Mi van jobbra?

Jobbra természetesen két jobboldali párt van: egy (relatíve) mérsékeltebb jobb-populista és egy radikális szélsőjobb. Eszmerendszerük, nézeteik és programjuk – amint ezt ők maguk, mindketten, már többször elmondták – lényegében azonos, a különbség csak az alkalmazni kívánt finomabb, mondjuk „fehérkesztyűs”, illetve durvább, mondjuk „vasöklű” eszközökben van. Nemrégiben például a jobb-populista párt budapesti erős embere gyűléseken és a sajtónak is világosan kifejtette, hogy pártja minden kérdésben egyetért a szélsőjobb párt céljaival: így az „elszámoltatás”, a nemzeti vagyon, a kultúra védelme, a határontúli magyarság, a cigányság problémáinak ügyében egyaránt. Nem csoda, ha a közvéleménykutatások szerint több százezres átfedés van a két párt ide-oda ingadozó szavazói között.

Ezeknek a pártoknak a keletkezése egészen hasonló okokkal magyarázható, s mérsékeltebb vagy radikális jellegük úgyszintén a keletkezési körülményekből. Ehhez először is a jobb-populista párt létrejöttét és evolúcióját érdemes szemügyre vennünk, már csak azért is, mivel a szélsőjobb párt az ő köpenyéből bújt ki. A mai jobb-populista párt az idők során, mint egy Próteusz, többször is alakot váltott: előbb radikális pártként, azután újkonzervatívként, végül jobboldali populistaként jelent meg. Mindig olyanként ugyanis, amilyen programmal a leginkább számított a szavazatok többségének megszerzésére, merthogy legfőbb programja valójában mindig is az volt, hogy elfoglalja az állami és társadalmi élet különféle hatalmi pozícióit. Ebben voltaképpen a magyar politika összes többi pártjától különbözött: míg azoknak mindig volt valamilyen (időnként esetleg módosított) programjuk, amelyhez támogatókat kerestek, a jelenleg épp jobb-populista párt mindig a lehetséges támogatókhoz igazította a programját. Ennek a programnak egyetlen konstans eleme volt csak: az antikommunista propaganda, ami a mondottak fényében igen logikus. Hiszen céljuk kezdettől fogva az volt, hogy mint új elit lépjenek a régi helyére, tekintve, hogy abban nekik már nem jutott elegendő és elég magas pozíció, s mivel azt mégsem mondhatták, hogy a náluk idősebbek vonuljanak azonnal nyugdíjba, de még inkább a temetőbe, így azt kezdték követelni, hogy a „kommunisták” távozzanak a közélet összes pozíciójából.

Ezt a célt előbb egy radikális programmal kísérelték meg elérni, ám rövidesen rá kellett jönniük, hogy a magyar választópolgár ezt a fajta modern radikalizmust nemigen kedveli. A választók konzervatív ízlése előbb egy magát nyíltan konzervatív „nyugodt erőnek” nevező pártot juttatott hatalomra, majd a lényegében ugyanilyen konzervatív nyugodt erőként viselkedő szocialista pártot. A tehetetlen és dilettáns ókonzervatív párt csúfos kudarca adta aztán az ötletet az egykori radikálisoknak arra, hogy – annak helyére lépve – a csalódott konzervatív csoportok és eszmevilág képviseletét kellene megpróbálniuk, de újtípusú, hatékony módszerekkel. Ekkor váltottak át újkonzervatívba, megkeresve a kiegyezés lehetőségeit a hagyományos magyar uralkodóosztályok képviselőivel, köztük az ún. történelmi egyházakkal. Így sikerült is egy ciklusra hatalomra jutniuk, ám rövidesen szembe kellett nézniük egy újabb problémával: hogy ugyanis nem elég megnyerni a budai úri kerületek szavazóit, ha az angyalföldi és csepeli „panelprolik” sokkal többen vannak. A szocialista választási sikerek nyomán tehát ismét váltottak, s most a régi kommunista-paternalista eszköztárat lopták el a baloldali populistáktól, hogy – megszerzett konzervatív választói bázisuk további kiszolgálása mellett – sikeres népbolondításra használják. Ezzel hatalmas sikert arattak az ún. „szociális népszavazáson”, s az azóta is következetesen és gátlástalanul folytatott demagóg politika most minden jel szerint meghozza majd nekik a régóta áhított eredményt.

