Kommentár egy plakáthoz




Az elmúlt héten országszerte megjelentek az újra a kormány által finanszírozott fideszes választási plakátok. A két plakát közül az egyik a rezsicsökkentésről szól, akárcsak tavasszal, a másik viszont új, és így hangzik: „Elszámoltatjuk a bankokat.” Így, többes szám első személyben. A korábbi „Magyarország jobban teljesít” helyén most „Magyarország összefog” olvasható, tehát a plakát szerint mi, magyarok együttes erőfeszítéssel elszámoltatjuk a bankokat.



A szerző felvétele

Rogán Antal szerdán, a Fidesz frakcióülése előtt azt mondta, hogy „Európában még sehol sem volt példa arra, hogy a bankrendszernek a magánszemélyek összes hitelszerződésével, és minden forintra el kell számolnia”. Orbán Viktor aztán pénteken, a Kossuth rádióban megismételte, amit Rogán mondott: „Szerintem nem volt olyan még a világon, hogy a magyar gazdaságtörténetben nem, az bizonyos, hogy létrejött volna egy olyan lehetőség, hogy az emberek, akik azért fognak össze a demokrácia keretei között, és választanak maguknak parlamentet és kormányt, hogy legyen, aki képviselje az ő érdekeiket a nagyhatalmakkal szemben, a külföldiekkel és a belföldi nagy hatalmasokkal szemben is, szóval az emberek összeálltak volna, választottak volna egy parlamentet és egy kormányt, ami az ő kormányuk és az ő parlamentjük, és ez a parlament, illetve ez a kormány az emberekkel szemben tisztességtelen pénzügyi manőverrendszert a tisztesség logikája szerint teljes egészében átvilágított volna, és képes lett volna arra, hogy elszámoltassa a világ legnagyobb hatalmi csoportjai közé tartozó bankokat.” Ez annak a kibontása, amit a plakáton olvashatunk. Abban mindenesetre igazuk van, hogy Európában ilyesmire még sehol sem volt példa. Európában ugyanis jogállamok vannak, és a magántulajdonú bankokat senki sem kényszerítheti rá, hogy egész hiteltevékenységükről, a magánszemélyeknek, vállalkozásoknak nyújtott hitelekről, ezek feltételeiről, a törlesztés állásáról „elszámoljanak”. A hitelügylet nem az államigazgatás, hanem a magánszféra körébe tartozik. Az államnak ezekbe az ügyletekbe akkor lehet betekintése, ha a magánfelek – bankok és hitelfelvevők, illetve adósok – közötti vitában a felek bírósághoz fordulnak, és az állam intézményeként a bíróság – a felek valamelyikének kezdeményezésére – betekint az ügylet adataiba. Ezen túl pedig akkor, ha bűncselekmény gyanúja merül fel, és ezzel kapcsolatban állami intézményként a rendőrség indít nyomozást, és a nyomozás részeként tekint be olyan adatokba, amelyek egyébként csak a felekre tartoznak. (Eddig ilyen igény szerencsére nem merült fel, a devizahitelekkel kapcsolatos ügyek megmaradtak a polgári jog körében.)


Amiről Orbán és Rogán beszél, az jogállami szemmel nézve abszurdum. Mit is jelent a bankok Orbán–Rogán-féle „elszámoltatása”? Lássuk – ismétlésként – magát az ügyet. A kétezres évek második felében a bankok és a lakásvásárlók, autóvásárlók, egyéb hitelfelvevők forinthitelek helyett devizahiteleket vettek fel, mert a bankok így lényegesen alacsonyabb kamat mellett tudtak hitelt nyújtani. A hitelfelvevők tudták, hogy ezzel átvállalják az árfolyamkockázatot. Aki azt mondja, hogy nem tudták, nem mond igazat. Arról beszélni, hogy a devizahitel nyújtásával a bankok becsapták az ügyfeleket, hazugság. Az igaz, hogy sem a hitelfelvevő ügyfelek, sem a hitelnyújtó bankok nem számoltak a kockázat nagyságával: azzal, hogy milyen mértékben erősödik meg a pénzügyi válság nyomán a svájci frank, amelyben a legtöbb devizahitelt nyújtották. Súlyos, sokszor megfizethetetlen teher nehezedik a devizaadósok százezreire, de bajba kerültek maguk a bankok is, hiszen a bedőlt adósok adósságát nekik kell leírniuk. Erre tőketartalékot szoktak képezni, de ilyen tömeges nem fizetésre a tőketartalék nem ad fedezetet.


A korábbi évek első devizaadós-pereiben, amikor az adósok a bank elmarasztalását várták a bíróságtól, többnyire olyan ítéletek születtek, amelyek elismerték a megkötött szerződések és a banki eljárás jogszerűségét, és csalódást okoztak a megnövekedett törlesztőrészletek terhe alatt nyögő, pert indító adósoknak. Politikai kampány indult a bankokkal szemben, amelyben a Jobbik, az LMP és a Fidesz a bankokat és a korábbi kormányt tette felelőssé az adósok súlyos terheiért. Eközben természetesen hallgattak arról, hogy az első években a devizaadósok kifejezetten jól jártak azokhoz képest, akik forintban vettek fel hitelt: a kockázat fejében nagy összegeket takarítottak meg, illetve nagyobb ingatlant, nagyobb autót vásárolhattak, mint ha forinthitellel jutottak volna hozzá a vásárláshoz szükséges pénzhez. Csak arról beszéltek, hogy a bankok – a korábbi kormány közreműködésével – becsapták az embereket. Jogi nyelvre lefordítva azt állították, hogy a bankok tisztességtelen feltételekkel nyújtották a hiteleket, ami viszont azt jelentené, hogy ezek a feltételek semmisnek tekinthetők, nem lett volna szabad érvényesíteni őket.


Nem függetlenül a politikai nyomástól a Kúria olyan jogegységi határozatot hozott, amely szerint tisztességtelen volt a bankok eljárásában, hogy eladási, illetve vételi árfolyamot használtak (2010-ig, mert azóta jogszabály írja elő a deviza-középárfolyam használatát) akkor, amikor a hitelnyújtáskor a devizaösszeget forintra váltották át, illetve az ügyfél forintját a törlesztéskor devizára váltották át. Ezen túl a jogegységi határozat szigorú, lényegében teljesíthetetlen feltételekhez kötötte azt, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás (elsősorban kamatemelés) tisztességesnek legyen tekinthető. A magyar bankok a rendszerváltás óta változó kamatozás mellett kötik hosszú lejáratú kölcsönszerződéseiket, a jogegységi határozat viszont utólag írt elő olyan feltételeket a kamatváltoztatás elismerésére, amelyeket korábban senki meg nem fogalmazott, s a banki tevékenységet ellenőrző állami szervezet (a PSZÁF) soha számon sem kérhetett. A Kúria döntéséhez a parlamenti többség azt tette hozzá a maga törvényével, hogy eleve vélelmezte, hogy a bankok szerződésmódosítása tisztességtelen volt, és a bankokra hárította az ellenkezője bizonyításának terhét, mégpedig irreálisan rövid határidővel. (Mintha büntetőügyben nem az ártatlanság, hanem a bűnösség vélelme lenne a főszabály.) A bankok plakáton reklámozott „elszámoltatása” most azt jelenti, hogy a bankokat utólag arra kötelezik, hogy a 2010 előtt felszámított árfolyamrés összegével (az erre irányuló követelések már elévültek, de a fideszes többség ebben az ügyben az elévülést is eltörölte), valamint a romló pénzpiaci helyzet miatti kamatemelés és más szerződésmódosítás alapján fizetett összegekkel csökkentsék a hitelfelvevők adósságát, és így az esedékes törlesztőrészleteit.


A bankok „elszámoltatása” gazdaságilag egyenes folytatása a devizaadósok érdekében elrendelt előző fideszes akciónak, a „végtörlesztésnek”. Akkor a tehetős devizaadósok javára kötelezték a bankokat arra, hogy fogadják el a hatályosnál alacsonyabb árfolyam mellett a devizahitelek törlesztését. Ajándék volt ez azoknak az adósoknak, akik képesek voltak (saját forrásból vagy forinthitelből) visszafizetni ilyen feltételekkel az egész adósságot – ugyanakkor súlyos teher a bankoknak. Most a többi devizaadós javára hárít az állam – a becslések szerint 900 milliárd forintos – újabb terhet a bankrendszerre. Állami ajándék a devizaadósoknak – akik többségénél ott az alacsony kamatozású devizahitellel vásárolt lakás vagy autó –, de nem a költségvetés, hanem a bankok terhére. (Ez a devizaadós-mentés és a rezsicsökkentés közös logikája, csak ott az energiaszolgáltató multikra hárítják a terhet.) Orbán szerint: „a bankok ki fogják fizetni ezeket az összegeket, és ha most nincs ennyi a bankokban, akkor majd a tulajdonosaik oda be fogják tolni ezeket az összegeket, hogy a bankok továbbra is működhessenek, és egyben a bírósági ítéleteket is teljesíteni tudják”. Vagyis az orbáni állam a bankokat, a tulajdonosaikat fosztogatja, s modern Robin Hoodként a tőlük elrabolt pénzt szórja szét a népnek, természetesen az önkormányzati választás előtt. Közgazdaságilag ismét a profitok erőszakos elrablásáról van szó, akár külföldről, a tulajdonosoktól is. Ezzel pedig tovább folyik a gazdasági növekedés elemi feltételének, az üzleti környezet kiszámíthatóságának a felszámolása. „Jól” működik ez idestova négy és fél éve, miért ne működhetne tovább is? Hogy nincs hitelezés, nincs tartós növekedés, azzal nem kell törődni.


Ami pedig az ügy jogi oldalát illeti, itt a magánszférában kötött szerződések módosítása történik állami beavatkozással, mégpedig visszamenőleges hatállyal. Amit a Kúria idén júniusban az egyoldalú szerződésmódosítás kritériumairól kimondott, az korábban, a szerződések megkötésekor és addigi érvényesítésekor nem létezett. Az, hogy az orbáni többség törvénye a banki szerződések eszerint megállapított tisztességtelenségét vélelmezi, nevezzük így: közgazdasági justizmord. Kósa Lajos 2010-ben, közvetlenül a megnyert választások után helyezte kilátásba a gazdasági jogállamiság felfüggesztését, és a bankok „elszámoltatása” bizony ennek egyik legszebb példája.


Mindannyian tudjuk persze: a devizaadósok gondja valóságos gond. Nem azért keletkezett, mert a bankok „becsapták” az embereket, hanem mert olyan mértékben változtak meg az árfolyamok – elsősorban a svájci franké –, amire senki nem számíthatott. Hozzájárult ehhez a forint árfolyamának nemcsak a frankkal, de minden más valutával szemben a 2010-es kormányváltás óta bekövetkezett romlása, ami az orbáni kormányzás következménye, valamint az is, hogy a bankok a pénzpiaci feltételek által indokoltnál sokszor nagyobb mértékben emelték a kamatokat. Noha ez utóbbinak is van némi szerepe, az adósok pozíciója alapjában véve a tőlük és a bankoktól egyaránt független körülmények miatt vált tarthatatlanná. Lett volna minderre jogszerű és ugyanakkor méltányos megoldás is: az adósságnak a bankok és az ügyfelek között letárgyalt átütemezése, illetve részleges elengedése úgy, hogy a bankok veszteségét részben átvállalja a költségvetés. Ezt fokozatosan és jóval korábban le lehetett volna bonyolítani. Kevesebbe került volna a bankoknak, mivel csak azok kaptak volna segítséget, akik valóban rászorulnak. Az adósok közül is kevesebben kerültek volna súlyos helyzetbe. Csakhogy ebben az esetben mindazok, akiken az Orbán-kormány most több éves kifárasztás után „segít”, nem neki lennének hálásak.


Van Orbán rádiónyilatkozatában még egy árulkodó mondat. Így hangzik: „Aki nem így járt el, azt közhatalmi eszközökkel átvilágítják, elszámoltatják, és nemcsak jogot szolgáltatnak az embereknek, hanem igazságot is.” Tudjuk: akit nem elégít ki a bírósági ítélet, azt szokta felpanaszolni, hogy a bíróság jogot szolgáltatott, nem igazságot. A német Recht vagy a szláv ?????, právo, prawo szó egyszerre jelent jogot és igazságot (és nemcsak irányt a tájékozódásban), de az igazságszolgáltatásnak (Rechtssprechung, ??????????, wymiar sprawedłiwości) valójában jogot kell szolgáltatnia, nem az emberek igazságérzetéhez, hanem a joghoz kell igazodnia. Aki a jogot és az igazságot szembeállítja – mint Orbán ehelyütt a nemcsak-hanem kötőszópárral teszi –, az valójában mindig a jogot áldozza fel, hogy engedhessen az emberek igazságérzetének, és elnyerje a rokonszenvüket. Ezt teszi Orbán nemcsak a büntetőpolitika rendszeres szigorításával – ez a populisták egyik kedvenc játéka –, de most a bankok „elszámoltatásával” is, mégpedig éppen az önkormányzati választási kampányban.


Ötödik éve mondjuk: a bíróságok maradtak meg a jogállam utolsó védővonalaként. A fideszes ügyészség által kreált büntetőeljárások egész sora akadt fenn a bíróságok ellenállásán. Most – egyelőre nem büntető, hanem polgári ügyben – mintha ez az utolsó védővonal szakadna át a Kúria döntésében és a devizahitel-ügyeket tárgyaló Fővárosi Bíróság egész sor ítéletében. Mindössze két ügyben élt a bíró azzal a kézenfekvő lehetőséggel, hogy az ügy tárgyalását felfüggessze és a még Alkotmánybíróságnak nevezett testülethez forduljon.


Ami pedig a széles nyilvánosságot illeti, kár, hogy mindazok – ellenzéki pártok, média –, akik nyilvánvalóan elfogadhatatlannak tartják, ahogy az Orbán-kormány az Ökotárs körüli civil szervezetek ellen intéz támadást, nem veszik észre, hogy Orbánék a devizahitelek ügyében éppen úgy a jogállam alapjait támadják, mint a civil szervezetek ügyében.





Bauer Tamás közgazdász
,
a Demokratikus Koalíció tagja