Welt: Közel-Keleten az erőszak felfoghatatlan tombolása, Magyarországon a tekintélyelvűség




A Die Welt című német konzervatív lap Richard Herzinger írását közölte Amikor a múlt tönkreteszi a jövőt címmel. A világpolitikában olyasmi bukkan fel újra, ami rég elsüllyedt: az első világháború még nem ért véget.


Lineáris történelmi gondolkodásunk arra csábít minket, hogy a jövőt olyasminek képzeljük el, ami a múltat egyre messzebb hagyja maga mögött. Közben könnyen átsiklunk azonban afelett, hogy ami látszólag elmúlt, milyen mélyen befészkeli magát láthatatlanul a jelenünkbe, mintegy alvó tűzhányóként arra vár, hogy újra kitörjön, és váratlan irányt adjon a jövőnknek. A világpolitikában jelenleg éppen egy ilyen fájdalmas fordulatot kell éreznünk.


Az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából zajló aktuális vitákban újra és újra párhozamokat vonnak a jelennel. Az Oroszországgal való újbóli konfrontáció félelmeket ébreszt, hogy Európa hasonló módon háborús konfliktusba csúszhat, mint annak idején. A mai világpolitikai helyzet és az 1914–18-as nagy háború között jóval kézenfekvőbb összefüggésnek azonban kevés figyelmet szentelnek.


A véres és veszélyes átalakulásokban lévő nemzetközi rend baljós jövője szempontjából ugyanis nem annyira a kezdetnek, sokkal inkább a végnek van kiemelkedő jelentősége. A világ különböző részein zajló fejlődés ugyanis azt mutatja: az első világháború még nem is ért valóban véget. Amit most megfigyelhetünk, az olyan konfliktusok újbóli kitörése, amelyeket a háború utáni rendben végleg meg akartak szüntetni.


Az IS [Iszlám Állam] terrorszervezet előretörése a Közel-Keleten egy olyan államarchitektúra összeomlását jelzi, amelyet a első világháborúban győztes hatalmak határoztak meg az 1919–20-as Párizs környéki szerződésekben, amelyek közül a versailles-i csak egy volt. Akkoriban Nagy-Britannia és Franciaország, a két birodalmi hatalom megosztozott az arab világbeli befolyási övezeteiken, és ehhez olyan határokat rajzolt, amelyek alig voltak tekintettel etnikai és vallási választóvonalakra. Így a britek az összeomlott oszmán birodalom Bagdad, Moszul és Bászra tartományait egy iraki állammá vonták össze, amelyet saját mandátumuk alá helyzetek. Szíriát, amely szintén az oszmán birodalom része volt – a háború alatt egy nagy szíriai birodalomra tett brit ígéretek dacára –, máig fennálló méretére nyirbálták meg, és akárcsak Libanon, francia mandátum alá került.


Az imperialista uralom az ötvenes években ért véget, de az 1918 után megvont határok lényegében fennmaradtak. Az ilyen módon keletkezett államokat brutális önkényuralmak tartották össze, amelyek a hidegháború idején részben a Nyugat, részben a Szovjetunió által hagyták magukat kitartani, korrumpálni és használni.


Nem koronázta siker azokat a kísérleteket, amelyekkel ezen a posztkoloniális helyzeten túlmutató, saját arab állameszmét akartak kialakítani. Szánalmas kudarcba fulladtak a pánarab nacionalizmus törekvései, hogy nagyobb egységekbe olvasszák a különféle államalakulatokat – köztük Szíria és Egyiptom egyesülése a rövid életű Egyesült Arab Köztársasággá, amelyet Gamal Abdel Nasszer kezdeményezett és 1958-ban meg is valósított. A diktatórikus rezsimek olyan mértékben vesztették el uralmuk legitimációját, ahogyan az arab nacionalizmus vonzereje csökkent, és a kelet-nyugati tömbkonfrontáció vége egyre érdektelenebbé tette az arab despotákat mint a nagyhatalmak geopolitikai számításainak sakkfiguráit. Ezzel azonban most az a veszély fenyeget, hogy összeomlik az egész államszerkezet, amely sok évtizeden át mintegy az első világháború szintjén befagyva csalóka stabilitásban tartotta a térséget. A demokráciába való átmenethez az arab társadalmakban hiányoznak az erőteljes szereplők és civil társadalmi struktúrák, ugyanakkor legalább ennyire nem jön számításba a visszatérés a régi, korhadt despotizmushoz. Ebben a vákuumban gátlástalanul dühönghet a vallási szélsőségesség és a gyilkos dzsihádizmus.


A régi rend rohamtempóban és az erőszak felfoghatatlan tombolása közepette omlik össze, de nincs sem új rendeszme, sem olyan hatalom, amely egy új rendbe való átmenetért tudná vagy akarná vállalni a felelősséget, ezért a térség kilátásai rendkívül sötétnek tűnnek. Hiszen az ottani konstellációkban nagyon sok minden emlékeztet ijesztő módon az XVII. századi, európai harmincéves háborúra.


De Európát is utolérik egy rég meghaladottnak hitt tegnap kísértetei. Vlagyimir Putyin agresszív kísérlete, hogy az oroszként reklamált „földet” újra „begyűjtse”, szovjet módszereket és ideálokat követ, de ideológiai tekintetben a cárok sokkal korábbi korának nagyorosz vízióira nyúl vissza. A Putyin Oroszországa által újraélesztett völkisch-népnemzeti nacionalizmussal szemben Európai sem immúnis. Ez jelenleg drámaian mutatkozik meg a magyarországi fejleményekben. Orbán Viktor ottani kormányfő nemrég befejezettnek minősítette a liberális demokrácia korszakát. Belföldön tekintélyelvű hatalmi struktúrákat valósít meg, amelyek egyre inkább emlékeztetnek a putyini Oroszország struktúráira. De kifelé is Putyin példájából merít inspirációt, amennyiben egyre fenyegetőbb nyomatékkal nyilvánítja magát illetékesnek a saját államterületén kívül élő, „határokon túli magyarok” ügyeiben. Erre az indítja, hogy korrigálni akarja az első világháború eredményeit. Hiszen a trianoni szerződés – a fent említett Párizs-környéki szerződések egyike – révén vesztette el a Magyar Királyság 1920-ban erős állami területe kétharmadát, amely a különféle szomszédos államokhoz került. Az új nagymagyar törekvések másik oldala, hogy a szomszédos országokban fokozódik a völkisch-népnemzeti sértődöttség, például Romániában, ahol az ottani ultranacionalisták gyűlöletet szítanak a magyar kisebbséggel szemben. Amennyiben az Európai Unió nem tesz ez ellen határozott lépéseket, valamikor még az eddig elképzelhetetlen is megtörténhet: az, hogy újra erőszakkal döntik el Európán belül a történelem kriptájából előrángatott ellentéteket.


A jelenlegi turbulens világhelyzetben az ígéretes új a lehető legkevésbé átlátható módon van átfedésben a régmúlt destruktív erőinek reneszánszával. Az ezekre való hivatkozás azonban gyakran csupán cinikus maskara. Semmiképpen sem szabad alábecsülnünk a múlt robbanóerejét, de éppen annyira vigyáznunk kell arra is, hogy le ne gyűrjön minket a rohama.