A harmadik jobbágyság
- Részletek
- Vendégek
- 2014. november 06. csütörtök, 06:00
- Csillag István
Előző, Háború a szegények ellen című írásomban már szóba hoztam a kistelepülésekre beszoruló szegényeknek, köztük a valahai feketevonatok munkásainak, többségükben romáknak a helyzetét. A statisztikákból tudjuk, hogy hazánk lakosságának mindössze 68–69 százaléka él városias környezetben, ráadásul nagyon kevés a sokszínű és sokféle munka iránti munkapiaci keresletet, a sokféle szolgáltatást kínáló nagyváros.
A magyar nagyvárosok zárványok
A falusi viszonyok között élők száma a roma népesség népesedési mutatói miatt nem csökkent drámai mértékben. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a politikai társadalom a falvakba száműzte a szegényeket, köztük a roma népességet. Az erőteljes dinamikát, a gyors egy főre jutó GDP-növekedést, a magas szintű foglalkoztatást, a kimagasló kulturális, társadalmi fejlődést hordozó igazi nagyvárosok száma (200 ezer főt meghaladó város) a rendszerváltás óta sem változott. Közel egy évszázada csak Budapest és környéke éri el a világszerte robbanásszerű fejlődési tempót mutató milliós nagyságrendet, ugyanakkor a Budapesten és agglomerációs környezetében élők száma mindezt a tapasztalatot meghazudtolva – Európában egyedülálló módon – 1990 óta folyamatos visszaesést mutat. Miközben 2004, az Európai Unióba való belépésünk óta korábban sohasem tapasztalt fejlesztések szolgálják a lakosság kényelmes városias környezetbe kerülését és a közlekedésfejlesztési erőfeszítések lerövidítik a távolságokat (mármint annak, akinek van autóra, benzinre, autópálya-használatra pénze), a munkavállalás és a kultúra, az egészségügyi szolgáltatások elérhetősége tíz év alatt 35 perccel lett rövidebb, a városokban élő lakosság aránya hazánkban lényegében változatlan.
Ahogyan azt Edward Glaeser nemrégiben megjelent korszakalkotó könyvében* bizonyította, a nagyvárosok voltak képesek jobb és egészségesebb környezetet, környezettudatosabb, energiatakarékosabb életmódot, kulturáltabb és termelékenyebb munkát, oktatási és szociális gondoskodást biztosítani. Ahol a nagyvárosok aránya drámain nőtt (pl. Kínában vagy Indiában), ott nemcsak a felzárkózás volt gyorsabb, a jövedelmek kiegyenlítettebbek, hanem a szegények leszakadása is mérséklődött. Városias körülmények között a különböző életkorú, foglalkozású társadalmi csoportok közötti munkamegosztás harmonikusabb, az egymásra való odafigyelés szervezettebb, a társadalmi szolidaritás mértéke magasabb. Nagyvárosokban kevésbé számít a bőrszín, az előítélet, ami falun, a bezártság körülményei között megnehezíti, ha nem teszi lehetetlenné a feljebb kerülést. A városiasodás, a városban – különösen a nagyvárosokban – élő lakosság arányának jelentős gyorsulása magyarázza a II. világháborút követő gyors, viszonylag kiegyensúlyozott gazdasági növekedést, az életszínvonal töretlen fejlődését, a kiáltó szegénység némi enyhülését. A városiasodás hozta magával a szolgáltatások iránti kereslet hallatlan növekedését, a foglalkoztatottság meglóduló megsokszorozódását a szolgáltató szektorban, a munkamegosztás és a kreativitással támogatott specializáció és termelékenységnövekedés gyorsulását.
A modern nyugati nagyvárosok térnyerésével lezajlott városiasodási forradalmat megcáfolva hazánkban a rendszerváltás óta a 100 ezer lakos feletti nagyvárosokban a lakosságszám – Győr kivételével – csökkent. Győr 129 ezer fő (1990) és 128 ezer (2013); Pécs 170 ezer (1990) és 147 ezer (2013); Szeged 169 ezer (1990) és 161 ezer (2013); Székesfehérvár 109 ezer (1990) és 99 ezer (2013); Miskolc 196 ezer (1990) és 162 ezer (2013); Debrecen 212 ezer (1990) és 204 ezer (2013). Mintha továbbra is érvényes lenne Horthy Miklós Budapestre vonatkozó, de most már valamennyi nagyvárosra kivetített mondása: „Budapest a bűnös város!”
