Gyurcsány-beszéd - 2010. március 19.

Kedves Barátaim!


Köszönöm szépen a meghívást.

2008 szeptemberében a Demokratikus Charta a III. Magyar Köztársaság legnemesebb értékeinek jegyében jött létre. A Chartában azok tömörültek, akiknek szent az emberi méltóság, a szabadság és a demokrácia védelme. A Charta hazafiassága a progresszív nemzeti hagyományok tiszteletére, a nyugatos polgárosodás igenlésére, az európai kultúrákba és civilizációba való beágyazódásra épül. Büszke vagyok rá, hogy együtt lehetek veletek, a Magyar Demokratikus Chartával.


Fotó: Déri Miklós

Szeretem Magyarországot. Szeretem a tétovaságát, küzdelmeit, büszke vagyok a sikereire, és mi tagadás, időnként letaglóz oktalan önbizalomhiánya, az, hogy gyengének mutatja magát, amikor le kéne győznie a saját félelmeit. Sokszor szenvedélyes vagyok. Szenvedélyes a magánéletben, s mint talán sokan tudják, a közügyekben is. A szenvedély erőt ad. Megsokszorozza a hitemet, az eltökéltségemet. És mi tagadás, ez időnként magával ragad. Ha magával ragad, tudok cifra mondatokat is mondani. A cifraságok a szenvedés és a szeretet túlzásai. Önök ismerik ezeket a túlzásokat, és a leghíresebb túlzásaim egyikét-másikát szinte mindenki ismeri ebben az országban. Vannak, akiket ezek a túlzások lelkesítenek. Vannak, akiket elborzasztanak, mások meg politikai furkósbotnak használják őket. Én büszke vagyok a cifraságok mögött lévő igazság erejére és őszinteségére. Azt kívánom Önöknek, legyenek Önök is büszkék rá, és ha kell – amikor kell –, adjon az igazság ereje Önöknek is erőt a saját küzdelmeikhez a magánéletükben. És legyenek büszkék erre a fantasztikus Magyarországra.

Magyarország az elmúlt húsz évének legellentmondásosabb időszakát éli. Összekuszálódtak a dolgok. Sokan kötöttünk egy-egy csomót ezekre a szálakra. Elvágni, amolyan gordiuszi csomóként, azt hiszem, lehetetlen. Aki ebben reménykedik, tévedni és csalatkozni fog. Az összekuszálódott, összecsomósodott szálakat kibogozni hatalmas munka lesz, és sokkal több idő, mint szeretnénk. Miközben történelmi léptékkel nézve – bár mondhatnák, kit érdekelnek a történelmi léptékek, hiszen mi itt és most élünk – Magyarország utóbbi fél évezredének a legsikeresebb évtizedeit éli, az ország polgárai ebből mégis keveset látnak és keveset éreznek. Magyarország úgy viselkedik, mint egy olyan közösség és olyan nemzet, mint amelyik csalódott a múltjában, bizonytalan a jelenében, és végtelenül türelmetlen a jövőjét illetően. Nem lehet nem érzékelni a csalódottság, a bizonytalanság és a türelmetlenség időnként letaglózó, máskor őrjítő elegyét. Tehát adódik a kérdés: hogyan jutottunk ide. És az világos, hogy mi is, akik az elmúlt években szerepet vállaltunk az ország kormányzásában, tartozunk megválaszolni ezt a kérdést.

Nem adok Önöknek ma átfogó, nagy történelmi elemzést. Leginkább az elmúlt nyolc évre fogok koncentrálni. Nem várhatják el tőlem, hogy minden tekintetben hűvös tárgyilagossággal nézzek vissza erre a nyolc évre, hiszen szereplője voltam. De megpróbálok egyenesen és őszintén fogalmazni. Annyira egyenesen és őszintén, amennyire az elmúlt nyolc év egyik olyan szereplője, aki sokat küzdött, erre egyáltalán képes lehet.

Hát akkor kezdjük.


Fotó: Déri Miklós

AZ INDULÁS: 2002

Ha visszagondolok a 2002 óta hivatalban lévő kormányokra, azt hiszem, egyetlenegy komoly törekvés fogta át őket. Az lebegett valamennyi kormány szeme előtt, hogy Magyarországon utat nyisson a nyugatos polgárosodásnak. Azon az úton kívántunk menni, mint ahogyan ezt Vitányi Iván mondta, amelyet Magyarországnak a legnemesebb hazafiaink javasoltak az elmúlt 150-200 évben: Széchenyi, Deák, Jászi, Ady, Márai, József Attila vagy éppen Göncz Árpád. Azt gondoltuk, nincsen helye tétovaságnak, nincsen helye a Magyarországra oly jellemző, kicsit hal, kicsit hús, lehet eső, lehet sár bátortalanságnak: Magyarország hányódó kompját végleg a Nyugat partjaihoz kell kikötni. Erről szólt az a politika és az a törekvés, amely Medgyessy Péter, Bajnai Gordon és az én kormányomat vezette, amiért ezek a kormányok küzdöttek: hogy egy nyugatos, modern polgári világ köszöntsön rá Magyarországra. Hogy Magyarország ne egyszerűen csak intézményeiben, ne egyszerűen csak szövetségesi rendszereiben, hanem hétköznapjaiban, polgári kultúrájában is nyugatosnak és polgárinak nevezhesse önmagát. Azért, hogy befejezzük sok-sok évszázad történelmi küldetését. Ez volt a célunk, ezért küzdöttünk.

