Bízzon a Fideszben?



José Manuel Barroso, az Európai Bizottság leköszönő elnöke ezzel a szavakkal írta alá az EB és Magyarország közti 2020-ig érvényes partnerségi megállapodást: „Akkor itt van a két levél: az egyik magyarul, a másik angolul. Aláírom először a magyart, remélem, az van benne, amiről tudok”.


Ez bizony csak úgy értelmezhető, hogy az EB elnökének bizalma a magyar kormányban – mondjuk így – korlátozott, és ezt az utolsó fontos nyilvános találkozó alkalmából világossá kívánja tenni. De nem nevezi csalónak, hazugnak vagy bármi egyébnek a kormány vezetőit – ahogy Kövér doktor a brüsszeli diplomatákat –, mivel, ellentétben az utóbbival, ismeri és gyakorolja a kulturált kommunikációs formákat. De azért félreérthetetlenül megmondja: nagyon is jól emlékszik a „tolmács/fordító félreértette”, „véletlenül egy munkaanyag ment ki” típusú mentegetőzésekre, amikor többször is kiderült, hogy más szöveget szántak hazai és mást brüsszeli használatra. Magyarul: lelepleződött a szándékos csalás, és Barroso közölte, átlát a szitán. Ezen érdemes lenne némely pávatáncosnak elgondolkodnia, de tudom, hogy nem fog. A kormányzó többséget ugyanis a saját kommunikációs gyakorlata ejti csapdába. Mert ha a parlamenti főméltóság által idiótáknak nevezettek közül egy sem üzen vissza – a sarki kocsma interakciós szabályainak megfelelően –, hogy idióta az, aki mondja, vagy nem mond valami még durvábbat, akkor a főméltóság azt hiszi, hogy megijedtek, félnek tőle, sőt, tisztelik.


A „liebe Angela” is megmondta már nem egyszer, mit tart a kétharmad kormányzásának mikéntjéről, de azt sem értették. Honi kormányzati nagyságaink egyszerűen más regiszterben beszélnek, mint a nyugati politikusok, azt a regisztert nem is értik, dekódolni sem tudják. Szóval van itt némi nyelvi-kommunikációs deficit, hogy azt ne mondjam: hátrány, és akkor a viselkedésbeli faux pas-kat nem is említettem.


Nagyon egyszerűen mondom: Barroso, az EB leköszönő elnöke nem bízik a fideszes kormányzatban. Megvan rá az oka, nekünk is, hasonló tapasztalatok alapján. Most, amikor az önkormányzati választásokra készülve narancsba borultak a fák és a lámpaoszlopok, minden fideszes arc a bizalmunkat kéri. A főváros hatodik kerületében például a polgármester asszony egy inkább hajlakkreklámra, mint választási plakátra hasonlító papíron. Nem indokolja, csak kéri, követeli. Indokolni bajos is lenne, a világörökségekhez sorolt Andrássy úton most is rogyadozik némely palota, a Kodály köröndi tűzvész után az önkormányzati balfogások még élénken élnek az emlékezetünkben. A Hunyadi téri piac felújítását ígérték: a teret díszburkolattal fedték le és megépítették rajta a főváros legdrágább nyilvános vécéjét, amely – a kerületi tájékoztató szerint – helyet ad koncerteknek(?) is. A piac maradt a régi, pusztul tovább. Mit kaptunk az elmúlt négy évben a fideszes önkormányzattól a karácsonyi betlehemes és a húsvéti nyuszis-tojásos képeslapot leszámítva? Semmit, hacsak azt nem, hogy kerületünk, a gőgösen diplomatanegyednek is nevezett hatodik kerület lett a főváros bűnügyi szempontból legfertőzöttebb része, messze maga mögé utasítva a nyóckert és a francstattot. Azt kérni ilyen helyzetben, hogy továbbra is bízzunk benne? Válasszuk meg őt, hogy folytathassa, amit eddig (nem) tett? Feneketlen butaság, cinizmus vagy valami még rosszabb kell ehhez.


