rss      tw      fb
Keres

Ki van veled, Budapest?



Egy hete még úgy nézett ki, Tarlós Istvánnal szemben hat ellenzéki főpolgármester-jelölt áll. Ebből hárman olyan adottságot jelentenek, amellyel együtt kell tudni élni, mert a Jobbik nem szalonképes és nem demokratikus párt, az MLP (Magyar Liberális Párt) és az LMP jelöltjei meg bár alig mérhetők, komoly anakronizmusként önálló identitásukra hivatkozással kérkednek azzal, hogy semmilyen konszenzusra nem hajlandók. (Igaz, éppen amiatt kerülhetnek leginkább a nyilvánosság szeme elé, hogy minden alkalommal elmondhatják, ők aztán nem közösködnek senkivel.) A jelenlegi választási szabályok ismeretében ugyanakkor tudható, hogy a tömbösített jobboldali jelölttel szemben csak egységes ellenzéki támogatást maga mögött tudó ellenzéki jelöltnek lehet esélye.


Hiába egyezett meg egymással a három legjelentősebb ellenzéki párt Falus Ferenc személyében, ezzel nem valósult meg az a célkitűzés, hogy a demokratikus politikára váltani akaró állampolgárok szavazatai egyetlen csatornába terelődhessenek. A ringben még ott állt Bokros Lajos és Magyar György is. Egyes felmérések, de a főváros ellenzéki szavazóinak irányából érezhető nyomás is, azt jelezték, hogy a választói bizalom Bokros Lajos felé fordult, miközben ő kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem fog visszalépni. Ekkor olyan dolog történt, ami egy demokratikus, nem végletesen manipulált közegben pozitív fejleményként lenne értékelve: Falus Ferenc, a többpárti közös jelölt visszalépett az esélyesebbnek mutatkozó rivális javára. Így járt el dr. Magyar György is.


Nyomatékosítsuk még egyszer: három jelölt megegyezésének eredményeként az egymás esélyeit komolyan rontani képes riválisok, konszenzussal, olyan helyzetet teremtettek, hogy a választó könnyen tudjon egy esélyes demokratikus alternatíva mellé ikszelni.(Ezen a tényen és a lényegen az sem változtat, ha közben egy újabb felmérés más eredményt mutatott ki: a Medián egy ezerfős országos felmérés kétszáz-egynéhány fős budapesti részmintája (!??) szerint Falusra szavaztak a megkérdezettek közül a legtöbben. Ugyanis akárkit – hol ezt, hol azt – hoz ki jobbnak bármilyen felmérés, azt a problémát kellett megoldani, és ezt oldották meg, hogy ne egymás ellen induljanak számottevő támogatottsággal rendelkező demokratikus pártok jelöltjei.)


Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy ők – az egymással megállapodó három jelölt –Budapesttel vannak. Ők átérzik a felelősségét, hogy milyen országban, milyen politikai rezsim idején, milyen téttel indultak a főváros vezetésének posztjáért. Tudják, hogy ebben a városban van leginkább esélye annak, hogy a kétharmados arroganciának elsőként határt szabhassanak, mert itt összességében ma is több szavazója van az ellenzéknek, mint az országot prédának tekintő új állampártnak.


Tőlük a labda a közös jelölt mögött álló pártokhoz pattant: a visszalépő Falus helyett vállalják-e közösen Bokros Lajos támogatását is? Az a kavalkád, amely a reakciókban ekkor kialakult, még a harcedzett hazai választót is meglephette. Az Együtt-PM pártszövetségből az Együtt az igen, míg a PM a nem mellett döntött. A Demokratikus Koalíció, valamint az MSZP budapesti párttanácsa ugyancsak beálltak Bokros mögé, az MSZP országos elnöksége azonban nem.


Érdemes felidézni, milyen érvek hangzottak el a nemek mellett. A Párbeszéd Magyarországért szerint például a programjuk nem egyezik a MOMA programjával. Karácsony Gergely szerint a politika mindig értékképviselet is, és ahogyan Bokros Lajos gondolkozik bizonyos társadalmi kérdésekről, az szerinte zsákutca.


Finoman szólva is „érdekes” ez a gondolatmenet, amely éppen az értékelvűség alapján utasítja el egy demokrata politikus egyértelmű támogatását egy nyilvánvalóan antidemokratikus rezsim jelöltjével szemben.