Tegyünk itt világos különbséget demagógia és populizmus között. Demagóg bármely politikus lehet, és szokott is lenni, bármely politikai párt képviselőjeként. Akár egy konzervatív vagy liberális politikus is lehet demagóg, bár neki a dolog nem fog igazán jól állni: úgy fog viselkedni, mint Coriolanus, mikor a fórumra cipelik, hogy népszerű legyen. A populizmus azonban ennél többet jelent: a parlamentáris demokrácia tagadását és a közvetlen népuralom valamely formájának (a szovjetektől a „Volksstaat”-ig) képviseletét, s így a szembenállást a modernitás elveivel és az ezeket forszírozó modern elitekkel. A XX. században a magyar elit demokrata, liberális és értelmesen konzervatív csoportjai is egyaránt azon fáradoztak, hogy az országot nyugati minták szerint alakítsák át, a bal- és jobboldali populisták programja természetesen ennek megakadályozása volt. A mai jobb-populista párt kemény vezetői magja (mely egy szorosan összetartó és összefonódó társaságot jelent) abból a provinciális alsó-középosztályból jön, amely a fölemelkedés mintájául mindmáig a magyar dzsentrit és annak tipikus jogász-kultúráját, magasabb eszmevilágként pedig a hagyományos nacionalizmust, legföljebb még a hagyományos (a modernitástól nem érintett) vallásosságot ismeri. A modernitás, így a parlamentáris demokrácia nyugati mintái ellenszenvesek számára, ezért hatalomra jutva inkább arra fog majd törekedni, hogy az ország úgymond „magyar ország maradjon”.

Innen indult el a szélsőjobb párt is. Csak az ő embereinek, lévén még primitívebbek, mint a jobb-populisták, még nehezebb a följutás. Ráadásul a régi elit még ma is az elit, legföljebb a jobb-populista karriervadászok már valamelyest beléje férkőztek – ami a csőcselék számára aztán úgy jelenik meg, hogy „a rendszerváltás elmaradt”. Mivel ők még kevésbé képesek alkalmazkodni a Nyugathoz és a modernitáshoz, még kevésbé látnak perspektívát maguk előtt, így hát ők már nem is egyszerűen a régi „kommunista” elitet, hanem egyáltalán az elitet gyűlölik. Az 1989-es „dühöngő ifjúság” a (mai) jobb-populista pártban gyülekezett, a 2009-es a szélsőjobb pártban gyülekezik. A populizmust még tovább mélyítik, amikor a szentkorona-tan emlegetésével valamely közelebbről meg nem határozott „népi” (értelemszerűen karizmatikus-diktatórikus) hatalmat kívánnak megszervezni, s ideológiájuk természetesen a nacionalizmus legszélsőségesebb és legostobább elemeinek kotyvaléka. Nem hiányzik belőle a cigányellenes rasszizmus, amelyet társadalmi problémává stilizálva kihasználtak a fölemelkedésükhöz, s újabban az egyre nyíltabb antiszemitizmus sem. Mivel radikálisan szemben állnak a modern polgári társadalommal, ezért antikapitalisták, habár szelektív módon: ugyanis antiglobalisták, miközben a nemzeti tőkével semmi bajuk. Ez pontosan ugyanaz a fajta „antikapitalizmus”, mint amilyen a náciké volt, akik ugyanilyen „nemzeti bolsevisták” voltak annakidején.

