Utolsó figyelmeztetés Bokros Lajosnak



Már csaknem két évtizede annak, hogy elkészült, sokan mégis a mai napig sem tudják megemészteni az 1995-ben életbe léptetett Bokros-csomagot. Valóban nehéz megbékélni azzal, hogy rendszereken és évtizedeken átívelő hülyítés után valaki egyszerre csak elkezd magyarul beszélni és elmondja: az egészség, a felsőfokú oktatás pénzbe kerül, ahhoz a szolgáltatást igénybe vevő állampolgárnak valamilyen módon hozzá kell járulnia. Hogy az állam nem termelő intézmény: bevételeinek és kiadásainak nagyjából egyensúlyban kell lennie. Nem csoda, hogy a politikai paletta valamennyi oldaláról azóta is folyik ellene a hadjárat. Érdektelen, hogy a Bokros-csomagként elhíresült reform sokévnyi, megszakítatlan konjunktúrát eredményezett: eredendő bűne, hogy megkurtította az állami szolgáltatásokat, máig az ördög szerepét osztja szerzőjére a populizmus kánonjában.


De nemcsak ezért haragszunk Bokrosra. Hanem azért is, mert kimondta: a világban, Európában verseny van, és minden értelmes nemzeti gazdaságpolitika fő prioritása a versenyképesség előmozdítása kell hogy legyen. És mi gyűlöljük a szabad versenyt. Igazunk van. Már miért kellene ragaszkodnunk ahhoz a műfajhoz, amelyben postásként és villanyszerelőként dolgozó amatőr futballisták ronggyá verik a mi állami milliárdokhoz szoktatott fiainkat? Akik legfeljebb az Audijaikat veszíthetik. Joggal utáljuk a szabad versenyt: ott nemcsak hogy nem a legtöbbet nyerni, de kikapni is lehet. Nem egyszerűbb a mérkőzéseket a Four Seasons különtermében lebonyolítani? Ott mindig jó az idő, sosem áll a székek között félméteres víz, nem beszélve arról, hogy a bélszín mellé törvényt, házkutatási végzést és mélygarázst is lehet rendelni, már abban az esetben, ha a pincér a megfelelő étlapot veszi elő.


A Bokros-csomag indította el a vitát a megszorító gazdaságpolitikáról, amely mára már egyháztörténeti magasságokba emelkedett. Értékeljük, hogy az unortodox gazdaságpolitika a jövedelemadó csökkentése mellett milyen találékonysággal adóztatja a cégeket és az áruforgalmat, mégis felhívnánk a figyelmet arra, hogy egyes kutatások szerint az emberek egy részét cégek alkalmazzák, így a rájuk kivetett adók őket is érintik. Az egész életét a költségvetés biztos menedékében leélő hivatalnoki kasztra ez az összefüggés minden bizonnyal az újdonság erejével hat.


Most, hogy az új gazdaság törvényszerűségeit már akadémiákon fogják oktatni, talán vessünk egy pillantást arra, milyen tantárgyak is lesznek. Hogyan nevezzünk át járulékot adóvá néhány ezermilliárd forintos sikerdíjjal? Hogyan hirdessünk hadjáratot az államadósság ellen és adjuk meg magunkat félórával később? Valószínűleg ez a mostani volt a történelem legrövidebb kereszteshadjárata, nagyjából az ezer évvel korábbiakhoz hasonló eredménnyel. Haladók részére esetleg felvehető az a tantárgy is, amely azt oktatja, hogyan bocsássunk ki részvényeket kilencszáz forintos áron, amelyek négyévnyi szárnyalás után mára már a kétszáz forintos álomhatárt ostromolják, ekként beteljesítve a kisbefektetők álmát. Akik aztán ezekből az alaptantárgyakból is megbuknak, a legjobb, amit tehetnek, hogy szedik a sátorfájukat a magyar közéletből. Szaktudás és morál együtt ritkán elforduló génmutációját mai ismereteink szerint nem lehet gyógyítani.



Stadion a kert végében

(a kép forrása: magyarnarancs.hu)


Mindezeket megfontolva, felelősségünk teljes tudatában arra intjük Bokros Lajost, hogy programok fogalmazgatása helyett tegyen le végre valamit az asztalra. Jelzem, nem vagyunk maximalisták. Nem kívánunk lehetetlent. Nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az önkormányzati választásokig hátralévő rövid időben stadiont építsen a kertje végébe, hogy szorgalmasan félretett fillérjeiből megvásárolja az Esterházy-kastélyt Fertődön, esetleg húsz évre haszonbérbe vegye Bács-Kiskun megyét. Azt viszont, úgy gondolom, joggal várhatjuk el, hogy legalább együttműködési készséget tanúsítson. Kezdetnek elfogadható lenne egy apróbb, de jól dokumentált kartellezés vagy egy fél tucat helyről felvett költségtérítés, de legvégső esetben beérjük egy brüsszeli éttermi számlával, sőt még egy párszázezer forintos, ­­­­amerikai mogyoróról szóló, kissé gyűrött blokkal is. Mindegy. Csak produkáljon valami kézzelfoghatót. Megígérhetjük, jóindulattal fogjuk kezelni a dolgot. Még azt is elnézzük, ha a születésnapján nem ír le díszkört a magyar légierő a háza felett.


Mert azt azért a jelöltnek is meg kell értenie, nem állhatunk ki valaki mellett addig, amíg nem adja tanújelét annak, hogy helyt tud majd állni az ismét leereszkedő vasfüggöny keleti oldalán. Ahol annyi évtized után ismét lábukkal szavaznak az emberek. Ahol megint egyszer pártértekezleten osztják a gebineket és vastaps fogadja a felszabadító szovjet csapatokat. Látnunk kell, el tud-e vegyülni vadonatúj egypárti arisztokráciánk tagjai között, akiknek – talán a szemöldökük kivételével – mindig mindenét az állam fizette.





Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető