Lesz ez majd jó is



Ez így nem lesz jó című cikkében Mihancsik Zsófia két fontos fogalmi tisztázatlanságot említett a hétfői tüntetés meghatározó momentumaként.


Az egyik az volt, hogy a felszólalók nem tettek különbséget a rendszerváltás óta eltelt időszak és a „rendszer” fogalma között. A másik pedig – ezzel összefüggésben – az, hogy ugyanígy összemosták a pártok léte és a pártokat működtető politikai elit közötti különbséget.


Mihancsiknak abban messzemenőleg igaza van, hogy ezek és az ezek mögött meghúzódó tudatlanságok egyrészt megakadályozták a tüntetés egyértelműségét, másrészt ha továbbélnek, alkalomadtán Orbánt erősíthetik. A konklúzió igazságát azonban – egyúttal a cikk záró gondolatát folytatva – Mihancsiknál hangsúlyosabban szeretném behelyezni abba az optimistább távlatba is, amelynek fényében lesz ez majd jó is. Szerintem ugyanis ezeknek a fogalmi tisztázatlanságoknak a további tüntetések során hamar meg fog szűnni a jelentőségük.


Optimizmusomnak az az egyik kiindulópontja, hogy ami most megrendült, az nem csupán az Orbán-garnitúra uralma, hanem valóban az egész, rendszerváltás óta eltelt időszak nagyon is rendszerszerűvé váló pártműködése. Ezt a megrendülést pedig a demokratikus oldal pártjainak érzékelniük kell, hiszen a krízis kezelése számukra egzisztenciális kérdés. Észre kell venniük, hogy az utcákon tüntetők között nincsenek ott az ő kineveltjeik (illetve amennyiben mégis, akkor az az indirekt kinevelődés jelensége), hogy a támogatóik soraiba sem érkezik a fiataloktól érdemben utánpótlás, és hogy a most határozottan fölerősödő politikai törekvések erős pártellenessége lassan veszélyezteti a puszta létüket is.


Ha fenn akarnak maradni, tisztázniuk kell mindazt, ami ehhez a helyzethez vezetett. A tüntetésekkel kapcsolatban pedig elsősorban azokat a kérdéseket, amelyek a fiatalabb generációkat most úgy vitték az utcára, hogy egyúttal el is távolították tőlük. Hogy melyek ezek a témák, azt a tüntetések jelszavai tálcán kínálták nekik: „Nem fizetünk tolvajoknak adót!”, „Elég volt az állami korrupcióból!”, „Nem leszünk alattvalók!”, „Nem tűrjük az iskolarendszer szétverését!”, „Túl sok az éhező gyerek!”. Ez csupa olyan téma, amely a politikai morált és a politikai filozófiát érinti. Vagyis a politikának éppen azokat a területeit, amelyeken az eddig kormányra kerülő pártok sajnos beteges azonosságot mutattak a mostani Fidesszel. Mert ha nem is egyforma mértékben, de mindegyikük lopott és csalt, általában sem tudott ellenállni a hatalom kínálta kiváltságok élvezetének, a kenőpénz-rendszer jótékony hatásának a bankszámláikra, és ezzel párhuzamosan annak a prakticizmusnak, amely mindig előnyt ad a szavazatszerzés biztonságának, és háttérbe szorítja a sikert csak hosszú távon hozó, valódi koncepciók kidolgozását. Ezek jegyében mindannyian feladták a szociálpolitikát, elősegítették a szegényellenességet, szétverték a már működő gyerekszegénység elleni programokat és erősítették a legésszerűtlenebb közmunkarendszert. Nem vállalták a cigány ügyek adekvát képviseletét (sőt, hagyták, hogy elterjedjen a „cigánykérdés” rasszizmust erősítő elnevezése). Mindezek mellett egy percnyi szellemi munkát sem fektettek abba, hogy világossá tegyék: a törvények, amelyek keretei közt egyáltalán létezhet ma a gazdaság és a közélet, iskolától a vállalkozásig és a parlamentig, a liberális demokrácia törvényei. Így közreműködtek abban, hogy a liberalizmus általánosságban szitokszóvá, a demokrácia pedig kiürült fogalommá legyen. Alkalomadtán ugyanúgy tudás- és értelmiségellenesek voltak, mint a nacionalisták. Nagyon is eggyé váltak velük abban, hogy eltűrték a szabadságelvekhez való viszonyaink tisztázatlanságait és a jobboldal diktálta hierarchikus gondolkodást. Hagyták a politikai pluralizmus gyors felszámolását, és engedték, hogy az emberhierarchiában gondolkozó, fasisztoid jobboldal az egész politikai teret egyetlen vonallal éppen a monolitizmus és a pluralizmus között válassza ketté. Részesei lettek annak, hogy a pártok már régóta nem tényleges alternatívákként, hanem kizárólag a „nacionalizmus kontra megfoghatatlan egyéb” blokkjaiként állnak egymással szemben, amelynek konkrét megjelölései mindig Orbán éppen aktuális érdekei szerint minősülnek hol nemzetinek-hazaárulónak, hol kereszténynek-kozmopolitának, és még sorolhatnám.