Mondhatják persze, hogy ez így túl általános. Mondhatják. Sokan elfeledkeznek arról a világról, amely 2001-2002 környékén Magyarországon volt. Igen, ezt onnan kellett elkezdeni 2002-ben, hogy megerősítjük a parlamenti demokrácia intézményeit és kultúráját. Amellett köteleztük el magunkat, hogy karakteressé tesszük a piacgazdaság szociális jellegét, hogy fejlesztjük és építjük Magyarországot, hogy igazságossá és fenntarthatóvá tesszük a nagy nemzeti integrációs rendszereket, az államigazgatást, az egészségügyet, az oktatást, a kultúrát, és beillesztjük Magyarországot Európa széles, bonyolult intézményrendszerébe. Ne felejtse el senki, hogy akkor, amikor 2002-ben kormányozni kezdtünk, mi kellettünk megint ahhoz, hogy a parlament véget vessen annak a csúfos gyakorlatnak, hogy a közösen megállapodott heti ülésezés helyett háromhetente kellett ülésezni. Magyarországon ma természetes, hogy az ellenzéknek csorbítatlan joga a kormányt ellenőrizni. Magyarországon ma természetes, hogy az ellenzék élhet az alkotmányban és a házszabályban lefektetett jogaival és eszközeivel. Ma igen. De nem volt mindig így. Nem volt így 1998 és 2002 között: a demokratáknak kellett jönniük, és azt mondaniuk, hogy ezentúl ez másként lesz. Ma ugyan természetes, de ne felejtsék el, hogy ezért meg kellett küzdeni. És amikor megküzdöttünk érte, és győztünk, akkor nem azon gondolkoztunk, hogyan lehetne mégsem betartani az ígéreteinket. Nem azon gondolkoztunk, hogyan lehetne kibújni az ellenzék ellenőrzési jogai alól. Nem ezen. Mert más fából faragtak bennünket. Mert nem torzított el bennünket a hatalom. Mert nem lettünk attól mások, hogy a többség ránk szavazott. Mert demokraták vagyunk. Nemcsak akkor, amikor követelni kell, demokraták vagyunk akkor is, amikor biztosítani kell a kisebbség jogait. Mert demokratának lenni akkor kihívás, amikor a kisebbségnek kell biztosítani azt, ami jár neki. És mi ezt megtettük.

Nem beszélek erről többet, mert Önök jól ismerik ezt a történetet, jól emlékeznek rá. Önöknek ez természetes, nagyon szeretném, ha ilyen természetes maradna a következő években is. Az előjelek persze nem jók, de erről majd beszéljünk később.

A MEDGYESSY-KORMÁNY

2002-ben Medgyessy Péter politikájának talán a legkarakteresebb eleme az volt, amit utólag átfogó szociális kárpótlásnak hívhatunk. Azt mondta Medgyessy Péter és kormánya, hogy értem és hallom a szükségnek szavát. Hallom azoknak az igényét, akik az elmúlt húsz év vesztesei voltak, és szeretném, ha húsz év után nekik is jutna valami abból a fényből, amely az elmúlt időszakban csak kevesekre vetült. Ezek voltak a száz napok programjai. Ebben az időszakban, 2002 és 2006 között rohamosan nőttek a bérek, a nyugdíjak és a családtámogatás, úgy, ahogyan soha korábban, és talán úgy, ahogyan soha senki azt megelőzően nem merte volna remélni. Ebben az időszakban gyermekjóléti intézkedések sokasága próbált meg könnyíteni a legszegényebb sorban lévők helyzetén. Megpróbálta végre nem egymással szembeállítani a nehéz sorsú családban élő gyerekeket a módosabbak gyerekeivel. Ingyen adott tanszert a leginkább nélkülözőknek, és mind a mai napig ingyen ad naponta legalább egyszer meleg ételt a legszegényebb sok százezernek, a magyar baloldal igazi tisztességére és dicsőségére. Ambiciózus ösztöndíjprogram indult a tehetséges, de szükségben szenvedő gyerekeknek, és összességében, 2002 után, évtizedek óta először, csökkent a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti különbség. Igen, Magyarországon jött egy kormány, amely közelebb tudta hozni a szegényt a gazdaghoz.  Jött egy kormány, amely újra reményt adott a nélkülözőknek. Jött egy kormány, amely hallotta, értette a nélkülözés szavát, és tudott ellene tenni. Egy évtizedes szociális álom látszott megvalósulni 2002 és 2006 között.


Fotó: Déri Miklós

Az lenne a jó, ha itt pontot tehetnék a mondat végére. De akkor ez nem értékelés lenne, csak egyszerű kampánybeszéd. Nem érném ma be ennyivel.

2006 ELŐZMÉNYEI

Az évtizedes szociális álom ugyanakkor keserű ébredést tartogatott. 2006-ra világossá vált, hogy az az álom, amelyet tisztesség és jó szándék vezetett, nem finanszírozható tovább, mert a szociális igazságtétel árát a gazdaság nem bírja kifizetni. Világos lett, hogy ha a polgárok növekvő jólétét nem az ország nagyobb teljesítménye, hanem a kormány fedezi, akkor annak egy része, amit adunk, előbb-utóbb elenyészhet, még rosszabb esetben vissza kell venni. A jóléti rendszerváltozás politikáját pedig jelentős részben nem az ország nagyobb teljesítménye, hanem az állam később fenntarthatatlan mértékűnek bizonyult szociális szerepvállalása finanszírozta. Egy szociális álmot, sokak felemelkedésének hosszú évtizedek óta remélt egyetlenegy esélyét, a nagyon világos, nagyon egyértelmű, ha kell metsző realitások szakították félbe.

A jóléti rendszerváltozás programját persze bizonyos tekintetben nem 2002-re kell datálni, hanem korábbra. 2001-ben indult el az a folyamat, amely később, 2006-ra fenntarthatatlannak bizonyult. 2001 után nagyon-nagyon sok pénzt, összesen több mint 1500 milliárd forintot úgy költöttek el a kormányok önmagukban helyesnek ítélhető, sokak által támogatott, kívánt és üdvözölt célokra, hogy ennek az 1500 milliárd forintnak a fedezetét nem közös teljesítményünk, hanem a felvett hitelek biztosították.

Kérdezhetik persze - okuk és joguk van megkérdezni -, hogy melyikünk hogyan és mennyiben felelős ezért a nagyjából 1500 milliárd forintért. Elég egyszerű a képlet: a döntően szociális és jóléti intézkedések sokaságával Medgyessy Péter és kormányai ennek az 1500 milliárd forintnak nagyjából a felét költötték el; Orbán Viktor kormánya nagyjából a harmadát; az én kormányom pedig nagyjából a hatodát. Ez a három kormány az, amely 2001 és 2006 között nyilván sokfajta, köztük nagyon tisztességes, elfogadható vagy vitatható, de a többség által nyilván szerethető célokért olyan gazdaságpolitikát teremtett, amely 2006 után nem volt másképpen folytatható, csak visszafordulással.

Kedves barátaim, kiderült még valami. Az, hogy ami a matematikában igaz, az a politikában már nem biztos, hogy az. Míg a matematikában igaz, hogy négyszer kettő egyenlő tíz mínusz kettővel, a politikában már nem igaz. Aki egyszer sokat ad, majd a végén visszavesz, az a végén kevesebbet adott, mintha egyenletesen, nyugodtan, kevesebbet és kiszámíthatóbban adott volna. A jóakaratnak, a jó szándéknak, mint oly sokszor más esetben is, mi tagadás, nyögés lett a vége.

AZ ELMÚLT KILENC ÉV EREDMÉNYEI

Kérdezhetik persze, hogy akkor elenyészett-e mindaz a törekvés, amely 2001 óta mozgatta a kormányokat. Nem, nem veszett el. Magyarországon ma a nyugdíjak egyharmaddal többet érnek, mint 2001-ben, és ez igaz az elmúlt négy év iszonyatosan nehéz politikája után is. Azoknak, akik azt mondják, azoknak a jobboldali politikusok, akik azzal vádolnak minket, hogy 2010-ben a nyugdíjasok nyomorban élnek, muszáj azt mondanom nagy tisztelettel, hogy ha ez a nyomor, akkor az, ami ennél lényegesen kevesebb volt 2001-ben, az ennél minden bizonnyal még sokkal nyomorúságosabb volt. És nincs okuk rá, hogy büszkék legyenek a saját teljesítményükre azok, akik nem tudják elismerni annak az értékét, ami az elmúlt nyolc év iszonyatos és nehéz küzdelmének az értéke volt. A bérek egynegyeddel érnek többet, mint 2001-ben; a családtámogatásra, családi pótlékra és egyéb családi juttatásokra fordított összegért a boltban negyven százalékkal lehet többet kapni, mint akkor. Magyarország - még ha nem is érzi ezt vagy sokszor nincs is tudatában - ma jobban él, mint 2001-ben. Hogy a Fidesz jóvátehesse nyilvánvalóan hazug 2006-os plakátjait, amelyeken azt kürtölte világgá, szemérmetlenül és hazug módon, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, szerintem most igazából megadhatná a tartozását. Javaslom, írják ki mindenhová, hogy jobban élünk, mint nyolc éve.

Ahogy nem igaz az, hogy a jóléti rendszerváltozás eredményeinek jelentős része 2006 után elenyészett, ez ugyanúgy nem igaz mindarra, ami az országban építkezésben, fejlesztésben történt az elmúlt nyolc évben. Az elmúlt nyolc évben Magyarország szinte új világot épített magának. Miközben Önök is járják az országot, mennek ismerősökhöz, rokonokhoz, nem hiszem, hogy nem veszik észre, hogy szinte nincs olyan falu, amelyben ne épült volna valami az elmúlt években. Az elmúlt négy évben annyi minden lett szebb, modernebb, élhetőbb, annyi mindent kapott Magyarország, amennyire korábban több cikluson keresztül is várni kellett.


Fotó: Déri Miklós

Ha most fel akarnám önöknek sorolni mindazt, ami Magyarországon épült, soha nem érnénk a végére. De muszáj, hogy elmondjam: Magyarországnak van oka büszkének lenni arra, hogy az elmúlt nyolc évben több utat és autópályát épített, mint az előző negyven évben együttesen. Ha Baross Gáborra úgy emlékszünk, hogy a dualizmus korának talán legnagyobb hatású közlekedéspolitikusa volt, akkor van okunk úgy emlékezni erre a nyolc évre, hogy olyan kormányok jöttek, amelyek összekötötték Magyarország széleit és központját a határokkal; fölépítették az ország huszonegyedik századi közúti közlekedésének gerincét. Az ország modernkori történelmében először autópálya köti össze Budapestet és Nagykanizsát meg Szegedet, ősszel meg már Makót, Nyíregyházát, Miskolcot, Debrecent is. Gyorsforgalmi út vezet Váchoz, autópálya kerüli meg Budapestet és idén március végén autópályán érjük el Pécset. Ebben a nyolc évben hidat adtunk át Szekszárdnál, Dunaújváros alatt, itt a Megyeri híd, és valami egészen káprázatos híd köti össze Somogyban az ott futó M7-es autópálya pilléreit.

Ez az ország épült. Ez az ország fantasztikus erőfeszítést tett. Ebben az országban kétszázötvenezer lakást építettek fel emberek azért, hogy nagyobb kényelemben és nyugalomban éljenek. Közel egymillió ember költözött új lakásba a nyolc év alatt. Ebben az országban ötszázezerrel több autó van az elmúlt nyolc év erőfeszítéseinek eredményeként. Ha ebben az országban valaki köveket lát az utcán, az nem háborús pusztítás eredménye, hanem soha nem látott építkezéseké, és a kettő nem ugyanaz.

Mielőtt félreértenék: soha, egyetlen percig sem gondoltam azt, hogy mindezt a kormány építette. Ezt Önök, a magyar adófizetők építették. Ebben az Önök adóforintjai, tehetsége, szorgalma, munkája van benne. Legyenek rá büszkék! Ne engedjék meg, hogy elvegyék az Önök teljesítményét! Ne engedjék meg, hogy semminek tekintsék mindazt, amit Önök építettek és teremtettek maguknak és hazájuknak! Önök építették ezt az országot, és ha építették, akkor az építő büszkeségével tekintsenek rá! Van rá okuk, hogy büszkék legyenek! Van rá okuk, hogy azt mondják: igen, amit építettünk, azt nem adjuk. Azért nem, mert az a miénk, valamennyiünké.

