Menekülés előre
- Részletek
- 2010. december 05. vasárnap, 05:24
- Endrődi Gábor
Tibor 25 éves, fizetése bruttó kétszázezer forint. Nem tagja magánnyugdíjpénztárnak. Ő és a munkáltatója minden hónapban fizetésének 34 százalékát, hatvannyolcezer forintot utal az állami nyugdíjalapba. Krisztián szintén 25 éves, fizetése bruttó kétszázhatvanegyezer-ötszáz forint. Tagja egy magánnyugdíjpénztárnak. Ő és a munkáltatója minden hónapban fizetésének 26 százalékát, hatvannyolcezer forintot utal az állami nyugdíjalapba. Közös vonás, hogy a két fiatalember hajszálpontosan ugyanannyival járul hozzá az állami nyugdíjrendszer költségeihez. Eltérő vonás viszont, hogy Tibornak jár majd állami nyugdíj, Krisztiánnak viszont egy fillér sem. Ezt a zseniális elmeszüleményt készül a kormány megszavaztatni a magyar parlamenttel, és kétséget kizáróan meg is fogja szavaztatni.
Ezt az alternatívát kínálja fel a nemzeti együttműködés kormánya a magyar munkavállalók majd nyolcvan százalékát kitevő magánnyugdíjpénztári tagoknak. Mindenki tisztában van vele, hogy nem valóságos választási lehetőségről van szó, hanem ultimátumról: vagy visszatérsz az állami nyugdíjrendszerbe, vagy állami nyugdíjjárulékod befizetése ellenére elveszted majdani nyugdíjad háromnegyedét. Hogy a törvényesség látszatát keltse, a kormány a munkáltatói nyugdíjjárulékot átminősíti adóvá: a kettő között az az aprócska különbség, hogy a járulékfizetés fejében ellátás jár, adófizetés ellenében viszont semmi sem követelhető. A retorikájában jobboldali, reflexeiben mélységesen etatista kormányzat gondolkodásmódjáról ez a legújabb kori kolhozosítás többet elárul, mint az egész programja.
A magyar kormányban és főtisztviselői karban képzett emberek ülnek; feltételezhetően sokuk tisztában van vele, hogy a hamarosan törvénybe iktatott javaslatok derékba törik a magyar jogrendszert. A lefelé robogó vonatból azonban nincs erejük kiszállni. Paradox módon az ultimátum jogellenes és mélységesen etikátlan volta egyáltalán nem jelenti azt, hogy a magánnyugdíjpénztárak fenntarthatóak lennének; azzal, hogy az állam a magánpénztári tagok nyugdíjjárulékából nyolc százalékról lemondott, még egy jókora léket vágott az amúgy is óriási deficittel küzdő állami nyugdíjalapba, s ha ehhez még hozzátesszük, hogy az egészségbiztosítási alap kiadásainak ma már felét sem fedezik a drasztikusan lecsökkentett egészségügyi járulékok, egyetlen következtetés adódik: a magyar társadalombiztosítás a jelenlegi formájában fenntarthatatlan. Nincs a Földnek annyi kendője, amelynek lobogtatásával ezt a tényt meg lehet változtatni.
A Fidesznek volt alternatívája: bármekkora megrökönyödést váltott volna ki, egyenesen meg kellett volna mondania, hogy a második nyugdíjpillér – évtizedekre elhúzódó, sok ezer milliárd forintba kerülő – felépítésének költségeit az állam nem tudja tovább állni. De az egyenes beszéd nem a új állampárt kenyere. A tét ugyanis távolról sem csak a kieső nyugdíjjárulék: a cél a háromezer milliárdos magánnyugdíjmegtakarítás megszerzése, amelyből néhány évig fedezhető a minden valós alapot nélkülöző, voluntarista gazdaságpolitika, az ötéves tervek világát idéző növekedési mutatók, elfedhető a jóléti rendszerek finanszírozhatatlansága és betömhetők a „világ legjobb adórendszerén” tátongó lyukak. A felelősségérzet minimuma azt diktálná, hogy a magánpénztárakból felszabaduló vagyont a kormány az államadósság csökkentésére fordítsa, hiszen az államadósság elszabadulásához a magánnyugdíjpénztári rendszer nagyban hozzájárult.
Másfél évtizede alkalmazott módszere szerint a Fidesz minden független véleményt ki akar iktatni. Az éppen a kormány kontrolljára létrehozott Költségvetési Tanácsot megfojtja, majd pártmegbízottakkal feltöltve éleszti fel, a Monetáris Tanácsot kormányszervvé teszi, Brüsszelt kioktatja, az alkotmányosságot féltő jogászprofesszorokat múzeumi relikviaként mosolyogja meg. Soha nem száll szakmai vitába kritikusaival: most éppen hűtlen vagyonkezeléssel vádolja és szocialista fiókvállalatoknak minősíti azokat a magánpénztárakat, amelyek legtöbbje banki leányvállalat. Az a metódus, amely minden politikai vitát büntetőjogi síkra terel, azokat az időket idézi fel, amelyekről úgy gondoltuk, soha nem térhetnek vissza.
El Comandante – flickr/LuisCarlos Díaz
Ha ez a parlamenti forduló lezajlik, a kormány elégedetten tekinthet vissza az elmúlt fél évre: megtanult veszélyesen élni. Lerombolta a magyar jogrendszer alapjait, szakadékba küldte a budapesti tőzsdét, megduplázta a magyar államadósság kockázati felárát, ezáltal drasztikusan megnövelte a jövőbeli hitelfelvételek költségét, gyakorlatilag kivált a nyugat-európai modellt követő visegrádi országok csoportjából. Láthatóan nincs vele tisztában, milyen vékony jégen táncolnak a félperiféria országai, milyen krízist idézhet elő egy újabb bizalmatlansági hullám a világgazdaságban. A hullámvasút most lefelé száguld, és sem a megosztott baloldali-zöld ellenzék, sem a nemzetiszocialista ideálokat kergető, egyre ziláltabb képet mutató légiók nem tudják megállítani. Nem, ezt a vonatot saját tehetetlensége fogja megállásra bírni, valahol a lejtő alján.
Ott egy érdekes tábla várja majd a mozdonyvezetőt: Hugo Chavez – olaj nélkül.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
Sorvezető hobbipártoknak
A voluntarizmus diszkrét bája
Az ismerős régmúlt
Az élet – verebek nélkül
Patt
