A partvonalon égő ház




Előzmények:
– Krémer Ferenc: Először
– Niedermüller Péter: Levél Krémer Ferencnek
– Krémer Ferenc: Néhány alapelv – válasz Niedermüller Péternek
– Lánczos Vera: Kell-e, van-e morál a politikában?




Hogy részt vett-e valaki az „önkormányzati”, de inkább tanácsi választásokon, és ha nem vett részt, akkor milyen indokkal, az nyilvánvalóan csak egyetlen eleme a demokratikus ellenzék jelenlegi helyzetének, amit nyugodtan nevezhetünk csődnek. Álláspontom szerint ennek a csődnek az egyik legfontosabb oka maga az ellenzék. Pontosabban az, hogy semmit sem tudott mondani az ország és benne a választók személyes jövőjéről. Talán nem is akart, mert lehet, hogy úgy gondolta, ő az ellenzék, és aki nem karja Orbánt, annak kötelessége őt támogatni. Ennyi volt az üzenet látható része, amit képesek voltak megfogalmazni. Ugyanezt olvashatjuk Niedermüller Péter és Lánczos Vera írásában is.


Az egyik vitatott kérdés úgy szólt, hogy van-e feladata, kötelessége a választópolgárnak a jelenlegi helyzetben. Fogalmazzuk át ezt a kérdést a benne rejlő jelentések alapján. Ha valakinek valamiféle kötelezettsége van, az nyilván valakivel vagy valamivel szemben áll fenn. Jelen esetben két lehetőség van: vagy teljesen absztrakt az, ami kötelez minket, mondjuk az ország jövője vagy a demokrácia, vagy pedig konkrét, vagyis azok a pártok vagy vezetőik, akik „harcolnak” a demokráciáért. Az első esetben nem állhat fenn kötelezettség, feladat is csak akkor, ha azt az illető elvállalja, hiszen senki sincsen, aki előírhatná neki, mit tegyen vagy ne tegyen. Kötelezettség csakis akkor állhat fenn egy másik féllel szemben, ha az nem elvont, hanem konkrét létező. A Niedermüller Péter és Lánczos Vera írásában is szereplő rejtett kérdés tehát az, feladata-e a jelenlegi demokratikus pártokat támogatni a választóknak, illetve hogy kötelességük-e így tenni. A kötelezettség azonban függő viszony, ezért a legfontosabb kérdés az, hogy függő viszonyban vannak-e a demokráciát óhajtó választók ezektől a pártoktól. Ilyen függő viszonyt teremthet a vakhit vagy a vezetők iránti rajongás, illetve a kiszolgáltatottság – jól látható ez a kormányoldalon.


Létezik ilyen függő viszony a jelenlegi magyar politikában, és igen súlyos következményekkel jár. Elhomályosítja a szemet és az elmét, megváltoztatja a vonatkoztatási pontokat. Egy igen kifejező szóval, lekötelezetté teszi, vagyis különféle kötelékekkel magához láncolja az áldozatait. Az elkötelezettség akkor válik problémává, ha valaki, adott személy, egy szervezet kötelékeit veszi magára. Ez megtörténhet valamely eszme, vallás (lásd az Iszlám Államot) vagy értékek, normák közvetítésével, amennyiben elhisszük, hogy annak éppen az a személy vagy éppen az a szervezet az egyetlen autentikus megtestesítője. Ebben az esetben az adott személyeket, szervezeteket érő kritikára adott válasz apologetikává válhat, és csak az lesz a fontos, hogy kimossuk kedvenceinket a rájuk szórt „rágalmakból”.


Ugyanakkor lehetetlennek tűnik, hogy semmi iránt ne legyünk elkötelezettek, ez ugyanis annak a morális magatartásnak az előfeltétele, amelyet Lánczos Vera joggal igényel. Úgy vélem, csak az az elkötelezettség elfogadható, amely megőrzi az egyén önállóságát, és így az ítélőképességét, amelyik minden egyént azonos értékűnek tekint, vagyis csak az, amelyik az emberiességhez és a demokráciához kapcsol. Álláspontom szerint a választók semmilyen értelemben sem lehetnek függő, alárendelt viszonyban a pártokkal vagy azok vezetőivel! Kötelezettség csak ott áll fenn, ahol alárendeltség vagy szerződés rögzíti ezt, az utóbbi tekinthető feladatnak is. Ezért utasítom el a választókra rótt feladatokat, amelyeket mind Niedermüller Péter, mind Lánczos Vera helyesel. A polgároknak nem feladatuk vagy kötelezettségük van, hanem felelősségük, mégpedig azzal kapcsolatosan, ami iránt elkötelezettek, s ez leginkább a saját sorsuk. A legtöbbek számára minden ebből a természetes nézőpontból látszik, akár demokrácia van, akár diktatúra. Úgy tűnik, hogy innen nézve a jelenlegi demokratikus ellenzék teljesítménye értéktelennek látszik, vagyis nem kínál semmiféle kiutat. S mivel ez így van, senki sem vádolhatja azzal a távolmaradókat, hogy a diktatúrát támogatják. Ez nagyon igazságtalan lenne velük szemben!


Ez az a pont, ahol el kell döntenünk, hol is van az a bizonyos partvonal, amelyen kívülről nem illene beszólni, s ha ez sikerül, azt is meg tudjuk mondani, ki az, aki kívül van, ha egyáltalán létezik olyasmi.