Vajon hogyan valósulhat meg bármely baloldali, zöld gondolat és érték képviselete az „illiberális államszervezés”* keretei között? Erre valahogy nem halottunk receptet. Praktikusan azonban nincs másról szó, mint hogy ez a fajta értékképviselet úgy állítja prioritásként a pártlogikát egy rendszerkritika elé, hogy a konkrét helyzetben rontja az esélyét annak, hogy 2014-ben a fővárosban „rendszerkritikus” választási eredmény születhessen. Ugyanez az attitűd jellemzi az MSZP országos szervezetét is, amely úgy nyilatkozott, hogy egy baloldaliságában megújulni kívánó párt nem támogathat egy jobboldali, magát konzervatívként jellemző demokrata politikust, mert ez állítólag éppen az elvi politizálásnak mondana ellent. (Ezt Bárándy Gergely véli így.)


Gőgös Zoltán szerint igazi baloldali jelölt hiányában arra kell buzdítani a baloldali szavazókat, hogy menjenek el szavazni az esélyes kerületi polgármester- és önkormányzati képviselőjelöltekre, mert kellő mértékű győzelem esetén mindegy, hogy ki a főpolgármester, meg lehet szorongatni akár Tarlóst is, ha marad a székében. Tóbiás József mintegy továbbfejlesztve ezt az irányt egyenesen azt mondta: „Egy értékazonos politikát nem lehet napi árfolyamon mérni, azért mert ilyen helyzetet állítottak elő… mások úgy fogalmaznak, elég demokratának lenni. Nekem ez kevés. Szociáldemokratának kell lenni!”**


Akármilyen tetszetősen következetesnek is tűnhetnek ezek a mondatok első hangzásra, valójában itt is egyszerűen arról van szó, hogy a pártlogika felülírja a demokratikus elkötelezettséget. Egy adott szituációban, az hogy „mert mások ilyen helyzetet állítottak elő”, indifferens hivatkozási alap, mivel egy politikusnak mindig „adott helyzetre” kell adekvátan reagálnia. És ha „csak” demokratikus főpolgármester-jelölt adódik, aki nem szociáldemokrata, akkor támogatásának elutasítása egy önkényuralom jelöltjével szemben megint csak a rendszerkritika beáldozása a pártlogikának, vagy a totális meg nem értése, illetve figyelmen kívül hagyása a jelenlegi rezsim mibenlétének. (Egyik rosszabb, mint a másik.)


Emellett Gőgös és Tóbiás javaslata, miszerint a színteret meg kell változtatni, és kizárólag a kerületekre kell koncentrálni, azért is álszent, mert a nem szavazást a főpolgármesterre nyíltan ugyan nem javasolják, de közben azt sugallják, hogy „mindegy”. Pedig a szembeállítás értelmetlen is. A kerületekben az eredményes voksolás független attól, hogy szavaznak-e a főpolgármester-jelöltre, és az is felvethető ezzel a megközelítéssel szemben, hogy ha ennyire mindegy, ki a főpolgármester, akkor miért fájlalta az MSZP annyira, hogy Horváth Csabát a többi párt nem támogatta? Akkor mitől volt annyira nehéz megegyezni a közös jelöltben?


A Bokros személyét elfogadó formációk képviselői azzal érveltek, hogy a zöld, baloldali, liberális, szocialista, konzervatív csak akkor értelmezhető különbség, ha demokratikus feltételek közt lehet politizálni. Most, 2014-ben, a választás előtt nem lehetséges a pártidentitás-problémák orvoslása, viszont hogy kiket és mit képvisel Tarlós István, az nyilvánvaló. Kunhalmi Ágnes a budapesti MSZP vezetője szerint kifejezetten felelőtlenség lett volna az MSZP fővárosi szavazóit magukra hagyni ebben a helyzetben, ezért szólítottak fel egyértelműen Bokros támogatására.


A kiinduló kérdésre visszatérve tehát így összegezhetünk: mindazon pártok, pártalkatrészek, amelyek fontosabbnak ítélik a 2014-et követő pártépítési célokat az ellenzéki erőfeszítések egyesítésénél egy közös jelölt mögött, most kimondva-kimondatlanul elengedik Budapest kezét. Ők tehát nincsenek Budapesttel október 12-én, már a választás előtt sorsára hagyják, szemben azokkal, akik viszont tovább fáradoznak egyetlen közös jelölt támogatásáért.


Ám a választókat nemcsak bizonyos pártok hagyhatják magukra. Nem kapnak ugyanis semmilyen orientációt és segítséget a már gettósított ellenzéki nyilvánosságtól sem.