A jobb-populista párt – a titkolózás miatt csak nagy nehezen összegereblyézhető – elképzelései tartalmaznak néhány klasszikus konzervatív vonást: ezek főleg egyfajta rendpártiságban nyilvánulnak meg. Így erős rendőrséget, azaz több rendőrt magasabb fizetéssel, továbbá a Btk. szigorítását ígérik: az előbbiből bizonyosan nem származik majd kár, az utóbbiból már nem biztos, hogy nem. Hogy sokkal több esetben kell alkalmazni a tényleges életfogytiglanig tartó börtönbüntetés intézményét, vagy hogy az ún. „három csapás” törvénye úgymond maga lesz a visszatartó erő, a hatékonyság szempontjából komolyan megkérdőjelezhető. Az a követelés azonban, hogy véget kell vetni az igazságszolgáltatás „politikai támadások kereszttüzébe” állításának, csak látszatra hangzik szépen: gyanús, hogy a bíróságok befolyásolásának szándéka van mögötte. Határozottan demagóg, sőt cigányellenes íze van annak, hogy rendőrökre vagy pedagógusokra ne lehessen támadni úgymond következmények nélkül; így például azt a szülőt, aki kezet mer emelni egy tanárra, egy életre börtönbe kell zárni. Végképp gyanúra ad okot, hogy a jogállam „helyreállítását” ígérik, mintha eddig hatályon kívül lett volna helyezve, s hogy első helyen az ún. elszámoltatás fontosságát emelik ki. Ezzel aztán a tisztes konzervativizmusból szépen át is csúsznak a szélsőjobb felé hajló populizmusba.

Van itt továbbá néhány klasszikus konzervatív-nacionalista követelés: ilyen a tartalékos honvédelmi erő létesítése, növekvő honvédelmi kiadásokkal. Klerikál-nacionalista jellege van a tradicionális családmodell, ezen belül a házastársi hűség fontossága hangsúlyozásának, amelyek bármilyen szép dolgok is, a magánélet szférájába tartoznak; éppígy az egyházi esküvő polgáriként való elfogadásának, amely a laicitás lerombolását célozza meg. A speciális magyar nacionalizmus szempontjainak megjelenése ismét a szélsőjobb felé mutat: egy intelligensebb jobb-populista vezető is szükségesnek tartotta nemrég hangsúlyozni, hogy amiért a (régi) szélsőjobb mozgalmak egy ideig kisajátították a turult vagy az árpádsávot, attól ezek még szép nemzeti jelképek maradhatnak. Elvben persze igen, csak hát a mai magyar szélsőjobb éppen a régi kisajátítás miatt használja őket… Az ötlet, hogy az ún. „Szent Koronára” legyen utalás az alkotmány preambulumában, ezen túlmenően a „nemzetegyesítés” revizionista eszméjét is szolgálja. Hiszen miközben a szükséges – és valódi – regionalizációról mélyen hallgatnak, régóta folyamatosan favorizálják a határontúli magyarok állampolgárságát. Nem kétséges, hogy ha meglesz, előbb-utóbb (nehogy már másodrendű állampolgárok legyenek szegények!) a szavazati jog megadásával bővül. Ezzel sikeresen éket fognak verni nemcsak a szomszéd országokban élő magyarok és az ottani többségi lakosság közé, de az itt élő (és az itteni törvényeknek magukat alávető, például adót fizető) magyarok és a nem itt élők közé is. Végül az egyenesen a nevetségesség birodalmába tartozik, hogy Magyarországnak föltétlenül az első 10 hely egyikén kell majd szerepelnie a nyári olimpiák éremtáblázatában.