A kötelezettségekről és a partvonalról szóló elképzelések szorosan összefüggnek egymással. Álláspontom szerint ez az az elképzelés, hogy van egy játéktér, ahol a profik (a politikusok) játszanak és van a partvonal, ahol azok ülnek, akiknek játszanak. Ők természetesen elkötelezetten, a saját csapatuknak szurkolva, esetleg értük rajongva, a másik felet néha gyűlölve viselkednek, de más dolguk nincs is, mint szót fogadni. Ez az elképzelés teljesen antidemokratikus. Ebből a perspektívából nézve azok, akik nem hajlandók kimenni a meccsre, vagy ott ülnek ugyan, de nem hajlandóak szurkolni, passzívak, nem teljesítik a kötelességüket a pártjukkal szemben. Egy szempontot biztosan figyelmen kívül hagynak, akik így gondolkodnak: azt, hogyan játszanak a csapatok, esetünkben mit tesznek és nem tesznek a pártok.


Partvonal természetesen csak akkor létezik, ha a politikusok számára elkülönítettek egy csak nekik fenntartott politikai szférát. Úgy tűnik, a demokrata politikusok is azt hiszik, hogy van ilyen – mondjuk a parlament, a sajtó, a rendezvények stb., ahol ők játszadozhatnak. A politika azonban csak akkor kényszerül elkülönített térbe, ha nem a választókkal való kölcsönhatásban alakítják. Ezért játssza el Orbán a nemzeti konzultációkat, vonultatja a békemenetet, hogy a részvétel látszatát létrehozza. De a demokratáknak nem elég a látszat, és pláne nem elég, ha szurkolóként fogják fel a polgárok sokaságát.


A politikában, amennyiben demokratikusan akarjuk művelni, nem létezik semmiféle partvonal. Részt vesz benne az is, aki tiltakozásból nem megy el szavazni, az is, aki csak elmondja vagy megírja az álláspontját, de nem hajlandó csatlakozni egyik politikai alakulathoz sem, és az is, aki gyűlésekre jár. A demokrata politikusnak a csendet és a káromkodást is meg kell hallania, nemcsak a dicséretet. Lehetetlen tehát a partvonalon kívülről bekiabálni. Még az ellen sem lehet kifogása senkinek, ha az ellenérdekelt politikai irányzathoz tartozók kiabálnak be.


Úgy gondolom, azoknak a millióknak, akik nem mentek el szavazni, ebben az évben talán egyszer sem, csak egy része törődött bele a helyzetbe. Szeretném hinni, hogy a nagyobbik részük a demokraták nyújtotta kínálattal elégedetlen, és vár valami jobbra, valami hihetőbbre, valami hitelesebbre. Ez bizony politikai üzenet, és nem kívülről szól. Önfelmentés és demagógia azzal érvelni, hogy aki nem ment el, az a diktatúrát támogatta. Ugyanígy mondhatnánk azt is, hogy akik képtelenek voltak politikusként demokrata módjára viselkedni, azok támogatják a diktatúrát, pedig nem, csak lejáratják a demokráciát. Éppen ezért helytelen az az érv is, hogy aki tiltakozásból nem ment el, és ezt meg is írja, az másokra mutogat, azaz másokra akarja áthárítani a saját felelősségét. Ez a felelősség ugyanis nem abból áll, hogy a polgár köteles támogatni az értékelhetetlen teljesítményt nyújtó demokrata pártokat. Mert pusztán attól nem lesz egy párt demokrata, hogy ezt mondja magáról, a választók csak akkor hiszik el, hogy valóban az, ha úgy is viselkedik.


Teljesen téves az, hogy ha „a ház ég, mindenkinek oltani kell, azzal, amije van”: egy kanna benzinnel – mert csak az van kéznél – nem jó megkísérelni az oltást. A jelenlegi demokratikus ellenzék politikája sajnos erre a helyzetre hasonlít. Mit tegyen ilyenkor az, aki látja, mi történik, hogy a benzineskannával akarnak tüzet oltani? A legtermészetesebb, ha az ember elkezd kiabálni, hogy ne tedd! S ha nem figyelnek rá, akkor arrébb megy.


Nem tökéletes ellenzék kell, hanem egy nyitott, problémafelismerésre és konszenzusra képes, innovatív és gyorsan reagáló ellenzék. Olyan, amelyik képes megmutatni, hogy a demokrácia sokkal hatékonyabb, mint Orbán Viktor önkényuralma. Az önkényuralmat csak akkor lehet majd megdönteni, ha a polgárok kiutat látnak belőle, ha elveszti az evidenciáját, és valami sokkal jobbat látnak maguk előtt. Hagy idézzem újra Sartre második világháború alatt ír sorait:


„[…] gyötrelmeinket, szenvedéseinket attól a perctől fogva látjuk új megvilágításban, attól kezdve döntünk úgy, hogy elviselhetetlenek, amikortól képesek vagyunk egy másik állapotot elgondolni.”


A jelenlegi demokratikus ellenzék egyik bűne, hogy nem járult hozzá ahhoz, hogy a választók képesek legyenek egy másik, demokratikus állapotot elgondolni. A legsürgetőbb feladat, hogy ez az alternatíva létrejöjjön és a lehető legtöbb ember számára vonzó legyen.





Krémer Ferenc szociológus,
munkanélküli,
a Galamus-csoport tagja