A multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2010. december 07. kedd, 04:40
II. Történeti kontextus: a nemzet
A multikulturalizmus, a multikulturális társadalom a világ számos részén – Kanadától Ausztráliáig, az Egyesült Államoktól Dél-Amerikáig – elterjedt, a köznapi és a politikai életben egyaránt használatos kategória. A kifejezés legtöbb esetben arra utal, hogy ugyanannak az államnak a keretein belül különböző etnikai csoportok élnek együtt. Vannak olyan államok is – például Ausztrália, Kanada vagy éppen Argentína −, amelyek a multikulturalizmussal összefüggésben kifejezetten támogatják a bevándorlást, illetve a kulturális sokféleség és sokszínűség fennmaradását. Mindezt azért kellett futólag megemlíteni, mert az európai országokban zajló viták, illetve a multikulturalizmussal kapcsolatos politika az előbb említettektől eltérő sajátosságokat mutat, aminek elsősorban történeti okai vannak.
Ezek a történeti okok pedig elválaszthatatlanok a nemzet eszméjének, felfogásának alakulásától. Köztudott, hogy a nemzet felfogásának (és az ebből következő politikai gyakorlatnak) Európában két fő formája alakult ki. Az egyik a ius soli elvére épül, s a nemzetet a partikuláris etnikai, kulturális hovatartozáson túlmutató, kommunikatív közösségnek tekinti. A nemzetnek ebben a felfogásában nem az állampolgárok kulturális, etnikai hovatartozása a meghatározó, azaz a politikai részvétel nem etnikai alapon szabályozott. A nemzeti kultúra nem öröklött, nem hagyományozott mítoszok, rítusok és narratívák összessége, hanem, mint a mindennapi viselkedés minden más formája, megtanulható, s így mindenki, aki az adott országban születik, automatikusan a nemzet, a társadalom tagja lesz, illetve lehet. A másik ius sanguinis elvét követi, s a nemzetet vérszerinti, organikus, „természetes” közösségnek, a nemzethez való tartozást pedig eredendő, öröklött adottságnak tekinti, s a politikai részvétel szabályait is ennek megfelelően alakítja. Míg az előző típus esetében a nemzethez való tartozás individuális jellegű, addig ez utóbbi esetben a nemzethez csak egy meghatározott etnikai csoport tagjaként lehet tartozni. A kettős állampolgárságot szabályozó 2010. évi XLIV. törvény pontosan ezt a filozófiát követi. Ennek a felfogásnak az alapját az a fikció jelenti, amely szerint az individuumok folyamatosan és állandóan ugyanannak a kultúrának a tagjai, és ez az állandóság biztosítja az integráns társadalmi élet lehetőségét. Ebbe a kultúrába beleszületik az ember, ezt örökli, s ettől a kulturális örökségtől, illetve az ezen keresztül definiált nemzeti hovatartozástól nem tud megszabadulni, akárhol éljen is. Az embereknek ezt a helyhez, illetve kultúrához kötöttségét politikai és társadalmi diskurzusok, valamint különböző szimbolikus gyakorlatok naturalizálják. A „gyökér”, az „anyaföld” és az ahhoz fűződő kapcsolat, a „haza”, a nemzet, mint „anya” vagy „apa”, a „szülőföld”, mind olyan metaforák, szimbolikus konstrukciók, amelyek a nemzethez való tartozást természetes állapotként vagy kapcsolatként jelenítik meg, s megteremtik a nemzetnek, azaz homogén kultúrával rendelkező, zárt csoportnak a mítoszát.
