Két világ
- Részletek
- Napi apró
- 2014. szeptember 15. hétfő, 06:51
- Aczél Endre
Esküszöm, nem ugyanabban az országban élünk.
Ha az ember a közrádiót hallgatja, a köztévét nézi, csupa derűs dolgot lát és hall: szabadságharcunk eredményes, gazdaságunk helyzete kiváló, növekedésünk irigylésre méltó, a foglalkoztatottak száma nő, az infláció jelentéktelen, dúl a rezsicsökkentés, és így tovább. Ezzel persze semmi újat nem mondok, hiszen akik a Galamust olvassák, pontosan tudják, hogy az Orbán-kormány tevékenységének folttalansága, a kormányfő érinthetetlensége a „közök” szent tehene. Nem létezik Orbán–Simicska-párbaj, nincs Közgép, Mészáros Lőrinc nem is él, csak a tolvajokat sarcolják, nincsenek megszorítások, a fejlesztési miniszter és az összes többi miniszter makulátlan igazmondó, az államtitkárokról és helyetteseikről aztán nem is szólva. (Az meg kit érdekel, hogy Rogán megígérte, választások után beszámol róla – természetesen soha nem számolt be –, miből vette az ingatlanjait és miből költekezik messze a legális jövedelmén felül?) Viszont az ég kék, a madarak csicseregnek, a zemberek meg üdvözült arckifejezéssel adnak hálát a sorsnak – de leginkább a miniszterelnöknek – azért a sok jóért, ami őket éri. Most épp olimpiát akarnak rendezni a közmunkás-jövedelmükből.
Ezzel szemben ha az ember mondjuk az ATV-t vagy (újabban) az RTL Híradóit nézi és a Klubrádiót hallgatja (olvasnivalóról most nem beszélek), akkor csupa-csupa ronda és nyugtalanító dologról értesül. Se kék ég, se madárfütty. Van viszont… Nem sorolom. Tudja mindenki.
De hát ez mégis elképesztő. „Idegesítetek” – mondja egyik (baloldali érzelmű) rokonom (mintha közöm volna bármihez is), és bevallja: átkapcsol az M1-re meg a Kossuthra, mert nyugalmat akar. Nézi a közhíradót, hallgatja a Vasárnapi újságot. Vágyik egy olyan országképre, amely – mint Fekete György művészetideálja – a derűt és az örömöt sugározza, és nem háborgatja a lelket botrányokkal, korrupciós ügyekkel, Lázár-vadászatokkal, felcsúti történetekkel, devianciákkal. Legfeljebb a szocik és társaik ilyen-olyan félrelépéseivel.
Mint effélékben jártas embernek, sokszor volt olyan érzésem, hogy a „közmédia” műsorterveit a Fidesz sajtósai gyártják napszámban. Ha nem a Lendvay utcában, akkor a stúdiók környékén. Le, egészen a riportok, interjúk szerkezetéig, tartalmáig.
Ebben semmi új nincs. Most történetesen az ötvenes évekről írok egy könyvet, és van képem arról, mit jelentett a pártfelügyelet a Szabad Népnél és a rádiónál azokban az időkben. A lapot olvasva és a Kossuthot hallgatva pompásan lehetett aludni (szó mi szó, a Vasárnapi újságra is!), végtére is a „kollektív agitátorok” voltak kötelesek gondoskodni a nép nyugalmáról. És ha történetesen a sajtó „elszemtelenedett” – mint a Nagy Imre-korszakban –, akkor jött a nyakazás. És ideig-óráig visszatért a világ istentől (a párttól) való rendje. Ma csak suttogva és bizalmas körben beszélnek arról, hogy ami a „közmédiában” történik, kísértetiesen idézi fel a Rákosi-rendszert, de ha már beszélnek, akkor én itt miért hallgassak? Beástam magam a történetébe.
Azt is elmondom, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében vagy annak a második felében a pártközpont már alig pofázott bele abba, hogy mi hangozzék el a rádióban vagy jelenjen meg a képernyőn. Minél mélyebb lett a válság, annál szemérmesebbé vált ő maga.
Persze igaz, hogy akkor is, mint harmincegynehány évvel korábban, csak egyfajta nyilvánosság volt, ma pedig (még) létezik sokféle, meglehet, épp nyakazás előtt. Mert az a „másik Magyarország” kétségkívül elszemtelenedett, ahogyan Rákosi pajtás szokta volt mondani.
Akárhogyan is: megértük, hogy két Magyarország-kép létezzék egymás mellett. Ilyen a Lajtán túli civilizált világban nincsen. Az nem képzelhető el, hogy mondjuk a BBC kommentátorai ne vesézzék ki a kormányzó konzervatív párt belső gondjait, hatalmi viszályait etc. Olyan nincs, hogy ez a hatalmas médiabirodalom egészen más képet rajzoljon az országról, mint amilyet akár a jobb-, akár a baloldali vagy liberális sajtó. Ilyen csak nálunk van.
A múlton merengve egyedül az vigasztal, hogy a Rákosi-rendszer legepésebb, legelszántabb publicistái is arra ébredtek egy szép nap, hogy van borotválkozó tükrük, és ha belenéznek, szembe kell köpniük magukat. Attól a naptól egyenes út vezetett ’56-ig.
P.s. Egyáltalán nem irigylem azokat az ifjabb pályatársaimat, akik úgy szocializálódnak (meglehet, nem olyan hévvel és meggyőződéssel, mint az imént idézettek), hogy a Párthoz való lojalitás minden igazságot, rációt felülír, egyszersmind a biztos út és recept a felemelkedéshez. Javaslom nekik, ismerkedjenek meg Spiró György A kert című, majdnem elfeledett drámájával, amely (részben) azon mereng, hogy a megvilágosodás vajon ad-e felmentést a korábbi bűnök alól. És ha igen, akkor hány évnyi Canossa-járással lehet jóvátenni azt, ami jóvátehetetlen?