A 2006-OS REFORMPOLITIKA

Nagyon örülök annak, hogy Vitányi Iván és Bauer Tamás sokat beszélt arról, amit reformpolitikának hívnak. Amikor nyugatos polgárosodásról, polgári modernizációról beszélek, akkor ennek az a lelke, amit a közigazgatás, az egészségügy és az oktatás területén terveztünk tenni, és részben meg is tudtunk tenni. A nyugatos polgárosodás arról szól, hogy sok-sok évtizedes alattvalói lét után a szabaddá lett nemzet, a szabaddá lett polgárok végre a kezükbe veszik az életük irányítását, és nem engedik meg, hogy kiszolgáltatottként bánjanak velük - sem az egészségügyben, sem az igazgatásban, sem az oktatásban. Hogy hozzájárulnak mindehhez, de kérnek is érte valamit. Hogy felnőtt polgárként, egyenlő polgárként, jogosult polgárként bánjanak velük. Az a nemzeti reformprogram, amelyet 2006-ban kezdtünk, arról szól, hogy teremtsünk új nyugatos rendet ebben az országban. Mert nem akarjuk elviselni, hogy az egészségügytől az igazgatásig, az oktatástól sokszor a kultúráig nem felnőtt, felelős polgárként bánnak velünk. Azoknak akartunk utat nyitni, akik azt mondták, érettek vagyunk arra, hogy polgárként létezzünk. Felnőttek akarunk lenni politikai és társadalmi értelemben. Nem kérni akarunk. Nekünk van teljesítményünk, a teljesítményünkért nekünk sok minden jár, azt meg is tudjuk fizetni, és közben szolidárisak vagyunk a másikkal. Ez volt a reformpolitika lelke.

Magyarország mindazzal, amit a 2006-os nemzeti reformprogram ajánlott, olyan utat tehetett volna meg, amelynek a megtételére legnagyobbjaink bátorították az elmúlt másfél-két évszázadban a polgárokat. Büszke vagyok rá, hogy mertük vállalni ezt az utat. Igen, igaza van Bauer Tamásnak, amikor azt mondja, kellett hozzá bátorság. Kellett! Mert nagyon nehéz otthagyni az alattvalói lét látszólagos melegségét. Nagyon nehéz a kezünkbe venni a sorsunkat. De nem elég, hogy az ország szabad, nem elég, hogy mi szabadok vagyunk. A szabadság lelke a felelősség, és szerettük volna, ha ezt a felelősséget vállalja az ország. Bátorítottuk az országot erre az útra. De az ország, legalábbis egy része, megijedt ettől. Ettől azonban én még nem kételkedem abban, hogy nekünk és Önöknek, akik ezt támogatták, együtt igazunk volt. Nagyon nehéz megérteni, miért gondolja bárki is azt, hogy az egészségügy anomáliái csak pénzzel megoldhatók. Ahol a betegek sokasága  kiszolgáltatottságról panaszkodik, ahol fiatal orvosok tízezreinek az az alapélménye, hogy a magyar egészségügy a személyi függőség bonyolult rendszerével mind a mai napig egy feudálszocialista világot idéz. Miért kellett volna ezt szótlanul hagyni? Miért ne kellett volna megrázni az országot, és azt mondani, hogy merjél tenni ez ellen? Miért kellett volna meghátrálni már az előtt, hogy tettünk volna bármit is? Bauer Tamás nagyon szépen elmondta, hogy mi az, ami ebből sikerült. Magyarországon legalább a TB befizetési oldala biztosítási alapon működik, Magyarországon végre a betegeket védő egészségbiztosítási felügyelet van, Magyarországon végre sikerült megszüntetni a patikaalapítás monopóliumát, és több mint ötszáz helyen, szolgáltatásbővítéssel új patikák létesültek. Nem állítom, hogy nem akartunk ennél messzebb menni. De nem azért nem mentünk messzebbre, mert nem akartunk. Nem azért. Hanem azért, mert ezt a reformot elgáncsolták. Azért, mert voltak kishitűek. Azért, mert ez a reform egy olyan politikai háborúskodás közepén találta magát, amelyből a végén már sikerrel nem lehetett kitörni.


Fotó: Déri Miklós

Miért kellene eltűrni szótlanul, hogy a magyar felsőoktatásban a legjobb egyetemeinken többségükben nyilvánvalóan a legjobb családok gyerekei tanulnak? Azok pedig, akik nehezebb sorsú családból jönnek, a fizetős felsőoktatásba jutnak be. Miért kellene csendben maradni akkor, amikor nincs átjárás a fizetős és a nemfizetős felsőoktatás között? Miért nem jó az, hogy sikerült megszüntetni azt az áldatlan állapotot, amelyben professzorok, mintha utazó ügynökök lennének, rohangálnak egyik városból a másikba azért, hogy eleget keressenek, ahelyett, hogy egyetlen helyen végezhetnének rendes munkát, megbecsült módon?

A REFORMPOLITIKA KUDARCA

Folytathatnám a sort. De nem kétséges, hogy a 2006-ban elkezdett nemzeti reformprogram félúton megrekedt. Megrekedt, mert a jobboldali politika által szervezett áthatolhatatlan társadalmi ellenállásba ütközött, és áldozata lett annak a kíméletlen háborúskodásnak, amelyet 2002 után a Fidesz szított és zúdított a kormányra és az országra. A politikai háborúskodás öldöklő hangulatában esélyünk sem volt a sikerre. Persze nem kétséges, hogy a kudarcban nekünk is volt szerepünk.

És ha másutt nem is, ebben az ügyben kell szólnom két mondatot önmagamról is. Utólag visszatekintve azt mondhatom Önöknek, nagy tisztelettel és őszintén, jó egyévnyi gondolkodást követően, hogy összességében rosszul mértem fel az erőinket. Türelmetlen voltam, és azt hittem, hogy az igazunk és az akaratunk mindent le fog győzni. Azt hittem, hogy az igazságunk és az akaratunk önmagában elég lehet a győzelemhez. S talán nem vettem észre a különbséget a választók sokaságának tapintható reformszándéka, ugyanakkor hiányos reformkészsége és képessége között. Igen, irányt, tempót a politikának jelentős részben a kormány és a kormányfő szab. Világos, hogy miközben azt gondolom, helyes, tisztességes és vállalható, progresszív reformtörekvéseket képviseltünk – amelyekre nemcsak hogy mindig büszke leszek, de úgy gondolom, hogy a politikai verekedések végén ekként is fognak bevonulni majd a nemzet történelemkönyvébe –, az is világos, hogy az átalakulások mértéke és tempója, az okozott érdeksérelmek összessége a ránk zúdított politikai háborúskodás keretei között messze meghaladta azt, ameddig az ország el akart vagy el tudott velünk jönni.

Sok tanulsága van ennek a reformidőszaknak. Semmiképpen sem az, hogy az ember ne merjen, ne akarjon jobb országot teremteni. Semmiképp sem az, hogy az ember ne akarjon a választói előtt járni. Semmiképp sem az, hogy az embernek, ha politikus, nem kell álmodnia egy jobb világot, és nem kell az álmaihoz egy világos programot készítenie. Nem ez a tanulság. De az talán igen, és ha úgy tetszik, ezt tekintsék későn jött felismerésnek vagy vallomásnak: nem elegendő sokunk együttes és bármilyen tisztességes reformszándéka, ha a túlnyomó többség nem akar velünk jönni. Nem elég. A demokratikus politikának az is része, hogy magunkkal kell vinni a többséget. Magunkkal kell vinni szociális értelemben is, kulturális értelemben is, és a reformpolitikában is. Büszkék voltunk mindig arra, hogy kerestük a többség javát szociális, kulturális, egészségügyi és más területeken. De azt hiszem, elhibáztuk, amikor azt hittük, hogy a többség támogatásának megszerzése nélkül, hittel, erővel, akarattal, magabiztossággal majd átvisszük az országot a túlsó oldalra. Ha a többség nem jön velünk, mi sem mehetünk. Mert a többségért és az egészért van felelősségünk.

És hadd mondjak egy mondatot azoknak, akik a legnehezebb időszakban is kiálltak mellettünk, Önöknek. Azt hiszem, nem volt könnyű. Emlékszem a népszavazás előtti hangulatra. Emlékszem azokra a vitákra. Emlékszem, hogy azoknak, akik támogatták ezt a politikát, mit kellett kiállniuk. Maguk nélkül, Önök nélkül, nélkületek idáig sem jutottunk volna. Azt hiszem, Magyarországnak a bátrabb, messzebbre eljutni akaró, önmagában jobban bízó, a nemzeti progresszió értelmét talán élesebben látó közösségét alkotjuk. Örülök, hogy együtt vagyunk.

Mindenesetre a népszavazási vereség döntő csapást mért a reformpolitikára, az azt követően kirobbant gazdasági válság pedig végül megpecsételte kormányom sorsát.

Ami a válságot illeti. 2008 őszén, amikor iszonyatos erővel szembesültünk a válság méreteivel, nehéz döntéseket kellett hozni. Megcsináltuk az első válságkezelő csomagot 2008 októberében, majd a másodikat 2009 februárjában. Aztán nagyjából márciusra világos lett, hogy a még mindig szükséges, harmadik válságkezelő csomag elfogadásához komoly személyes áldozatot is kell hozni. A lemondásommal kikényszerített kormányfőváltás és a hozzá tartozó kötelezettség, egy új kormányprogram elfogadása, végül is megteremtette a további válságkezelés lehetőségét és feltételeit. Jól vizsgáztak szocialisták és jól vizsgáltak szabaddemokraták ebben a válságkezelésben. Nem hiszem, hogy bárkinek is lett volna olyan illúziója, hogy a választók sokaságának örömet okoz, ha újabb kemény intézkedéseket kell bevezetni, és majd az urnákhoz fognak tódulni, hogy azokat támogassák, akik ilyen nehéz intézkedéseket hoztak. De mégis meghozták őket.

BAJNAI GORDONRÓL ÉS LENDVAI ILDIKÓRÓL

És muszáj itt mondanunk két mondatot az új miniszterelnökről. Bajnai Gordonról. Tisztességes, becsületes ember, jól csinálta, amit tett, jó ember maradt. Azt hiszem, Magyarországnak sok ilyen emberre lenne szüksége, mint Bajnai Gordon.

És kell szólnom még valakiről, hiszen a miniszterelnöki lemondást a pártelnökségről történő lemondás követte. Szeretném megköszönni mindazt, amit Lendvai Ildikó pártelnökként tett és tesz. Nem könnyű a helyzete. Tudom. És azt is látom, hogy derekasan küzd ezzel a helyzettel. Kiérdemli mindannyiunk megbecsülését és tiszteletét. Azért, mert amit tesz, nem magáért teszi. Az országáért teszi, a magyar baloldalért teszi. Sokra tartom őt ezért.