Place des nations – flickr/photosk10
A nemzeti kultúra mítoszának azonban voltak további, fontos politikai és szimbolikus funkciói is. Köztudott, hogy a modern nemzet számára alapvető jelentősége volt és van a kulturális különbség fogalmának, mivel ennek segítségével lehetett az „idegeneket”, illetve a „másikat” elkülöníteni. Ennek megfelelően a nemzetállam nemcsak azzal foglalkozott, hogy „megteremtse” a lojális nemzeti polgár figuráját, hanem azzal is – és ez a két oldal egymástól elválaszthatatlan –, hogy „idegeneket” hozzon létre, hiszen „idegenek”, azaz kulturálisan megkülönböztettek nélkül nincs értelme a nemzeti társadalomnak, a nemzeti identitásnak. Emellett a nemzeti társadalom – a „kulturális nemzet” – „kitalálta” a nemzeti kisebbség kategóriáját is, amellyel azokat a kulturálisan, nyelvileg az anyaországhoz tartozó (vagy ahhoz tartozónak vélt) csoportokat jelölte, amelyek egy másik ország határain belül éltek. Ezzel – talán akaratlanul, de mindenképpen szükségszerűen – megteremtette a területtől függetlenül, csak kulturálisan összetartozó nemzet illúzióját, amelyet egyben aztán egy imaginárius, terület nélküli politikai közösségnek is tekintett. A kettős állampolgárságról szóló törvény pontosan példázza ezt a fajta gondolkodást is. Másként fogalmazva, a nemzeti kultúra „kifelé", mások felé a sokféleségre épülő elhatárolódást, a különbözőségek fennmaradását elősegítő határok fontosságát, a kulturális világok önállóságát és öntörvényűségét hangsúlyozza. „Befelé", a saját társadalom, a saját közösség irányába viszont mindennek az ellenkezőjére helyezi a hangsúlyt. A saját társadalomtól az egyformaságot és a kulturális homogenitást követeli meg, s nem tűri el a társadalmon, a nemzeten belüli kulturális különbségeket, hanem a tagolatlanságot, az artikulálatlanságot, egyfajta szimbolikus egységet teszi meg a társadalmi lét alapvető kritériumának. S pontosan ez a paradox logika az, amely ennek a gondolkodási rendszernek a hatékonyságát biztosítja. Hiszen egyrészt azt mondja, mindenkinek joga van a kulturális különbözőségre, sőt a társadalomban való létezésnek ez az alapja. Másrészt azonban azt is követeli, hogy mindenki a hozzá hasonlók között éljen; a különbözők között legyenek egyértelmű határok.
A migráció, a mobilitás mai mintái nyomán a kultúrához való viszony kétféle formában artikulálódik. Egyrészt rendkívül erős a saját kultúrához való ragaszkodás (erről majd később részletesebben), másrészt viszont határozottan megkérdőjeleződik a kultúra hagyományként vagy örökségként való értelmezése is. Ez utóbbi felfogás a kultúrát nem tárgynak, nem valamiféle megőrzendő, védelmezendő „értéknek”, hanem olyan szimbolikus eszköznek tekinti, amelyet folyamatosan létrehozunk, termelünk, s egyidejűleg állandóan alakítunk, változtatunk, kicserélünk stb., azaz a legkülönbözőbb társadalmi helyzetekben használunk. Ez a változtatható, választható, „opcionális kultúra” az, ami ma egyre több ember mindennapi életében játszik meghatározó szerepet. Ugyanakkor azt is világosan kell látni, hogy a migráció, a bevándorlás, és általában a globalizáció következtében egyre nő azoknak az individuumoknak a száma, akik egyidejűleg több kultúrában is „otthon vannak”, akik számára az a kultúra, amibe beleszülettek, a nemzeti kultúra nem jelenti már az egyedüli és abszolút viszonyítási pontot. Ebből pedig az következik, hogy visszaszorulóban vannak a vagy-vagy elvére felépülő identitások, s egyre inkább terjednek a plurális identitásmodellek. Ami egyben azt is jelenti, hogy a nemzet fokozatosan elveszti kizárólagos kulturális jelentőségét, megkérdőjeleződik a nemzeti identitás hegemón szerepe, a nemzet egyre inkább elveszíti központi politikai és kulturális jelentőségét. Ez a sokak által tagadott vagy el nem fogadott tény pontosan visszatükröződik a multikulturális társadalom körüli vitákban, illetve az azzal kapcsolatos álláspontokban.
Niedermüller Péter sorozatának első része: