rss      tw      fb
Keres

Német portál: Berlini filmbemutató magyar államtitkárral – I. rész

Az Osteuropamagazin című német folyóirat Ostpol című portálján Christian-Zsolt Varga blogbejegyzését közölte Magyar diplomata-trollok – Jegyzőkönyv-dráma három felvonásban címmel.


Előjáték


A magyar diplomaták az utóbbi években szeretnek moziba járni, és a legjobban a magyar rendezőkkel folytatott beszélgetéseket szeretik. Mint a múlt héten, a (berlini) Arsenal moziban, a Potsdamer Platzon, ahol újra tanulságos betekintéseket nyerhettünk őexcellenciáik ön- és kultúraértelmezéséről.


Hajdú Eszter magyar rendező Ítélet Magyarországon című filmjét játszották. A film jelenleg az egyik nemzetközi fesztiváldíj után a másikat aratja le, legutóbb a szarajevói filmfesztiválon egyből hármat: a zsűri különdíját, a legjobb filmnek járó emberi jogi díjat és a közönségdíjat. Ki az a diplomata, aki ilyen esetben ne akarna elmenni a filmbemutatóra, különösen, ha a rendező is a városban van?


Csak nagy kár, hogy a magyar rendezők mindig olyan kritikus filmeket forgatnak. Így például az Ítélet Magyarországon egy négy vádlott ellen lefolytatott gyilkossági pert dokumentál: a férfiakat azzal vádolták és ítélték el, hogy 2009-ben magyar romák ellen rasszista indíttatású gyilkosságsorozatot terveltek ki, valósítottak meg, ennek során hat embert gyilkoltak meg rendkívüli kegyetlenséggel és hidegvérrel, és számos további embert megsebesítettek.


A bírósági tárgyalás puszta dokumentációjával a film lefedi a magyar többségi társadalomban uralkodó rasszizmusokat, és a nyomozó hatóságok eufemisztikusan szólva „súlyos gondatlanságát”. A magyarországi – és mint Hajdú Eszter hangsúlyozza – az egész közép és kelet-európai roma kisebbség aktuális helyzetének tragikus dokumentuma ez. Túl ezen a film mély betekintést nyújt a neonáci tettesek pszichéjébe.


Kordokumentum, amelyet – mint ki fog derülni – Dr. Czukor József, Magyarország berlini nagykövete, kolléganője, Horváth Erika, és Dr. Prőhle Gergely, az EU-n belül a bilaterális kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár (aki ebben a tisztségben jelenleg nem a szó klasszikus értelmében vett diplomata, hanem aktív kormánypolitikus) semmi esetre sem hagyhatott szó nélkül.



Első felvonás


Legkésőbb az Ezüst Medve-díjjal kitüntetett Fliegauf Bence 2012-ben, a Berlini Filmfesztiválon tartott sajtóértekezlete óta tudjuk, hogy a magyar kormány legszívesebben egyből átvenné az összes magyar filmrendező PR-ját. Akkor röplapokat osztottak ki a nemzetközi résztvevőknek, hogy felvilágosítsák őket a Csak a szél című, szintén a romák elleni 2009-es gyilkosságsorozatról szóló film fiktív dimenzióiról. Az akció akkoriban nemigen aratott sikert sem Fliegaufnál, sem az újságíróknál.


Talán azóta tanultak ebből Magyarországon?


Végtére is alapvetően semmi sem szól az ellen, hogy egy diplomata megnézzen egy filmet, sőt, a feladatai közé tartozik. Az ember bejelentkezik, az elején udvariasan üdvözlik, megnézi a filmet, és a végén még kicsit beszélget az alkotókkal a fogadáson. Az ember talán másnap reggel az irodájában ír még egy rövid jelentést.


???


Ám Dr. Prőhle már a beszélgetés kezdetén tarthat egy rövid hivatalos beszédet. Ezt vajon hogyan sikerült elérnie?


Mester Sándor producer később elmagyarázza:


„A rendezők megkértek minket, hogy javasoljunk valakit Magyarországról, aki részt vesz a vitán. Megkérdeztük az áldozatok egyik ügyvédjét, de sajnos nem ért rá. Aztán valamikor a rendezőktől érkezett a javaslat Horváth Erika meghívására. Nem tudjuk pontosan, hogy Horváth Erika nem akart részt venni, vagy nem engedték meg neki, de aztán elhangzott Dr. Prőhle neve. Mi őt nem ismertük, de azonnal kategorikusan kizártuk, hogy – mindegy melyik oldalról – egy politikust engedjünk a pódiumra. Horváth Erika aztán néhány nappal a rendezvény előtt felhívta telefonon Hajdú Esztert, és mindenáron meg akarta győzni, hogy Prőhle úr „nagyon jó ember”, és megkérdezte, miért nem akarjuk a pódiumon látni. Mi azt válaszoltuk, hogy alapvetően nem akarunk politikusokat a színpadra.”


Csak spekulálni lehet, hogy miféle nyomást kellett gyakorolni a nagykövetségnek a rendezőkre ahhoz, hogy valahogyan mégis lehetővé váljon, hogy Prőhle – a film készítőinek kifejezett kívánsága ellenére! – most mégis mikrofont kap a kezébe, és azzal lemegy a lépcsőkön a vetítővászonhoz.