AZ ELLENZÉKRŐL

Ami a kormányt illeti, itt elvileg be is fejezhetném. Hiszen a kormány felől nézve ez lehetne az elmúlt nyolc év valamiféle mérlege. De hát a kormány nem magányos harcos. Vannak szövetségesei – időnként ettől óvja meg isten az embert–, és vannak riválisai. Ez így természetes. Természetes a vita, az, hogy különböző lehetőségek ütköznek, és természetes a kritika. De azt kell Önöknek mondanom, az már nem természetes, ami 2002 óta Magyarországon folyik. Nem természetes az a brutális politikai háború, amit a választási vereségébe belenyugodni képtelen Fidesz 2002, és különösen 2006 óta zúdít az országra. Ez nem természetes. Mert ez nem demokratikus vetélkedés. Ez nyílt, uszító politikai háborúskodás. De ez az egész talán még ennyi szót sem érne meg, ha mindennek a kárvallottja kizárólag a Magyar Szocialista Párt lenne. Akkor azt mondanám, hogy intézzék el a pártok egymás között. Csakhogy ennek a politikának a kárvallottja nem a magyar baloldal, hanem Magyarország. Abban a háborúban, amelyet jobboldali riválisunk, a Fidesz Magyarországra zúdított, az ország elveszítette a tájékozódó képességét, emberi, kulturális és morális viszonyítási pontjait. Mindezt ahelyett, hogy az ország azt hallaná a parlamenti ellenzék vezetőitől – miközben persze természetes módon kritizálják a kormányt –, hogy ez az ország tele van tehetséggel, lehetőséggel, hogy ebben az országban jó és izgalmas élni, hogy ezer okunk van rá, hogy megbecsüljük ezt a hazát és higgyünk benne. El kéne mondani, azért, hogy a polgárok erőt merítsenek belőle. De nem mondják. Nem vitatom az ellenzék jogát arra, hogy kritizálja a kormányt, sőt azt mondom, hogy tegye, bármilyen keménységgel. Ott és úgy, ahogy ezt a parlamentáris demokrácia szabályai és kultúrája megkívánják.


Fotó: Déri Miklós

De vitatom, hogy helyesen és hazafiasan jár el az ellenzék akkor, amikor ahelyett, hogy buzdítaná országát és népét, azt mondja neki, azt sulykolja évek óta, hogy ez az ország nem ér semmit, hogy ez az ország lemarad, hogy ez az ország töpörödik, hogy ez az ország kullog, hogy ez az ország nem jó hely. Én nem ilyennek látom Magyarországot. Én azt mondom, ne higgyék el! Hogy világos legyek: az én kormányom okot adott kritikára, ezt nyugodtan mondhatom. Az ország azonban nem adott rá okot, hogy összezúzzák a hitét és a tartását. Azzal kell szembesítenem a jobboldalt, különösen a vezető pártját és annak elnökét, hogy miközben minket és engem kívánt bántani, végül mértéket nem ismerve aláásta, szétzilálta a nemzet önbecsülését és optimizmusát, és racionális alternatíva helyett irracionális gyűlölködést keltett Magyarországon.

Kedves barátaim!

Amilyen könnyű kivinni az embereket az utcára, olyan nehéz lecsillapítani az indulatokat. Pedig nincs más út. Akkor sincs más, ha van aki úgy gondolja, hogy el fog jönni a reváns ideje. Az országon nem szabad, nem lehet revánsot venni. Az ország ellen nem lehet háborút folytatni. A magyar progresszió és a magyar baloldal nem tud, nem fog, nem akar revánsot venni, mert a magyar baloldalnak és a progressziónak fontosabb az ország büszkesége és nyugalma, mint az átkozott-elátkozott politikai háborúskodás a magyar jobboldallal.

Ám mégis szeretnék kérdéssel fordulnia a Fidesz támogatóihoz, szavazóihoz. Tényleg úgy gondolják, hogy demokratákhoz illenek azok a minden nap használt jelzők, mint az "ocsmány,", a "féreg", a "korcs" vagy a "szemét"? Így gondolják? Rendben levőnek gondolják, hogy akkor, amikor baloldali és liberális politikusok házaira Molotov-koktélokat dobnak, a családjaikat támadják, akkor az általuk tisztelt, elfogadott és támogatott politikai oldal vezetője nem áll fel a parlamentben, és nem mondja azt, hogy bár Önök ismerik és tudják, mit gondolok erről a kormányról, tudják, hogy a hátam közepére nem kívánom annak kormányfőjét, de mégis azt kell mondanom, hogy nem kérek azok támogatásából, akik Molotov-koktéllal, agresszióval, dühvel próbálnak szembefordulni a demokratákkal? Hozzájuk képest közelebb áll hozzám valamennyi demokrata, és nem kérek az ilyen támogatásból!

Nem mondott ilyet Orbán Viktor egyetlenegyszer sem. Csendben volt, tűrt és hallgatott.

ORBÁN VIKTOR ÁRULÁSA

Muszáj megkérdeznem a Fidesz támogatóit – miként Bauer Tamás megjegyezte –, normálisnak gondolják-e, hogy miközben négy éve a hazugság vádját ontják ránk minden nap tizenötször, akkor úgy természetes, hogy valaki lényegében szótlanságba burkolózva próbálja megszerezni a hatalmat, és egy mukkot sem szól arról, mi történne akkor, ha megkapná ezt a felhatalmazást. Muszáj előre szólnom: a semmihez képest - márpedig eddig semmit sem mondtak - a bármi is hazugság. Ebből pedig az következik, hogy ha a Fidesz ezzel a politikával kormányra kerül, akkor már jó előre tudjuk, még a megszületés pillanata előtt, hogy ez a politika és ez a kormány a hazugság mocskában születik.

Nem hiszem, hogy ma választ kapok a Fidesz támogatóitól. Nem hiszem. Ezért hadd mondjam el, nem több, mint kettő vagy három mondatban, hogy mit gondolok erről. Azt, hogy ez a fajta magatartás annak az erkölcsnek, annak a hitnek és végeredményben azoknak a választóknak az elárulása, amelyekre és akikre oly sok hivatkozást hallunk. Igen, azt gondolom, hogy ez gyávaság és árulás. Ez az, ami ma a Fidesz oldalán történik. Tévedés ne essék, ez nem a jobboldali szavazók árulása! Nem! Ez a jobboldali szavazók megtévesztése. És a jobboldal vezetőjének gyávasága és árulása.

