Tudományos vezérkultusz



Baromi jó Orbán, a mai baloldal sose veri meg” – ezzel a címmel vezeti fel a hvg.hu Török Gábor legújabb elemzését. A politológus szerint: „Gondolhatunk bármit a céljairól és az eszközeiről, Orbán Viktor vitathatatlanul a rendszerváltás utáni magyar politika legjelentősebb politikusa. Lehet, hogy soha nem lesz szobra, mert a céljait és az eszközeit finoman szólva sem övezi konszenzus. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az elmúlt huszonnégy évben ő volt az egyetlen szereplő, aki – ismétlem: demokratikus körülmények között – képes volt tartósan megmaradni és valódi hatalmat építeni. Az egyetlen, akinek a politikai pályája nem csupán tervekről szól, de azt megvalósító gépezetet is teremtett. A kivétel, aki felülírta azt, amit tudtunk, pontosabban tudni véltünk a politika normál működéséről”. Török szerint „A Fideszt a baloldal talán akár meg is verhetné, ha nem Orbán vezetné és nem róla, rendszeréről szólna a küzdelem, de a mostani konstellációban vele szemben egyszerűen nem tudnak felállni a padlóról”.



Az elemző és az elemzett a 11-es VIP-szobában, a háttérben stadionlelátókkal

(A kép forrása az elemző Facebook-oldalának Ősbűn című fejezete)


Véleményem szerint az elemzés egyes – például a demokratikus körülményekre vonatkozó – megállapításainál (ezek igazságtartalmánál) fontosabb magának az elemzés készítőjének a szakmai szemlélete, és ezzel szoros összefüggésben annak az átgondolása, hogy ez a sajátos „tudományos vezérkultusz” összeegyeztethető-e egy tárgyilagos, ám mindeközben értékelvű elemzői munkával?


A kérdés megválaszolását elősegíti, ha további kérdéseket fogalmazunk meg. Így mindenekelőtt tisztázandó, hogy szabad-e egy politikus megítélésekor a sikerességet szinte kizárólagos értékelési szemponttá avatni? Fölvet-e etikai természetű problémákat, ha az ellenfeleit – az eszközökben nem válogatva – legyőző, őket politikai értelemben már-már megsemmisítő (legalábbis erre törekvő) személyt egy korszak legjelentősebb politikusának nevezzük, mintegy leválasztva a politikusi minőségről azt, hogy az illető milyen célokat tűzött maga elé, és milyen módszerekkel kívánta megvalósítani őket. Nincs-e ebben a szakértői attitűdben valami embertelen, a vesztesekkel szemben éreztetett gőg és ridegség, miközben a köznyelvi fordulatok sem képesek elleplezni a hatalom (a Hatalmas) iránti (szakmai) csodálatot? Okkal kérdezhetjük ezért, hogy nincs-e ennek olyan üzenete, hogy az emberi amoralitás a politológus számára érdektelen (legfeljebb magánvéleménye során releváns) kategória, és valójában egyedül a legyőzhetetlenség képessége vagy annak a mítosza számít? Ahogy Török ki is mondja a kormányfő kapcsán: „egyszerűen ő érti itthon a legjobban és ő játssza a legtudatosabban, legprofibban ezt a játékot”.


Török Gábor írása számomra azt sugallja, hogy ha valaki képes maga alá gyűrni a világot, a világ tisztelni fogja ezt a teljesítményt, gondolhatunk közben bármit [a korszakos politikus] céljairól és az eszközeiről. Kérdéses azonban, hogy a hatalom és siker kultuszára építő elemzői megközelítés összeegyeztethető-e azzal a határozott hitvallással, amelyet a legtömörebben és talán a legkevésbé félreérthető módon Karinthy Frigyes így vetett papírra:


Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.”






Gadó Gábor ügyvéd, az Igazságügyi és
Rendészeti Minisztérium korábbi szakállamtitkára,
a Gazdasági Versenyhivatal volt elnökhelyettese