Annyi azonban igaz, hogy az előbbiekben idézett tudományos felfedezéssel és a társadalmi fejlődés tényeivel alátámasztott megállapítással szemben hazánkban a városokat, különösen Budapestet a jobboldalias, dzsentroid, nacionalista, piacellenes magyarkodó politikában gyanakvás, ellenszenv kíséri. A magyar politika árvalányhajas parasztromantikája, mérgeszöld fanatizmusa vagy az érintetlen eredetiség iránti vágyódása miatt sokkal több erőfeszítést, pénzt fordít arra, hogy a városoktól távol tartsa a faluból városba költöző népességet, ahelyett hogy segítené a városiasodást. A voluntarista fejlesztéspolitika, amely a gyári szemlélet rabja, nem is tudja másképp elképzelni a várost, mint az ipargyár, az iratgyár, a szórakoztatógyár koncentrált gyűjtőhelyét. Mindent felülről, állami ajándékosztással gondol „lerendezni”, az összefogás, az együttműködés, a spontán szerveződés, a civilek és szolgáltatók közötti munkamegosztás ebben a gyári modellben nem tud kialakulni. Alig vannak jó példák arra, legalábbis alig ismerjük őket, hogyan kezdték átvállalni, elvégezni szomszédok, utcai ismerősök a mellettük élő idősek gondjainak megoldását (bevásárlást, orvosi rendelőbe kísérést). Nyilván részben ennek a következménye, hogy az OECD felmérése szerint hazánkban, mindössze napi 1 percre futotta polgárainktól – és ez a legalacsonyabb adat –, hogy önkéntes, másokat segítő tevékenységet végezzenek, miközben a felmérés szerint a fejlett országok átlaga a négyszerese: napi 4 perc.
A nagyvárosokban a város, a városrész ügyeiben, a közéletben való részvétel sokkal erőteljesebb, mint falun. Nem véletlen az a tapasztalat, hogy városokban inkább képesek azonosítani a közszereplőket, miközben falun sokszor azt se tudják, ki a polgármester, még kevésbé, hogy ki a miniszter vagy a miniszterelnök. Amit tudnak, hogy ki adja pénzt a megélhetéshez.
Röghöz kötve
A hazai lakosság falun élő egyharmada és a kisvárosi lakosság egy része a „Folytatjuk” programja jegyében ahhoz kell, hogy hozzászokjon, a felzárkózás egyetlen ösvénye, az iskoláztatás kikerült az ellenőrzése alól és központi janicsárképző irányba fordult, másfelől, ha akarna és tudna, akkor sem érdemes áldozatot vállalnia a helyi iskola jobb minőségű képzéséhez való pénzügyi hozzájárulás formájában. Az oktatásra fordított költségvetési kiadások nagyságrendje változatlan, illetve a felsőoktatástól elvont milliárdok miatt inkább mérséklődik, ami nincs arányban az elhelyezkedési esélyek képzettséget tükröző tényeivel.
Oktatási tevékenységekre és szolgáltatásokra fordított kiadások millió Ft-ban
(konszolidált államháztartási kiadások pénzforgalmi szemléletben 2015 költségvetési javaslat)
Az oktatás állandósult átszervezésének iránya ráadásul az, hogy az oktatást elszakítsa a valóságtól, a szülői és helyi lakóközösségi befolyástól és ellenőrzéstől: a „túlzott központosítás” a kínálatot és a keresletet is teljesen elszakítja egymástól. A hagymázas, kényszeres elképzelések a „duális szakképzés” mágikus jelszava jegyében, a közismereti tárgyak oktatását (így a jószínvonalú beszédértés, a viszonylag magas színvonalú informatikai ismeretek és számolási képességek oktatását) elsorvasztva, modernkori írástudatlanságot termelnek ki. Ennek az oktatási modellnek nem lehet más a következménye, mint a modern technológia kezelésére képtelen, nyelvet beszélni nem tudó proletár rétegnek a munkapiacra zúdítása. Ez persze hazánk totális leépülését vetíti előre, hiszen még a modern fegyverzet kezelésére is képtelen tömegek kerülhetnek az aktuális – szintén írástudatlan – jutasi őrmesterek keze alá, ami miatt nemcsak a GDP-termelés, de még a NATO-képességeink is veszélybe kerülnek. Igaz ebben a rendszerben, ahol a fegyveres- és rendvédelmi szervek kiadásai magabiztos növekedést mutatnak, érvényesül Dolfi ismert mondása: „Nem minden tanítóból lehet őrmester, de minden őrmesterből lehet tanító!” ( Egy feltétellel, hogy a modern technológiához nem kerülhet közel.)
Azok, akik az oktatási rendszer elsorvasztása, a kistelepülések kiüresítése miatt beszorulnak a falujukba, városukba, nem tehetnek mást, mint a helyi „földesúr”, a helyi polgármester – ha rendelkezik a szükséges pénzforrás felett – kezéből esznek és az általa kijelölt közmunkát végzik. Nem kell új Werbőczi Hármaskönyv ahhoz, hogy a költözési jogot a kistelepülések lakóitól megvonják. Nincs képzettségük, nincs nyelvtudásuk, helyben nincs is más munka, mint amit a polgármester ad, így alakulhat ki a harmadik jobbágyság Magyarországon.
Akik pedig olyan szerencsések, hogy szüleik összekuporgatták nekik a külföldi iskoláztatás induló költségét, azok a szabad világot választhatják. Ahogy a miniszterelnök is bőkezűen számlát nyitott lánya svájci képzéséhez. Ő talán hazajön, mert tudja hová érkezik. A többiek külföldön maradnak.
Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
(Ady E.: Ülj törvény Werbőczi!)
* Triumph of the City, The Penguin Press, 2011.