Az ellenzéki nyilvánosság, az ellenzéki sajtó gettóként való működése (ez Magyar Bálint frappáns meghatározása) abban nyilvánul meg, hogy hatóköre mindössze pár százezer emberre korlátozódik: a megnehezített feltételek miatt nagyjából ennyien vannak, akikhez egyáltalán eljuthat. Az einstandolt médiatérben ez a hatókör nem veszélyezteti az egypártrendszer propagandájának zavartalan terjedését az egész országban. A látszatdemokrácia fenntartásához meg kifejezetten szükség van a korlátozott ellenzéki nyilvánosságra. Igazi paradoxon azonban, hogy a gettósított nyilvánosságban működők ahelyett, hogy legalább ennek a pár százezer embernek segítenének – a megfelelő kontextusok feltárásával – értelmezni mindazt, ami az országban történik, valójában egy korábbi korszakból itt felejtett zárványként ugyanazt a kiegyensúlyozó álobjektivitást képviselik, amely már demokratikusabb feltételek közt is teljes félreértés volt. Ugyanis azt gondolják objektívnek, ha kritika nélkül engedik önmagukra és az ellenzékre ömleni a rezsim propagandájának hordozóit (kormánypárti sajtó, elemzők, politikusok képében), és mintegy kívülállóként kizárólag az ellenzéktől várják el, hogy védekezzen ez ellen. „Fifti-fifti.” Az objektivitást, tehát a tényekhez ragaszkodó híradást és műsorkészítést összetévesztik az értéksemlegességgel. Holott egyáltalán nem kell értéksemlegesnek lenni, különösen nem egy kifejezetten antidemokratikus környezetben. Ilyen súlyosan manipulatív közegben ugyanis az értéksemlegesség egyenesen a valóság meghamisításához vezet. Ilyen közegben rengeteg energiát és időt kellene arra szánni, hogy a dolgok a helyükre kerülhessenek. Ennek az intellektuális munkát igénylő kihívásnak –tisztelet a néhány kivételnek – nem is akarnak megfelelni. Ehelyett inkább kiszolgálják, megerősítik azt az attitűdöt, amely a kilátástalanság miatti frusztrációt csak önagresszióval, bűnbakképzéssel hajlamos levezetni.


Könnyen belátható, amit állítok, ha arra gondolunk, amit az idei választási évben tapasztaltunk. Ha statisztikai kimutatást készítenénk arról, hány esetben fordult elő, hogy az ellenzék helyzetének taglalásával párhuzamosan kellő súllyal helyzeték volna kontextusba a választási rendszer átalakításának következményeit, akkor sanyarú eredményre jutnánk. Hányszor nem esett szó például arról, hogy e tekintetben kényszerpályára kényszerültek a demokratikus pártok, vagy arról, hogy a pluralizmus kontra tömbösödés kényszerének tudatos ráerőltetése a társadalomra a választás szabadságát súlyosan befolyásoló kormánypárti törekvés volt. Hányszor hallgatták el azt az ellentmondást, hogy míg az ellenzéki választók új pártokra vágytak, amikor ilyenek létrejöttek, szükségképpen az identitásukat igyekeztek ápolni, ami súlyos ellentétben állt a választási szabályokból következő tömbösödési kényszerrel. A sor hosszan folytatható lenne, egészen addig, hogy ez a mesterségesen létrehozott vircsaft a rezsim részéről éppenséggel a konszenzuális demokrácia végleges aláásását, lejáratását célozza.


Miről volt szó ezzel szemben? Arról, hogy az ellenzéki pártok veszekedők, acsarkodók, pozícióhajhászok, a hatalomért önmagáért törtetők, éppen a választók nem érdeklik őket, bezzeg a kormánypárt mennyire ügyes, milyen jól taktikázik. Elemzők – például Ceglédi Zoltán – rendszeresen élezi nyelvét az összefogáson, „összefogósdinak” nevezi, hogy ezzel is nevetségessé tegye, miközben éppen az lenne elvárható tőle, hogy szakértőként elmagyarázza, ez nem paranoia, hanem kényszerű és ésszerű alkalmazkodás a ravaszul kialakított feltételekhez. Van-e ennek alternatívája szerinte? Hányszor hallhattuk azt a tézist, hogy igaz, a Fidesz a maga képére formálta a választási rendszert, de ha az ellenzék nagyon igyekezett volna, azért legyőzhette volna a kormánypártot – csak éppen arról feledkeztek meg a tézis hangoztatói, hogy a választási klímát nemcsak a torzított feltételeket tartalmazó választási szabályrendszer határozta meg, hanem a demokratikus nyilvánosság hiánya és a kistelepüléseken a hatalom által tudatosan megteremtett függési rendszer is. Ha mindezt együtt nézzük, igen egyértelmű kép tárulhat elénk arról, mekkora szerepet játszik ez a gettósított nyilvánosság maga is abban, hogy a politika iránti előítéletesség csak mélyült, a passzivitás és a kiábrándultság nőtt. Igen, ez a fajta nyilvánosság valahol éppen azt a rendszert erősíti és szolgálja ki, amelynek már csak a gettójaként létezhet.