Bármennyire görcsösen igyekszik is az államtitkár legalábbis látszólag visszafogott hangokat megütni – igazán nyugodt és zengő hangon beszél –, sajnos mégsem találja el a megfelelő hangfekvést. A pszeudo-elbagatellizálások és hízelgések, továbbá az önigazolási retorika áradatának mindig egyforma kakofóniája szól, amelyet Dr. Prőhlétől immár évek óta hallunk a Fidesz vándorprédikátoraként betöltött tisztségében Németországban „a Magyarországgal szemben potenciálisan kritikus rendezvényeken”.


Dr. Prőhlének valóban sikerül az a ragyogó retorikai teljesítmény, hogy egyetlen szóval se említse a magyar társadalom komplex rasszizmus-problémáját, amelyet olyan egyértelműen feltár a dokumentumfilm.


Rövid bevezető szóvirág után – miszerint ez „fontos film” – egyetlen további szót sem veszteget a film tartalmára, helyette egyből áttér arra, hogy elsorolja a Fidesz-kormány rasszizmus elleni harcban szerzett érdemeit, és az Arsenal mozit egyszerűen a Fidesz propagandarendezvényévé változtassa át. Óriási!


Természetesen arról sem mond le, hogy a rendezőről azt állítsa, „jó kapcsolatban” áll a korábban a roma témákért felelő Balog Zoltán miniszterrel. Jaj de szép. Ez inkább fenyegetésnek hangzik, és az ember csak azt tudja kérdezni magától: „Mi ez?”


És egyszerre csak mélyen sajnálja Hajdú Esztert, aki ennél a kijelentésnél barátságosan mosolyogva és meglepetten tágra nyitja a szemét – hogyan is lehetne erre másként reagálni?


Hajdú később elmondja: „Semmiféle személyes kapcsolatom nincs Balog Zoltánnal. Egyetlenegyszer találkoztunk, hogy interjút készítsek vele.”


Prőhle azzal a kijelentéssel zár, hogy „a ’romakérdés’ alkotja a kormány számára korunk legsürgetőbb szociális problémáját”, és ezzel érzékeny pontot talál el a közönségnél, amely ettől kezdve azt kérdi magától, hogy vajon az államtitkár egy másik filmet látott-e, és ha nem, akkor vajon a tárgyalóterem melyik oldalán azonosította a problémát: a fanatikus náci gyilkosoknál, vagy a roma áldozatoknál? Ez aztán nem semmi, Prőhle úr!


Hajdú Eszter később a következőképpen foglalja össze a benyomását:


„A vita során dr. Prőhle dicsért minket, és gratulált nekünk a filmünkhöz, hogy aztán nyomban dicshimnuszt zengjen a kormány roma politikájáról, és a ’romakérdésről’ meg a ’roma-problémáról’ beszéljen. Mint azt már a vitában is elmondtam, az ilyen kijelentések ostobák, értelmetlenek és diszkriminálók. A problémát a neonácik jelentik, és az a tény, hogy gondolkodásuknak egyre nagyobb a társadalmi támogatottsága. A vita után több berlini német odajött hozzánk, és azt mondták, annak idején a nemzetiszocialisták használtak ilyen nyelvezetet, és felháborodtak, hogyan lehet így beszélni. Nagyon sajnáltak minket, és sok sikert és erőt kívántak.”


Mégis: az ember mostanra már egyet s mást megszokott, és ezt önmagában még majdnem el tudta volna viselni.


A következőkben kibontakozik a nyílt vita a pódiumvendégek és a közönség között. Két roma aktivista dicséri, „és a romák mai Európában fennálló helyzetének megértéséhez való jelentős hozzájárulásnak” minősíti a filmet. Azt mondják, a „roma probléma kifejezés önmagában is diszkrimináló.


Miután Andrés Nader, a „Regionális Oktatási, Integráció- és Demokrácia-iroda” vezetője emlékeztet a fokozódó romaellenesség németországi tendenciájára és az NSU-perrel [Nemzetiszocialista Underground, gyilkosságokat elkövető német szervezet, pere 2013-ban kezdődött a müncheni legfelsőbb bíróságnál, amely állambiztonsági ügyekben is illetékes – a ford.] fennálló párhuzamokra, eleinte kritikus közönségvita alakul ki a rasszizmusról általában és az aktuális német kontextusban. Úgy tűnik, Magyarországot átmenetileg elfelejtették.


Ám mint ismeretes, a legkínosabb dráma is (legalább) három felvonásból áll, és Dr. Prőhle fellépése sajnos csak az első ízelítő volt.


Amikor is a vitavezető Grit Lemke újra a filmet hozza fel, és közben nem egészen ironikusan azt javasolja, hogy talán inkább „projekteket kellene csinálni a fehér lakossággal”, majd egy roma képviselő túlságosan nyíltan felteszi a kérdést, hogy mennyire hatják át a fasiszta erők a magyar rendőrséget, továbbá a rendezőnő hangsúlyozza, hogy a kelet-európai romák „nem tréfából” emigrálnak tömegesen az új EU-tagállamokba, a magyar diplomaták lassan kezdik újra megelégelni a sok jót.