2002 óta újabb és újabb lendülettel szinte háborús események játszódnak le előttünk. Kezdődött az Erzsébet-híd elfoglalásával, folytatódott a tévészékház felgyújtásával, ünnepeink tönkretételével és a kordonbontással.

A tévészékház ügyénél hadd álljak meg egy pillanatra. Nézzék, szerintem nem vitatható a polgárok kritikája, felháborodása, az ehhez való joguk akkor, ha úgy érzik, hogy őket becsapták. Ez akkor sem vitatható, ha mi erről mást gondolunk. De az sem vitatható, hogy nem fajulhat odáig sem a kritika, sem a felháborodás, hogy nemzeti intézményeinket támadják meg és gyújtják föl. És van még valami, ami nem vitatható. Az a rendőrség, amely védi nemzeti intézményeinket, ha úgy teszik, a harmadik köztársaságot, ennek a bennünket védő rendőrségnek mi azzal tartozunk, hogy védjük őt. Van a rendőrség az egyik oldalon, és vannak a rendbontók a másikon. Mindenkinek el kell döntenie, hogy hol áll ebben a küzdelemben. Itt hamis mítoszok épülnek. Muszáj azt mondanom, hogy nem lehet a rendőrséggel szemben a rendbontók oldalára állni.

A Fidesz a rendbontók oldalára állt.

Ezen az sem változtat semmit, hogy a rendőrség minden előzmény nélküli fellépésének lehettek olyan mozzanatai, amellyel valamilyen jogot sértett. Ezt ki kell vizsgálni, le kell vonni a tanulságokat, esetleg büntetni kell. Ez igaz, nem vitatom. Elnézést kell kérni attól, akit esetleg oktalanul vagy jogtalanul megsértettek vagy bántottak.

De nem ezen vitatkozunk. Azon vitatkozunk ma, Magyarországon, hogy kinek az oldalán áll az igazság. A rendbontóén vagy a rendőrén? Azt tudom mondani, hogy demokraták, hazafiak, a Magyar Köztársaság hívei nem tudnak mást mondani, mint azt, hogy akkor, amikor megtámadják nemzeti intézményeinket, a rendőrség pedig ezek védelmére kel, akkor a nagy kérdésben, hogy kinek van igaza, a rendőrségnek van igaza, és a rendőrséget meg kell védeni.

A JOBBIK SZAVAZÓIHOZ

Ha már a székháznál tartok, hadd forduljak egy pillanatra a Jobbik szavazóihoz. Próbálom emberileg érteni indulataikat. Látom és értem, hogy Magyarország nemcsak a bővülő lehetőségek, de nagyon sokszor a szűkülő remények országa is. Látom és tudom, hogy sokak számára tele van kilátástalansággal az élet. El tudom képzelni és el tudom fogadni, hogy sokakban komoly ellenérzést vált ki bármelyik kormánynak a működése, akár a mi kormányainké is. Be kell valljam: nehezen értem, hogy bármilyen csalódás hogyan fordulhat át oda, hogy azok, akik büszkék magyarságukra - hiszen ennek a hangoztatása az egyik legfontosabb politikai önmeghatározásuk -, tömegesen fordulnak szembe más magyar emberek csoportjaival. Megfélemlítő és uszító módon, legyenek ők cigányok, szegények vagy zsidók. Hogyan történhet az meg, hogy a magyarságukra oly büszkék csendben tűrik, hogy nemzeti ünnepeinken százezrek és milliók nem boldog összekapaszkodásban töltik az idejüket, hanem ajtók mögé zárkóznak be.

Muszáj azt mondanom a Jobbikra szavazó polgártársaimnak, hogy nem láttam még olyan vitát, amelyet a düh, az agresszió vagy a fenyegetés megoldott volna. Olyat láttam, amelyet mindez elmélyített. Olyat láttam, hogy egy vitából tragédia lett a düh, az agresszió és az indulat által. Muszáj őket arra figyelmeztetnem, hogy nem ismerek radikális demokráciát, és nem ismerek egyetlenegy sikeres országot sem, amely a mérsékelt demokratikus kereteken kívül radikális, antidemokratikus eszközökkel fel tudta volna emelni önmagát. A szélsőségesség és radikalizmus nem a politikai-történelmi mennybe, hanem a pokolba juttathatja az országot. Akkor is, ha közben szent meggyőződéssel azt gondolják sokan, hogy a hazájukat szolgálják. Tévednek, nem szolgálják a hazájukat - nem vitatom el tőlük a jogot, hogy ezt higgyék. De muszáj nekik azt mondanom, hogy sokat ártanak Magyarországnak.

FIDESZ-JOBBIK PÁRHUZAMOK

Mondhatnák, hogy teljesen értelmetlen dolog külön beszélnem Fideszről és Jobbikról, hiszen ők lényegében nem is két külön párt. Én azt gondolom, hogy a Fidesz és a Jobbik két párt, de egy pártrendszer és főként egy gondolat. Nemcsak arról van szó, hogy Vona Gábor - ahogyan a Fidesz elnöke mondja, "ez a derék fiú" - Orbán Viktor köpönyegéből bújt ki. A múlt ködössége mellett a jelen aggasztó közelsége: ez a Jobbik és a Fidesz viszonya.

Kedves Barátaim, a gondolat azonosságáról van szó. Arról van szó, hogy a Fidesz, akár a Jobbik, előrébb valónak tartja az akár antidemokratikus rendet a demokratikus szabadságnál. Arról van szó, hogy a Fidesz és a Jobbik előrébb valónak tartja az államot az egyénnél. Arról van szó, hogy a Fidesz és a Jobbik az antidemokratikus erőt többre tartja a demokratikus párbeszédnél. Ezekben ők közösek.