Hogy ne hagyjam ezt a súlyos megállapítást konkrétabb példák nélkül, gondoljunk arra, mi is történt a főpolgármester-jelölés ügyében.


Amíg nem volt közös jelölt, a kormánypárti sajtó kasztingolt, az ellenzéki meg ezt kritikátlanul átvette. Olyan neveket dobtak be a nyilvánosságba, amelyeket politikusok sohasem említettek, noha a sajtó úgy tálalta, mintha tőlük származtak volna. Amikor megneveztek közös jelöltet Falus Ferenc személyében, akkor az ellenzéki sajtó versenyt gúnyolódott-fanyalgott a kormánypropagandistákkal. Az ATV Hírvita című műsora például egy héten keresztül volt képes csócsálni Falus Ferenc vízleöntős videóját, a többi műsor pedig erről interjúvolta őt és a pártok vezetőit. A Nézőpont Intézet felmérése után, amely Bokros Lajost hozta ki a legesélyesebbnek, tovább folyt Falus kritizálása, akit ugyan három párt támogat, mégis lemaradt. Amikor Falus visszalépett, akkor még véletlenül sem azt értékelték, hogy a jelölők képesek voltak racionálisan és demokratikusan növelni a választási esélyeket, hanem abban merültek el, hogy szembeállították egymással az egyes pártvezetői nyilatkozatokat. A legképtelenebb pletykákat – például Kunhalmi leigazol a DK-ba – voltak képesek vezető hírként tárgyalni, majd egy kétszáz-akárhány fős, nem tudni kinek a megrendelésére készült, nem tudni miért éppen most nyilvánosságra hozott, Falust Bokrosnál jobban pozicionáló felmérés alapján hirtelen Falus visszalépése és a visszalépés elfogadása került a középpontba aktuálisan lesajnálandó lépésként. Erre a nyilvánosságra az jellemző, hogy történjék bármi, az ellenzéket csak páriaként hajlandó láttatni. Csak megjegyzem, az ellenfél becsmérlése az erő kultuszára épülő politika sajátja. Szomorú tény, hogy a gettósított nyilvánosság nem rendelkezik annyi tartással sem, hogy ezzel szemben legalább a józan ész határait képes legyen tiszteletben tartani.


Ma már, úgy tűnik, egyre többen látják hasonlóan a helyzetet. Csak remélni tudom, hogy a budapesti választópolgárok többsége képes függetleníteni magát ettől a nihilizmustól, illetve az apátiától, és Budapesttel lesznek azon a napon, amikor a döntésre szükség lesz.





*
Az illiberális államszervezésről Orbán 2014-es tusványosi beszéde óta sok szó esik, anélkül azonban, hogy a nagyközönség részletesebb eligazítást kapna arról, mit jelent a liberális demokrácia. Én most Tóth Gábor Attila alkotmányjogász rövid meghatározását idézem: „A liberális demokrácia szabad és egyenlő polgárok politikai közössége. A polgárok származásuktól, politikai felfogásuktól, a jó életről vallott elgondolásaiktól függetlenül a közösség egyenlő tagjai. Ezeket az elveket olyan intézményrendszer szolgálja, amely belső ellensúlyokkal képes meggátolni, hogy bármelyik világnézeti vagy politikai felfogás egyeduralomra tegyen szert. Ismétlődő választásokat ír elő, fékezi a törvényhozó többség uralmát, védi az alapjogokat.” Ennek alapján el lehet gondolkodni azon, vajon a liberális demokráciának melyik eleme felesleges, meghaladott? Mi az, amivel Orbán szerint szakítani kell? Mi következik abból, ha az itt felsoroltak bármelyike is hiányzik? Demokrácia lehet-e még az?


** Arról részletesebben, hogy mennyiben releváns Bokros baloldaliságát számon kérni a jelenlegi helyzetben, Gadó Gábor kitűnő cikkét ajánlom a Galamusból.




Lánczos Vera