Második felvonás: „Ez a film árt Magyarország tekintélyének a világban”


Újra Dr. Prőhle államtitkárnak jut a megtiszteltetés, hogy bevezesse a következő felvonást, amelynek további folyamatába beemelik az állítólagos tragikus hősnőt:


„Nem lennék olyan pesszimista, mint Önök mindannyian. A filmnek ugyanis az az egyik előnye, hogy bemutatja a roma társadalmon belüli sokszínűséget. Emlékeznek az egyik áldozat nőtestvérére – milyen nagy a különbség közte és az idős hölgy és sok más között.”


A mondat azonnal bombaként robban. Morajlás söpör végig a közönségen. Egy asszony felháborodottan kérdezi: „Excuse me?” (Hogyan?)


Dr. Prőhlének tulajdonképpen tudnia kell, hogy mennyire hihetetlenül tompán és rasszistán hat a berlini közönségre ez a mondat egy neonáci pert dokumentáló, éppen megnézett film alkalmából, amelyre Prőhle államtitkár a kijelentésével egyértelműen hivatkozik.


Egy fiatalabb, szőke roma szereplő állítólagos jobb műveltségét emeli ki egy sötétbőrű, idősebb hölggyel szemben, és itt véli felfedezni a remélt fordulat megoldását.


???


A náci gyilkosok perétől „a roma közösségen belüli diverzitásig”. A tettesek és áldozatok szerepének ez a megfordítása nem akármilyen teljesítmény.


A roma aktivisták közbeavatkoznak, még mielőtt az államtitkár befejezhetné előadását: „Mit ért ezen? Mi a különbség? Az egyik hölgy harminc évvel idősebb, az a különbség! Mire céloz?!”


Prőhle a jelek szerint nem érti, mit váltott ki a mondata, és most megpróbálja kimenteni magát a helyzetből: „Ez ok a derűlátásra. Van például egy roma származású diplomatanőnk itt, a berlini nagykövetségen.”


(A közönség soraiból: És az Egyesült Államoknak van Condoleezza Rice-a!)


„Ismerem őt, és nagyon büszke vagyok rá, de miért kell mindig a legszebb virágainkat mutogatni?” – kérdezi egy roma aktivista.


„Azokat a virágokat kell megmutatni, hogy ne kelljen olyan pesszimistának lennünk” – mondja Pröhle.


Hajdú Eszter rendező közbelép, és véget vet az ütésváltásnak. „Nem a romáknak kell bármit is megmutatniuk, ez nem feladatuk. A holokauszt nem a zsidókról szólt, hanem a többségről, a németekről, magyarokról és másokról, a többségi társadalmakról. A felelősség nem a kisebbségeket terheli.”


Nagy taps az Arsenal moziban.


Ekkor jelentkezik első ízben szóra az állítólagos tragikus hősnő. Horváth Erika, akit „Magyarország első roma diplomatájának” is szoktak nevezni:


„Szóval most nem konzulként beszélek, hanem magyarországi romaként. (Egy aktivista: Remélem is.) Magyar romaként az egész film alatt nagyon rosszul éreztem magamat. (Roma aktivista: Én is.) Mit akarnak elérni ezzel a filmmel? A jövőben ez a film semmit nem hoz a magyar romáknak, csak növelni fogja a két oldal közötti nagy távolságot. Magyarország biztonságos ország. (Aktivista: Most már Koszovó, Montenegró és Szerbia is az, mégis meghalnak ott emberek!) Amit a film mutat, az csak az egyik oldal. A film árt Magyarország arculatának a világban. A nézők azt fogják gondolni, hogy Magyarországon minden nap történik ilyesmi.”


Oké, ez ütős volt. Egy magyar roma diplomatanő egyértelműen a film ellen beszél. Hajdú Eszter udvariasan köszönetet mond Horváth Erikának a bírálatáért, és úgy tűnik, nagyon megdöbbent a megnyilatkozástól. Mint mondja, különösen azért, mert ez az első eset, hogy negatív visszajelzést kapott egy romától.


Más szóval: mindeddig Hajdú Eszter az egyetlen igazi magyar diplomata a teremben. A másik, Czukor nagykövet csak akkor szólal majd meg, amikor már késő.


De mire gondol Horváth Erika egyáltalán azzal a kérdéssel, hogy „Mit akarnak elérni ezzel a filmmel”? Úgy teszi fel a kérdést, mintha az imént éppen egy sci-fit láttunk volna, és nem D O K U M E N T U M F I L M E T, amely 95 százalékban nem áll másból, mint egy V A L Ó B A N lezajlott magyarországi tárgyalás tiszta ábrázolásából.


Előbb tehát a romák tehetnek mindenről, most meg a filmesek. Tehát a probléma, amelyről egyáltalán beszélni kell, nem más, mint az, hogy ezt a filmet egyáltalán elkészítették. Zseniális!


És volt még valami: „A film árt Magyarország arculatának a világban”.


Lélegzetelállító.



(Folytatjuk)