Az igaz, hogy a Jobbik szélsőségességéhez képest a Fidesz akár demokratának is tűnhet, de a demokraták közössége felől nézve a Fidesz legfeljebb a szélsőségesség enyhébb formája - a nyíltan erőszakos és mocskos beszéd helyett a mocskolódó beszéd.

Hölgyeim és Uraim, a demokratikus közép nem mértani fogalom. Orbán attól nem válik demokratává, hogy a Fidesznél is van szélsőségesebb politikai erő. A félreértések elkerülése végett újra hozzáteszem: nem gondolom, hogy a Fidesz szavazói szélsőségesek. Én azt gondolom, hogy a Fidesz politikája szélsőséges. Az lehet, hogy ma már zavarja a Fidesz politikai szempontjait a masírozó gárda. De őszintén szólva szerintem egyáltalán nem kétséges, hogy a gárda kifejezi mindazt, amit Orbán Viktor gondol a világról. A Magyar Gárda tudniillik a szalonképtelen Orbán; az a hely, ahol a Fidesz egyszeri kordonbontása rendszeres rendbontássá fajult. Igen ez a Magyar Gárda.

A BALOLDALI SZAVAZÓKHOZ

Kedves Barátaim, tudom, hogy nem kevesen vannak, akik ránk szavaztak, de ma bizonytalanok és azt gondolják, most nem mennek el szavazni. Nem mondom nekik, hogy nincsen okuk a hezitálásra. Értem a bizonytalanságukat, de meg szeretném erősíteni őket a hitükben, hogy helyesen tették és jól szavaztak négy évvel ezelőtt, amikor a baloldalt választották. Helyesen döntöttek, amikor olyan pártra adták a voksukat, amely tisztességes és hazafias politikát képviselt. Helyesen döntöttek négy éve, amikor bíztak abban, hogy lehet teremteni egy új, egy jobb Magyarországot, és reménykedtek abban, hogy velünk és együtt Magyarország egy jobban élhető és lakható hely lesz.


Azt szeretném mondani mindazoknak, akik négy évvel ezelőtt ránk szavaztak, hogy minden okuk megvan rá, hogy ne szégyelljék akkori tettüket, és összes kétkedésük mellett ma is azt mondják: hiszek a magyar progresszió legnagyobb erejében, hiszek abban a küzdelemben, amelyet folytatunk, és hiszek abban, hogy nem a többséget kell keresni, hanem az igazamat, és az igazság ma mégis a mi oldalunkon áll.

De nem bírom ki, hogy ne köszönjem azoknak meg, akikről tudom, hogy ránk fognak szavazni sok százezren, milliónál is többen. Akiknek hite és hűsége mindvégig töretlen volt. Akik, bár pöröltek velünk, nemegyszer kritizáltak bennünket, de nem hagytak el bennünket. Azoknak, akiknek szerető támogatása nélkül nem bírtuk volna ki nemhogy az első négy évet, de a 2006-os őszi rohamot sem.

Köszönöm azoknak, akik mindvégig azt mondták, igen, meg fogjuk csinálni. Akik buzdítottak bennünket, amikor úgy éreztük, nem bírjuk, és azt mondták, hogy gyerünk, húzzatok bele. Nélkülük, nélkületek nem ment volna. Csodálom az erőtöket, csodálom a kitartásotokat. Csodálom azt, hogy végig tudtátok csinálni, és hogy mindig mellettünk voltatok. Szeretlek benneteket.

Jobb lett volna, ha nem így alakul, de ma minden esélye megvan annak, hogy hárompárti parlamentünk lesz. Minden esély megvan arra, hogy demokratáknak – legyenek magyar demokraták, szabad demokraták vagy szociáldemokraták – végül egyetlen képviselője lesz a következő magyar parlamentben, a Magyar Szocialista Párt. A Magyar Szocialista Párt lehet a nyugatos polgárosodás, a parlamentáris demokrácia, a III. Magyar Köztársaság utolsó igazi védelmezője és képviselője. Tudom azt is, hogy ez ránk is nagy felelősséget ró. Úgy kell majd politizálnunk, hogy a nemzeti progresszió, a demokratikus modernizáció nagy befogadó pártja lehessünk. Azt kérem tehát a bizonytalanoktól, a csüggedőktől, a demokratáktól, hogy támogassák a Mesterházy Attila vezette Magyar Szocialista Párt listáját. Azt kérem tőlük, hogy a kételyeiknél legyen erősebb a bizalmuk, csalódásuknál a jövőért érzett felelősségük.

Kedves Barátaim!

A választással ennek a küzdelemnek nem lesz vége. Sokszor idézik töredékesen Bibót, hogy tudniillik nem kell és nem szabad félni. De aztán Bibó azzal folytatja, hogy mitől nem szabad félni. Nem szabad félni a kétségbeesés gyötrelmétől, a jobboldal erejétől, nem szabad félni a visszahúzó középszerűségtől, és leginkább nem szabad félni a saját gyarlóságunktól, mert tudjuk, hogy a gyarlóságainknál is erősebbek vagyunk. És bármi legyen is ennek a választásnak a vége, tudom, hogy vannak ebben az országban sokan, százezrek és talán milliók, akik osztoznak velünk egy jobb Magyarország hitében, akik nemcsak le akarják szedni az ország fájának gyümölcsét, hanem képesek rá, hogy közösen tegyenek is az országért. Magyarország akkor bízhat a saját jövőjében, ha ti, akik ilyenek vagytok, növelitek a táborotokat, ha készen álltok arra, hogy megküzdjetek mindezért, ha soha nem adjátok fel, ha nem csüggedtek, ha nem elmenekültök a kihívások elől, hanem azt mondjátok újra, sokadszor és ezredszer, bármit hoz is a következő választás, hogy igen, akkor is megcsináljuk.

Néhány hét múlva az ország az elmúlt húsz év legnehezebb választása előtt fog állni. Én a nemzeti progresszió útját javaslom folytatni, ezért az MSZP-re szavazok.

Magyarországért, a Köztársaságért.


Fotó: Déri Miklós


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!