MTI/Marjai János

Vagyis: nemcsak az új generációk látják azonos módon mocskosaknak a pártokat, hanem valóban azonos módon be is mocskolódtak. És mivel ezzel generálisan undort keltettek általában a politizálás iránt, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a politikai passzivitást, mint a normális élet alapfeltételét, a pártok eddigi elitje rendszerszerűen építette bele a közéletbe. Aki közülük ezt most nem veszi észre, annak ebben a krízisben nagyon gyors tempóban el fog veszni a pártja és ezzel együtt a politikai egzisztenciája. Hadd gondoljam azt, hogy nem csupán emiatt, hanem amiatt a vékonyka, de mégis létező morális tőkéjük miatt is, amelyet a voluntarizmus és az ideológiai terror elkerülése, másfelől a némi nyomokban föllelhető, tényleges elkötelezettség jelentett eddig a praxisukban, mégis képesek lesznek a szembenézésre és akár a megújulásra. Így módot adnak arra, hogy az új generációk feloldják a pártokról alkotott homogenizáló képet, és valamilyen formában elfogadják a többpártrendszerhez nélkülözhetetlen pártokkal való együttműködést is.


A másik érvem az optimizmusom mellett az, hogy a tüntetések szervezői szintén rá fognak kényszerülni az eddiginél tudatosabb és célirányosabb gondolkodásra. Ebben pedig a kormány működése a legmesszebbmenőkig segíteni fogja őket. Látjuk, hogy amin ma a kormányzók futnak, az egyértelműen kényszerpálya, amelyen minden energiájukat az amerikai korrupciós ügy elkenésére és az irhájuk mentésére fogják fordítani, miközben az érdemi gazdasági koncepciók kidolgozása szóba se kerül. Pénzt tehát csak az újabb adók és tartalékfelélések-lenyúlások révén tudnak becsatornázni az államkasszába. Amiből egyre több és több abszurd intézkedésnek kell következnie.


Biztos vagyok benne, hogy ezek áradatában a tüntetőknek egyfelől már nem marad idejük arra, hogy általában küldjék el az anyjába az ország teljes múltját, kilőve ezzel maguk mögül mindenkit, aki a támogatójuk lenne. Ráadásul szervezeteket kell építeniük, és ebben a folyamatban a saját bőrükön fogják tapasztalni, hogy bizonyos mechanizmusok egyszerűen elkerülhetetlenek. Hogy nem kell ahhoz sem MSZP-nek, sem ötvenen felülinek lenni, hogy egy szerveződés olykor furcsa kényszerűségekbe, megalkuvásokba, sőt, piszkos kis játszmákba fusson bele. Nem olyan könnyű az a „pártság”.


Azonkívül meg se nem hülyék, se nem süketek a gyerekeink. Amit jó szándékkal mondanak nekik, azt meg fogják hallani. És mi ezt itt garantáltan a legjobb szándékkal mondjuk.