Akiben bízunk, arra rábízzuk magunkat, az értékeinket, azt gondolva, hogy helyettünk, a mi érdekeinkben jár el. Ezért nevezzük őket képviselőknek, országgyűlési és önkormányzati képviselőknek. A bizalmat általában nem könnyű elnyerni, de nagyon könnyű méltatlannak bizonyulni rá és elveszíteni. Az elmúlt évtizedekben a németországi választások során Kohl és Schröder mindig azt kérte a választóktól, hogy bízzanak benne (Vertrauen) – csalódás lett a vége. 2009-ben a szövetségi választásokon Angela Merkel mást emelt be választási jelmondatába: „A bizakodást választjuk” (Wir wählen die Zuversicht).* A két szó jelentése között az a különbség, hogy míg az előbbi esetben valaki egy másik személyt választ bizalma tárgyául, „belehelyezi” a bizalmát, a másodikban a bizakodás az egyén belső magabiztosságán alapul. A bizakodás az autonóm ember belső állapota. Aki egészséges módon bízik magában, az nem hagyja, hogy packázzanak vele, nem habozik a bizalmára érdemtelenné vált politikusokat elküldeni oda, ahová valók.


A bizalom egyik feltétlen formája az, amellyel a vallásos ember fordul Istene felé. A kétharmad politikusai rutinos kenetteljességgel kérik Isten áldását gyerekekre és felnőttekre, oktatási intézményekre. Amikor az állami fenntartású Debreceni Egyetem évnyitóját a református Nagytemplomban tartják, a zsinati elnök-püspök prédikációja után szót kap a helyi polgármester és a kormányfő is. Orbán a hely szellemétől megihletve felszólítja az egyetemeket, hogy „sokszorozzák meg” a hallgatóik „talentumait”. Mondja ezt akkor, amikor éppen ők fosztották meg az egyetemeket talentumaik jó részéről. A talentum szó eredeti jelentése ugyanis nagy értékű pénz volt, bár az Újszövetségi példázatban (Mt 25, 14-30) átvitt értelemben, az emberi tehetségre használják. De sebaj, lehet, hogy ennyi szentségtől és áldástól áthatva maguk az egyetemek is elsajátították a kenyér (és más materiális jószág) szaporításának módját.


A politikus, amikor választások idején buzgón fényképezteti magát templomban, körmeneten, kéri az Isten áldását magára és másokra, a „népére”, nem tesz mást, mint parazita módon ráakaszkodik sokak vallásos hitére, Istenbe vetette bizalmára, belehelyezi magát egy olyan transzcendentális mezőbe, ahol semmi keresnivalója nincsen. Azt a látszatot próbálja kelteni, hogy az ő hatalma, akárcsak az ókori, középkori fejedelmeké, királyoké, császároké, egy felsőbb akarat révén jött létre és egylényegű azzal. Ezt a látszatot erősítik a közpénzzel jól kitömött „bevett egyházak” képviselői szószéken és oltár mögött, internetes fórumokon és magánbeszélgetésekben, amikor arra biztatják a híveiket, hogy szavazzanak a „krisztusi elkötelezettségű, keresztény értékrendű” politikusokra.



A miniszterelnök a Debreceni Egyetem és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem ünnepi tanévnyitóján a debreceni Református Nagytemplomba szeptember 7-én – MTI/Czeglédi Zsolt

A közéleti szenteskedés az emberi bizalommal való aljas és cinikus visszaélés. Vegyük már észre: a politikusok hatalma tőlünk származik, mi adjuk nekik, amikor rájuk, a pártjukra szavazunk. És ha hagyjuk magunkat becsapni, és méltatlanokra ruházzuk valóságos bizalmunkat, mint már többször is, biztosan rajtavesztünk. Nem az Isten, nem a himnuszbeli perszonifikált balsors sújt le ránk, hanem saját hibás, elhamarkodott, megalapozatlan döntésünk következményeit fogjuk majd nyögni.


Hány rossz évünk van még rá?





* Ute Frevert 2013. Vertrauensfragen. Eine Obsession der Moderne. München: C. H. Beck, 209.





Huszár Ágnes nyelvész