy ilyen rendszerben nincs mód tartós privilégiumok megszerzésére, azaz a korrupciónak alig-alig van tere.


Rodin: Les Bourgeois de Calais – London, Victoria's garden (Houses of Parliament) – flickr/Veronique Debord

Polgári demokrácia nem létezik polgárok nélkül, sem burzsoák, sem citoyenek nélkül. Ez világos, de miféle hasznuk van a demokráciából a tőkéseknek? Oly sokszor tagadták már meg, oly sokszor fordultak szembe vele, és finanszírozták azokat a politikai erőket, amelyek nyíltan vagy szégyenlősen, de felszámolták a demokráciát, hogy joggal kérdezhetjük: lehet, hogy a demokrácia mihaszna dolog a számukra? A magyar(kodó) tőkések, úgy tűnik, úgy döntöttek, hogy az. Pedig ez az egyetlen rendszer, amelyben esély van a függőség csökkentésére, amely lehetőséget ad arra, hogy a különféle hatalmak koncentrálására törekvők ne érjék el a céljukat. Azaz, hogy ne a korrupt politikusok és tőkések határozzák meg a forrásokhoz és a társadalmi javakhoz való hozzáférést. Az okos, a saját érdekeit értő tőkés híve a demokráciának, mert csak itt van esélye rá, hogy profitja saját üzleti képességeitől, ötleteitől, az új igények és lehetőségek felismerésétől, és ne mások kénye-kedvétől függjön. A függetlenségét vesztett tőkés többé nem polgár, nem burzsoá. A vagyona ugyan még megvan, de ő már szolgává silányult. A demokráciában persze nehezebb, mint privilegizált helyzetben lenni, ezt elismerem. Csakhogy a kérdés az, vajon nehezebb-e a demokráciában, mint a privilegizáltak közül kimaradni és úgy érvényesülni? Vajon jobb-e, úgy értem hosszabb távon, mások rovására, a következményeket figyelmen kívül hagyva mind nagyobb hatalomhoz és gazdagsághoz jutni? Micsoda hülye kérdés! Hát persze, hogy jobb – vágná rá minden magyar vállalkozó. A válasz azonban csak és kizárólag erkölcsi lehet. Aki igennel válaszol, az a tisztességtelenséget választja, amit csak addig élvezhet (hacsak nem mazochista), amíg ő követi el másokkal szemben. Bármikor megtörténhet azonban, hogy ő maga is a tisztességtelenség áldozatává válik. Felesleges feltételes módban beszélni, hiszen ez a napi gyakorlat, jó ideje már. A demokrácia ennek következtében üres szólammá vált a gazdaságban, éppúgy, ahogy az élet más területein. Fogalmazzunk másként: a magyar tőkések jelentős része sohasem kötelezte el magát a demokrácia mellett, azt a gyakorlatot folytatta, amit még a Kádár-korban tanult meg, és hogy kárba ne vesszen ez az értékes nemzeti hagyomány, tovább is adta az új generációnak. E hagyomány lényege a pillanatnyi haszon maximalizálására való törekvés, a politikai hatalom korrumpálása, a megbízások személyes kapcsolatokon keresztül történő megszerzése. Hosszú távú gondolkodás? Van az is! Ennek az állapotnak a fenntartása. Mindörökké.

Amikor tehát a rendszerváltás abszolút nyertesei, a magyar(kodó) nagytőkések úgy döntöttek, hogy még az a kicsinyke formális demokrácia sem kell nekik, ami az elmúlt húsz évben létezett, akkor a számukra legkedvesebb rendszert akarták helyreállítani. Igennel válaszoltak hát a fenti kérdésre, és a tisztességtelenséget választották.



A hatalomcsere sematikus tere demokráciákban:


Döntésük és támogatásuk nélkül most nem lenne kialakulóban Magyarországon egy tekintélyuralmi (?), a demokratikus jog- és intézményrendszereket felszámoló hatalom. Ennek kialakulása ma már annyira nyilvánvaló, hogy az Unió sajtója is egyre többször csodálkozik rá, vagy éppen borzad el tőle. Hogy pontosan mi alakul itt éppen, azt még azok sem tudják, akik csinálják, az azonban felvázolható, hogy milyen irányba megyünk.

A nem-demokráciákban nincs hatalomcsere, mert senki sem rendelkezik szabadon a maga hatalmával, illetve ez a hatalom legtöbbször egyetlen vagy csupán néhány forrásból ered, ezért birtokosai függő helyzetben vannak. A forrás lehet valamilyen szentnek tekintett tárgy – mondjuk egy korona vagy egy könyv. És persze lehet intézményi jellegű, mint amilyen egy párt, egy egyház vagy bármilyen hivatal. Sőt, lehet személyes eredetű is, szerencsére azonban csak igen ritkán. Ha ez bekövetkezik, akkor minden norma és tudás a hatalmas személyből áramlik ki, mint Sztálin vagy Kim Ir Szen esetében.

