Az egytizedtől az egygigáig



„Adót szedni annyi, mint a lehető legkevesebb gágogás árán minél jobban megkopasztani egy libát.” (Jean-Baptiste Colbert 1619-83)




Az adóztatás rendszere hazánkban az állam fennállása óta ugyancsak széles pályát járt be, az emberek idegrendszerének borzolásában a kormányzat – akár a központi, akár a helyi földesúri – mindig is módfelett ötlettelinek bizonyult. A tized, a harmincad, a kapuadó minden olvasó előtt ismert lehet, azonban a bortized, az ököradó, a nyestbőradó már kevésbé. A „fizess-kavalkádot” az átláthatóság és kiszámíthatóság célzatától vezérelve uralkodók tömkelege igyekezett szabályozni, eredménnyel és racionalitással talán Hunyadi Mátyás (1458–90) tette a törökveszély küszöbén. A rendes és rendkívüli bevétel, a bevételtervezés fogalma nem újkeletű. Mátyás idején a központi költségvetés alapja – amennyiben az emlékezetem nem csal – a királyi monopóliumok (sójövedelem, királyi- és bányakamarák), a háztartások után kivetett füstpénz, illetve az évente többször is beszedhető hadiadó lett; eltörölték ellenben a harmincadvámot, amelyet koronavám néven újra bevezettek, jelenősen megnyirbálva a korábbiakban mentességet élvezők körét. Természetesen az aktív külpolitika miatt szükség is volt bevételekre, hiszen az éves 600–900 ezer forint közötti összegre becsült jövedelem túlnyomó részét a kiépítés alatt lévő végvári vonal és a „fekete sereg” fenntartása emésztette fel. (Változatos volt-e hajdanán az adók palettája, avagy sem, arról lehet vitát nyitni. Ugyanakkor a NAV honlapján unalmas pillanataiban jelenleg még internetes „csomagáron” bárki hozzáférhet a kötelezettség jellegű számlák, adónemek listájához. A sarclajstrom ugyancsak terjedelmes, vagyis Igazságos melléknevű uralkodónk sírva könyöröghetne a maiakhoz pénzszerzési tippekért, hogy az ország határait fenyegető vérszomjas turbánosok megállításához összeszedje a szükséges javakat.)


A közgazdaság-elméletek az adókat és gazdasági hatásaikat két aspektusból is vizsgálják: egyrészt pontosan kell megbecsülni, illetve előrejelezni az államkassza várható bevételeit – hiszen az év közben lendületből, ad hoc jelleggel zajló kiigazítás mindig gazdasági kockázatot rejt –, másrészt ezzel szoros összefüggésben feltételezni kell a rendes, becsületes adózók továbbra is jogkövető magatartását és a korábban nemfizetők adómoráljának kedvező irányú változását. Az előbbi kapcsán a legújabb, a 2015. évi adócsomagban megfogalmazott, sajtóvisszhangot, ostromállapotot, ultimátumot, telitorkos „mongyonle” felszólítást, satöbbit kiváltó korszakalkotó ötlet, a forgalomarányos, gigabájtonkénti 150 Ft-os internetadó – mely egyébiránt a kormányzati álláspont szerint a gyakorlatban eddig is létezett távközlési adó kiterjesztése – által várható bevétel összege sem tiszta. Egyes kalkulációk szerint akár 200 milliárd forint (!) is összejöhet belőle, az állam azonban óvatosan már csak 20 milliárd forinttal számol. (Lehetne azért pontosan bánni a számokkal, elvégre a stadionok sem olcsók… Jut eszembe, a hivatkozott honlapon található az állami adóhatóságnál nyilvántartott, 180 napon keresztül folyamatosan fennálló, 100 millió forintot meghaladó adótartozással rendelkező, nem magánszemély adózók köre, akiknek száma a 2014. június 30. napi állapot szerint 2618. Magánszemélyek már 10 millió forint tartozással „díjazottak”, ők 4144-en vannak. Elő bátran a számológéppel!). A közös monetáris politika az Európai Uniónak is egyik alapját képezi, más megfogalmazásban az új adónemek bevezetéséről, illetve az egyes tagállamok gazdaságpolitikai céljairól a közösségnek sem ártana tudni, lévén elkerülhető lenne vele, hogy az ország a kötelezettségszegési eljárások várótermének gyakorlatilag állandó ügyfele legyen. Neelie Kroos, az EU távozó biztosa az új adónemet „nem okos ötlet”-nek nevezte, s ezt többek között azzal indokolta, hogy az országban a digitális szabályozás, a szélessávú elérhetőség és ennek használata is az uniós átlag alatt van. Ez a kijelentés – bár lehet, hogy gondolatmenetem téves alapokon áll – nehezen szorítható be a lelkes hozsannázás keretei közé. Egyébiránt az Unió Digitális Menetrendjének fő elvárása szerint 2020-ra 100 százalékos lefedettséggel legalább 30 megabit per szekundumos, 50 százalékos lefedettséggel pedig 100 megabit per szekundumos internethozzáférést kell a polgároknak biztosítani. Vélelmezem, az új dézsma is ennek jegyében és nem a költségvetési lyukak stoppolásának okán fogant meg.