Eddig e pártok vezetőiről és aktivistáiról beszéltünk, a szavazóikra mindez nem föltétlenül vonatkozik. A jobb-populista párt szavazói először is természetesen annak a hagyományos ún. „keresztény magyar középosztálynak” a tagjai, melynek a párt a szolgálatait 1996-ban oly nagy sikerrel fölkínálta. (Nem akkora tömeg ugyan, amely eldöntené a választásokat, de – hiszen nemcsak jogászok, de tanárok, orvosok stb. is vannak benne – jelentős közvéleményformáló ereje van.) Másodszor a magyar nagy- és kisebb tőke, a sokat emlegetett „kis- és középvállalkozók” képviselői, amelynek az ebbe a rétegbe jól beágyazódó párt folyamatosan ígér támogatást, elsősorban egy protekcionista gazdaságpolitikával, ami azoknak biztosan jó lesz, de hogy vajon az országnak is, az más lapra tartozik, hiszen kérdés, tudnak-e annyi új munkahelyet teremteni, mint a sokat szidott multinacionális nagyvállalatok. (Ez sem nagy sokaság, anyagi viszonttámogatása viszont sokat ér.) Végül az igazi nagy szavazótömeg az alsó-középosztály és az alsóbb osztályok azon képviselőiből kerül ki, akik a rendszerváltás óta egyre inkább veszélyeztetve érzik magukat a modernizáció által, mivel a rendszerváltásnak inkább csak vesztesei voltak, s ezért a korábban megszokott paternalista gondoskodást várják el az államtól, ahelyett, hogy megpróbálnának önállósodni és polgárosodni. A szélsőjobb párt szavazói pedig, ezen túlmenően, elsősorban a teljesen leszakadt térségek teljesen leszakadt szerencsétlenjei – persze a cigányokon kívül, akikben szintén csak veszélyt látnak.

Ezek a választók végül is nemigen juttatják majd hatalomra a szélsőjobb pártot, de kiönthetik a dühüket minden ellen, amit gyűlölnek. Ezt a gyűlöletet már korábban elszabadította a jobb-populista párt, elsősorban a szocialista párttal és főleg annak korábbi vezetőjével szemben, s a szélsőjobb párt ezt a gyűlöletbeszédet aztán kiterjesztette az egész politikai osztályra, egyáltalán az egész elitre. A jobb-populista párt folyamatosan azt hirdette, hogy a szocialista–liberális kormányok megszorító intézkedései csak a nép „megsarcolását”, a reformok egyenesen az ország tudatos tönkretételét szolgálják, s ezek a szerencsétlenek ma már az egész demokratikus rendszert így látják és elutasítják, mivel nem találták meg benne a számításaikat és a helyüket. Annakidején a nyilaskeresztes párt is ugyanezeken a nyomorgó vidékeken és a fővárosi lumpenproletárok között érte el a sikereit, melyeket aztán 1945-ben a kommunista párt megismételt. Ahogyan akkoriban mondták: kis ország ez, csak egy csőcseléke van. Mert bár ezt a csőcselék-pártot (hiába van közöttük néhány konszolidáltabb, nyilván egyéni okokból megkeseredett és fanatizált ember) a jobb-populista párt uszítása szabadította ránk, a szavazóik legalább fele balról, a szocialisták felől kellett hogy jöjjön. A bal-populistáktól, ahogyan az már a „szociális népszavazás” idején is megmutatkozott, amikor még a nyugdíjasok egy jelentős része is rövidlátóan szembefordult az őket leginkább védelmező erővel.

Valójában a magyar nép nagy tömegei, így elsősorban éppen ezek az emberek, sajnos, tudjuk, nem azért akarták annakidején a rendszerváltást, mert a nyugati szabadságot, hanem azért, mert a nyugati jólétet kívánták. Ha a jobb-populista párt kerül kormányra, szabadságot ugyan nem, de egy autoriter–paternalista hatalom által biztosított jólétet – pontosan úgy és olyat, mint amilyen a nem általuk megdöntött, de általuk rituálisan szidalmazott korábbi rendszerben létezett – megpróbál majd nyújtani nekik a nacionalista hókuszpókuszok mellé: panem et circenses. Legújabb adócsökkentési és hasonló gazdasági tervei alapján körülbelül annyi idő alatt, amennyi alatt ez bárki másnak is minden további nélkül sikerülne. Egy – még elképzelni is rossz – szélsőjobb kormányzat viszont rövidesen bebizonyítaná, hogy ő sem az egyiket, sem a másikat nem tudja biztosítani (mert valójában egyetlen társadalmi problémát, így a cigánykérdést sem tudna megoldani), hanem csak a ressentiment-ok kiélését és a totális rombolást.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!