A demokráciáétól teljesen különböző térben kell tehát a helyüket megtalálniuk a társadalmi szereplőknek. Ezt inkább a hatalomkiosztás terének nevezhetnénk, ahol intézményi és személyes csatornákon lehet hozzáférni a hatalomhoz. Itt nem érdemes többes számot használni, mert a lényeg éppen az összeolvadás. Egyfajta hatalmi massza jön létre, amelyet – ezt mutatja a harmadik tengely – az önállóság foka szerint lehet megkülönböztetni.

Persze a nem-demokratikus rendszereknek is megvan a maguk módszere az egyensúly kialakítására. Minél centralizáltabb az intézményi hozzáférés, minél önállótlanabbul rendelkeznek hatalommal a társadalmi szereplők, és minél szervezettebb a személyes hozzáférés, annál inkább érzi magát stabilnak egy nem-demokratikus rendszer. Törekszik is ennek az állapotnak az elérésére, ez pedig kétféle korrupciót is létrehoz. Az egyik azokból a privilégiumokból épül fel, amelyekkel az összeolvadt politikai-gazdasági-intézményi hatalom birtokosai rendelkeznek. A másik pedig abból a „népi” igényből, amelyik a rendszer befolyásolására vágyik. Minél stabilabb akar lenni egy nem-demokratikus rendszer, annál inkább korrumpálódik, míg el nem éri a mindent átható korrupció állapotát. Ebben az a legérdekesebb, hogy csak kívülről látszik korruptnak, aki benne él, aki naponta korrumpál és korrumpálódik, az természetesnek és tisztességesnek véli, amit tesz.


A hatalomkiosztás sematikus tere a nem-demokráciákban:


Hatalmas léptekkel haladunk egy ilyen rendszer felé, s úgy tűnik, nincs mód elkerülni. Ellenállni is egyre kevésbé lehet, mert mint minden bontakozó diktatúra, a miénk is meg akar fosztani az ellenállás lehetőségétől. Két dolgot azonban megtanulhattunk a kommunizmusban. Az egyik, hogy az erőszakszervezetek és a cenzúra képesek lefojtani és láthatatlanná tenni az elégedetlenséget. Az ellenszegülőket is képesek megbüntetni, és képesek félelmet is kelteni. A másik pedig az, hogy ettől még nem tűnnek el a másként gondolkodók, és bár nyilvánosan nem fognak szólni az emberek, de nem is fognak mindent elhinni. Ez azonban nem elég, nem süllyedhetünk vissza a hetvenes évek legelejére.

Polgári demokrácia és kapitalizmus összetartoznak. Nem nehéz belátni, hogy a korrupció csak azoknak a keveseknek jó, akik a rezsim kegyeltjei és kegyencei. Ahogyan azt sem nehéz belátni, hogy a tőke, a burzsoázia támogatása nélkül csak apró, elszigetelt ellenállási gócok maradhatnak fenn. Felteszem hát újra a kérdést:

Vannak-e még tisztességes tőkések? Akik nem a korrupció mindenhatóságában hisznek, akik nem ringatják magukat abban a hitben, hogy majd egyszer, ha jól viselik magukat, ők is privilégiumot nyerhetnek a Nagy Úrtól.

Vannak-e még tisztességes tőkések? Akik nem a diktatúrában látják a saját jövőjüket. Akik a demokrácia értékeiben hisznek, és akik tudják, hogy ezek az értékek hasznot hoznak a számukra.

Vannak-e még tisztességes tőkések? Akik hajlandóak tenni a demokrácia védelme érdekében? Tenni, ahogyan elődeik tettek a polgári társadalom létrejöttéért.

Fel kellett tenni ezt a kérdést, mert az Európai Unió politikusaiban – úgy tűnik – már csak annyira bízhatunk, mint a csehek bízhattak 1938-ban a müncheni konferencián tárgyaló politikusokban.


Krémer Ferenc                 


* Ha valakit netán részletesebben is érdekelne, milyen hatalomcsere-formák alakulhatnak ki egy-egy demokráciában, annak figyelmébe ajánlom a rendőri hatalomról szóló könyvem vonatkozó fejezetét. Krémer Ferenc: A rendőri hatalom természete. Társadalmi szerep és foglalkozási kultúra, Budapest, Napvilág, 2003, 168–175. p.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!