Az adómorál kapcsán pedig csak egy ide kívánkozó idézet: „Egy fontos dolog van, méltóságos uram: az emberekkel meg kell szerettetni az adófizetést […] Mert Magyarországon egy baj van: Magyarországon az emberek nem szeretnek adót fizetni.” A zsarátnoki főügyész megállapítása Móricz Zsigmond Rokonok című regényéből időtálló. Az emberek nem szeretik az adót. Nincs kivétel. Az internetadó sem az. A saját zsebemben sem kezdtem turkálni, de nehezemre esik vitatni, hogy a tervezet tükrében a világháló használata sok háztartásban a luxuskategóriába fog tartozni, vagyis a netezők széles tábora nemhogy növekszik, hanem erősen csökken majd, lévén hogy az eredeti javaslat szerint az internetadó felső határa a csillagos ég. Az egy álmatlan éjszaka után, a „mindent megfontoltam és meggondoltam” jegyében módosított verzió szerint erősen gondolkodik a kormányzat a felső korláton – magánszemélyeknek 700 forint, cégeknek 5 ezer forint havonta –, illetve a nehezen megfogható „alacsony adatforgalom” adómentességén, de ez némiképpen déjà vu, mint ahogy az is, hogy az adót a szolgáltatók nem háríthatják tovább. Ha az a cél, hogy a bel- és külföld ügyes-bajos dolgaiban tájékozódó honpolgáraink száma a statisztika szerint erősen közelítsen Ruanda, Haiti vagy Mali felhasználóinak erős gyanúm szerint nem túl széles körű táborához, akkor urambocsá’ nem is elképzelhetetlen.



Kedd, József nádor tér – MTI/Beliczay László

Az adó – mint azt Benjamin Franklin óta tudjuk, a halál mellett a másik biztos pont életünkben – az emberek gondolatvilágában olyan, mint a törpökében Hókuszpók. Egy csúf, gonosz szörnyeteg. Kizárólag einstand az állam részéről, amiért a fizető cserébe nemhogy keveset, de semmit sem kap, viszont eljön, újra és újra. Ha a „régi, jól bevált” adókból nincs bevétel, mert nem fizetik rendesen, racionálisan gondolkodva mi várható az új terhektől? (Az internetadó egy példa az általam e sorok írásakor csak papíron létező törvényjavaslatból önkényesen kiragadva, termékdíjas lesz a szappan, az irodai papír, a művirág és az Erzsébet-utalvány is. Még fontolgatom, de szerintem nehéz lesz beadni a főnökömnek, hogy a takarékosság okán nem nyomtatok, ezért a cég bukszáját szem előtt tartva kizárólag fejben dolgozom).


Na de fel a fejjel, lesznek jó dolgok is. Néhány példa. Társasági adókedvezményt érvényesíthetnek a felsőoktatási intézményeket támogató vállalkozások a támogatás után. Két évig havi ötezer forintos adókedvezményt kapnak a friss házasok, feltéve, hogy egyikük még nem élt házasságban. Csökken a marha, a juh és a kecske áfája, illetve a kormányzat szeretné megteremteni a haditechnikai eszközök és szolgáltatások nemzetközi szerződésen alapuló beszerzésének adómentességét is. Úgyhogy nem kell kétségbeesni, nem olyan rossz a helyzet. Lelki szemeim előtt látom hazatérni a friss házasokat a nászútról. Az ifjú asszonyka rutinos mozdulattal, pihenésképpen bekapcsolja az asztali számítógépet, mire férje kedvesen, hangjában tiszta szerelemmel rászól: „Életem, ne netezz. Van már adókedvezményünk, spóroljunk egy kicsit. Áfamentes a légvédelmi rakéta.”





(A szerk. megj.: A szerző jogász, közalkalmazottként dolgozik az adóhatóságnál, és úgy ítéli meg, hogy ebben a minőségében ma nem bírálhatja nyíltan a kormány intézkedéseit, ezért a megadott név álnév)