Standard–Lendvai: a hamis karizma „a tömegek alantas ösztöneire apellálva korrumpálja a népakaratot”
- Részletek
- Szemle
- 2014. szeptember 14. vasárnap, 08:06
- (hj)
A Der Standard című osztrák lap Vágyakozás az erős ember után, és az ára címmel, Mások írták című rovatában részletet közölt Paul Lendvai hétvégén Linzben, a Bruckner-Ünnepség megnyitása alkalmából elhangzott ünnepi beszédéből.
Mindenekelőtt a politikai és gazdasági válsághelyzetekben megnövekszik az igény az erős vezető személyiségekre. Hogy ezt mit jelent a valóságban, az Oroszországban, Kínában, Törökországban és Magyarországon figyelhető meg.
Idén a válság és az ijedség évét éljük az Oroszországgal fennálló konfliktus eszkalációja miatt, valamint azért, mert a Közel-Keleten (Irakban, Szíriában, Líbiában) erőszakkal és terrorral omlanak össze államképződmények. Senki nem tudja megmondani, hogy a fenyegető kaotikus, tartós válság hol, mikor és hogyan fog véget érni. Ebben az összefüggésben az elmélkedések középpontjába egyre inkább Vlagyimir Putyinnak, Oroszország 15 éve erős emberének személye és az ő cselekvési potenciálja kerül. Másfelől 2012 óta, az amerikai elnök második periódusában alig maradt valami az „Obamániából”, abból a mámoros lelkesedésből és a túlzott elvárásokból, amelyek Obama 2008-as első megválasztása után volt érezhető.
Az „erős ember” iránti vágyakozás összefügg a személyes hatalomkoncentrációra irányuló tendenciákkal is olyan eltérő államokban, mint Kína, Törökország és Magyarország. A gazdasági és politikai válsághelyzetekben a demokratikus országokban is – nem utolsó sorban Ausztriában – mindig az „erős ember” iránti forró vágyat mutatnak a felmérések.
A politikai vető személyiségek egyenesen drámai változásaihoz nem csupán a világtörténelmi válsághelyzetekben, hanem a legújabb kori közép- és kelet-európai történelemben is szorosan kapcsolódtak és kapcsolódnak a szabadságvágy és a diktatúra, a maradiság és a reformerők, a nyitás és az elzárkózás közötti konfliktusok.
A hatalom és az önhittség kombinációja gyakran képezi a politikai kudarc alapját. Amikor Közép- és Kelet-Európa politika hőseivel és árulóival, felemelkedő alakjaival és veszteseivel találkoztam, gyakran kellett Paul Valéry nagy francia kultúrfilozófus intésére gondolnom: Minden uralkodó tudja, hogy milyen törékeny az uralkodók tekintélye – csak a sajátjáról nem tudja.
Ez teljes egészében érvényes volt nemcsak arra, ahogyan Nicolae Ceausescu román diktátor a nagyzási mánia közel negyedszázada után hirtelen megbukott, hanem közel két évtizeddel később a sok éve hatalmon lévők sorozatos erőszakos leváltására is a (rövid életű) arab tavasz idején.
A programok és az intézmények nem tudják pótolni a vezető személyiségek tetterejét, bátorságát és felelősségtudatát. Hugo von Hofmannsthal írta egyszer: „A politika mágia. A hatalmak annak fogadnak szót, aki fel tudja idézni őket.” Bruno Kreisky ilyen mágus volt. Közel 25 évvel a halála és 30 évvel a kancellári tisztségről való lemondása után töretlen ennek az embernek a varázsa.
Bruno Kreisky mindenekelőtt győztes volt. Az osztrák szociáldemokráciát a modern európai történelemben példátlan, öt választási győzelemből álló sorozathoz és az abszolút többség háromszori megszerzéséhez segítette hozzá. Az Osztrák Köztársaságnak külügyminisztereként és kancellárként két évtizeden át olyan fényt kölcsönzött, amilyet azelőtt sohasem látott és amilyet nagy valószínűséggel a jövőben is aligha fog elnyerni.
Max Weber írta A politika mint hivatás című híres könyvében, hogy a politikus számára az egyik döntő tulajdonság a szenvedélyesség, a szenvedélyes odaadás az „ügy” iránt. Természetesen Kreisky, a politikus is hatalomra törekedett, és még 72 évesen, az egyik szemére vakon és súlyos vesebetegsége miatt heti három alkalommal egyenként négyórás dialízisnek alávetve is hatalmon akart maradni.
De nem az a lényeg, hogy egy politikus törekszik-e a hatalomra vagy a hatalom egy részére, hanem az, hogyan használja fel ezt a hatalmat, mit akar vele elérni. Az „ügy”, amelyet már a fiatal Kreisky „cselekvése vezérlő csillagává” tett meg, a szociáldemokrata mozgalom volt, az őszinte hit abban, hogy pártja célkitűzései történelmi értelemben mélységesen humanisták.
Egy mozgalom, amelyet Kreisky minden tévút és változás dacára mindig az egyformán gondolkodók szolidaritásának és nyitottságának közösségeként látott, nem pedig a kisebb-nagyobb apparátusokban lévő klikkek, a reszketve karriert építők és a kockázatoktól visszariadó alkalmazkodók gyülekezetének.
Kreisky karizmáját minden hibája és emberi gyengesége ellenére egyaránt elismerték a hívei és ellenfelei. De hát mit jelent ez a homályos fogalom, a karizma? A Max Weber-idézetekben joggal esik szó bizonyos többértelműségről. „Karizmának egy személyiség nem hétköznapinak (…) tartott kvalitását kell tekinteni, amely miatt az illetőt természetfeletti vagy emberfeletti (…) erővel vagy tulajdonsággal rendelkezőnek, vagy isten küldöttjének, vagy példaszerűnek és ezért ’vezérnek’ tartják. Csakis azon múlik, hogy valójában hogyan értékelik ezt (a kvalitást) azok, akik felett az illető karizmatikusan uralkodik, azaz a ’hívek’.”
A görög karizma szó eredeti jelentése: „kegy”. A karizma érvényesüléséről az uraltak beigazolódás révén biztosított elismerése dönt. A karizmának tehát sikerek útján kell beigazolódnia
Valódi és hamis karizma
Hans Mommsen német történész is foglalkozott a „valódi” és a „hamis” karizma közötti különbséggel, a Weber által képviselt „választásos vezérdemokrácia” veszélyességétől egészen a tekintélyelvű Führer-államig. Ebben az értelemben Kreisky – és Willy Brandt – tevékenysége megfelel a Mommsen által leírt „valódi, demokratikus karizmának”, amely az értékeknek a közösség szolgálatában való pozitív megvalósítását tűzi ki célul. Ezzel szemben Mommsen elítéli a „hamis karizmát”, amely „a tömegek alantas és érzelmi ösztöneire apellálva korrumpálja a népakaratot és emelőként használja a zsarnokság kiépítéséhez”.
Az „erős ember” iránti vágyat nem csupán Putyin teljesíti be, hanem olyan személyiségek is, mint Törökország nemrég megválasztott államfője, Recep Tayyip Erdogan, Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Kazahsztán 25 éve hatalmon lévő államfője, Nurszultan Nazarbajev, vagy Fehéroroszország 20 éve uralkodó elnöke, Aljakszandr Lukasenka.
Látszólag a választásokon szerzett egyértelmű többség legitimálja őket. Autokrata rendszereik jellegzetes vonásai a Nyugat-ellenes nacionalizmus és populizmus, a mindenkori hivatalos egyház támogatása, a voluntarista gazdaságpolitika, a legtöbb tévéadó és nyomtatott sajtóorgánum közvetlen vagy közvetett ellenőrzése, a független igazságszolgáltatás hiánya, továbbá a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálatok feletti totális uralom.
Az ár, amelyet az emberek a „hamis karizmájú” „erős ember” uralmáért fizetnek, mindig összehasonlíthatatlanul magasabb lesz, mint az, amennyi költséggel a lassan működő demokrácia jár, amelyben a politikai hatalmat intézmények szelídítik meg, osztják meg és ellenőrzik.
