Economist: „Akkoriban ugyanaz a fajta önző seggfej volt, mint manapság”




A The Economist című brit hetilap 1989 25. évfordulója alkalmából A másként gondolkodók visszatekintenek címmel közölt prágai keltezésű cikket.



Rajk László avantgárd művész az 1980-as évek túlnyomó részében abba fektette alkotó tehetségét, hogy bosszantsa a magyar kommunista rezsimet. 1981–83 között szamizdat könyvesboltot működtetett a lakásában. „Kedden esténként nyílt ház volt, ezt a Szabad Európa rádión jelentettük be, és ez azt jelentette, hogy mindenki tudja” – mondja. Rajk 1985-ben azzal tesztelte a totalitarizmus határait, hogy elindult a parlamenti választáson. Mind a könyvesboltot, mint a kampányt megszüntették, de mire a kommunizmus 1989-ben összeomlott, Rajk a demokratikus ellenzék egyik kulcsfontosságú vezetője lett – akárcsak egy Orbán Viktor nevű fiatalember. „Akkoriban ugyanaz a fajta önző seggfej volt, mint manapság” – mondja Rajk.


Sok magyar nem értene egyet a miniszterelnöke ilyen értékelésével: Orbán pártja, a Fidesz messze a legnépszerűbb az országban, bár a támogatottsága az utóbbi időben csökkent. Ám Rajk, aki ma 65 éves, nem a volt szovjet tömb egyetlen egykori másként gondolkodója, aki csalódott országa jelenlegi irányvonala miatt. Az elmúlt hónapokban azokkal készült interjúk, akik segítettek levezérelni az 1989-es közép- és kelet-európai forradalmakat (így a csehszlovákiai „bársonyos forradalmat”), azt illusztrálják, hogy ma, negyedszázaddal később az egység és a lelkesedés helyét megosztottság és szkepticizmus vette át.


Rajk, akinek az édesapja Magyarország első kommunista kormányának minisztere volt, és „titoizmus”vádjával 1949-ben kivégezték egy gyalázatos kirakatperben, talán a legszokatlanabb utat járta be. Budapesten sikeres építész, de hollywoodi filmekhez is tervez díszleteket. Legutóbb a Marslakó című filmhez (amelyet Ridley Scott rendez Matt Damon főszereplésével), amelynek a forgatása a tervek szerint ebben a hónapban kezdődik Budapesten. A magyar értelmiség sok más tagjához hasonlóan egyetért azokkal az Európai Unióból érkező bírálatokkal, amelyek Orbán egyre inkább tekintélyelvű kormányzási módszereit érintik: átpolitizálta az igazságszolgáltatást, megadóztatja, vagy korlátozza a független médiát és a külföldről támogatott civil szervezeteket. Mi több, ennek a politikának a magvát magában a taktikában látja, amelyet ő és Orbán másként gondolkodóként alkalmaztak, amikor a média manipulálását használták fel arra, hogy beindítsák a forradalmat. „Ugyanaz a recept: vedd át az intézményeket, és csinálj új szabályokat” – mondja Rajk.


1989 más veteránjai számára nehéz volt alkalmazkodni a demokratikus társadalom kétértelműségéhez: jobban érzik magukat az ellenzék bizonyosságában. A jelenlegi orosz rezsim ismerős ellenségképet kínál. „Putyinnak kudarcot kell vallania, és ez be fog következni” – mondja Lech Walesa, az egykori hajógyári villanyszerelő, aki a Szolidaritás szakszervezet első embereként vezette a forradalmat, amely Lengyelországot tette meg a szovjet tömb első államává, ahol 1989-ben majdnem teljesen szabad választásokat tartottak. Walesa 1990-től 1995-ig államfő volt, de képtelennek bizonyult arra, hogy alkalmazkodjon a többpárti politika és politizálás bonyolultságához, és a jelentéktelenségbe süllyedt. Úgy tűnik, otthonosabban érzi magát a Putyin ukrajnai intervenciójával szembeni ellenállás nacionalista politikájában. „Ez sok vérbe fog neki kerülni, de veszteni fog. Mi a szolidaritásunkat használhatjuk fel arra, hogy kibillentsük a helyzetéből Ukrajna javára, Oroszország és a népe érdekében.”


Milan Knazko színész, aki a csehszlovákiai „bársonyos forradalom” szlovák arca volt, közelebb áll Rajk nézőpontjához. Szlovákiában 1989 óta a reál átlagbér 500 százalékkal nőt, de az érzékelt korrupció Európában a legmagasabbak között van (a Transparency International szerint), és a demokrácia mutatóinak fejlődése a 2004-es uniós csatlakozás óta váltakozó volt. „Vannak demokratikus intézményeink, de nem működnek, mivel azok, akik vezetik őket, nem demokraták. A gazdasági változás úgy egy tucatnyi évet vesz igénybe, de mentálisan még mindannyian érintettek vagyunk (a kommunizmus örökségétől)” – mondja Knazko. Ő maga most indul a pozsonyi polgármester-választáson, és ha a felmérések helytállóak, nagy valószínűséggel meg is nyeri a választást, amelyet november 15-én tartanak, két nappal annak a 25. évfordulója előtt, amikor a rendőrség lecsapott a diákokra, és ez elindította a csehszlovákiai forradalmat.


Knazko számára az évforduló olyan időket idéz, amelyek egyszerűbbnek és etikailag tisztábbnak tűnnek, mint amikor ő és régi barátja a színházi világból, Václav Havel olyan mozgalmat tudott kovácsolni, amely megbuktatta a rezsimet. „November 18-án éjjel találkoztam Havellal, és arról beszéltünk, hogy mit tegyünk” – emlékszik vissza. Elterveztek egy tüntetést december elejére, és azt remélték, hogy 40 ezer embert tudnak megmozgatni. Napokon belül 750 ezer tüntető volt Prága Letna parkjában. „Rájöttem, hogy olyan vonaton vagyok, amelyről nehéz lesz leszállni.”


Havel a másként gondolkodók generációjának azon kevés tagja között volt, akik úgy élték meg a demokratikus érába vezető átmenetet, hogy nem vesztették el sem idealizmusukat, sem jelentőségüket. A tizenhárom év legnagyobb részében államfő volt, először Csehszlovákié, aztán a független Cseh Köztársaságé. Rajk őt „más típusnak” nevezi: „Költői volt, de nagyon kemény is tudott lenni, ez adta neki a lehetőséget.” Ám 2011 decemberében bekövetkezett halála előtt Havel is kifejezésre juttatta irtózását attól, amit a mai cseh társadalom irányának látott. A dolgok nem úgy mentek, ahogyan remélte; vadnyugati kapitalizmus, korrupció és a nyers erő politikája ejtett foltot az országa jövőjéről szóló vízióján. Akárcsak a posztkommunista Európa jelentős részében, a demokratikus forradalom itt is sikerült, de a demokratikus társadalom fejlődése még kétséges.


„Mindannyian azt hittük, hogy a demokratikus intézmények majd garantálják a demokráciát. Ez nem így van. Még nem építettünk ki ellenálló képességet, immunrendszert a hazugságok elleni harcra” – mondja Rajk.