A multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák



Az elmúlt években gyakran lángoltak fel szenvedélyes viták Európa-szerte a multikulturalizmussal, a multikulturális társadalommal, annak különböző aspektusaival kapcsolatban. Ennek a ténynek több oka is van – közülük itt hármat érdemes kiemelni. Egyrészt a nyolcvanas évektől kezdődően fokozatosan, de feltartóztathatatlanul változásnak indult az európai országok nagyvárosaiba irányuló migráció jellege. Ennek egyik meghatározó jele, hogy az „új bevándorlók” egyre nagyobb földrajzi és kulturális távolságokból érkeznek Európába; nagy számban vannak köztük olyanok, akik hazájukban is a társadalom peremén éltek, és ebből következően semmi olyan társadalmi és kulturális tőkével, semmi olyan tudással nem rendelkeznek, amely hasznosítható lenne a késő modern társadalmak munkaerőpiacán. Másrészt a bevándorlók második és harmadik generációjának egy – számszerűleg nem túl nagy, de annál agresszívabb, jól körülírható – része politikailag erőteljesen radikalizálódott, ami (legalábbis részben) elválaszthatatlan az iszlám vallási fundamentalizmus terjedésétől. Végül pedig nem lehet megfeledkezni az európai társadalmakban jelenlévő szélsőjobboldali világszemlélet és társadalomfelfogás előretöréséről, politikai intézményesüléséről, a rasszizmus megerősödéséről, jobboldali pártok és politikai mozgalmak azon igyekezetéről, hogy politikai tőkét kovácsoljanak a bevándorlás okozta – vélt vagy valós – társadalmi konfliktusokból.

Ennek az európai „trendnek” a legújabb – Magyarországon is érdeklődést kiváltó – megnyilvánulása az a vita, amely az utóbbi hetekben, hónapokban robbant ki Németországban. Kora ősszel jelent meg Thilo Sarazzinnak, a Német Szövetségi Bank igazgatósági tagjának azóta elhíresült könyve, amelyben a szerző rendkívül élesen, helyenként kifejezetten durván és tudatosan provokatív módon támadta az iszlámot, az iszlám vallású bevándorlókat, a zsidókat, Németország migrációs politikáját, s a német kultúra, sőt, a modern, európai Németország pusztulását jósolta arra az esetre, ha az ország nem változtat gyökeresen eddigi bevándorlási politikáján. A könyv rendkívüli mértékben megosztotta a német közvéleményt. Sarazzinnak rasszizmust vetettek a szemére (nem véletlenül, amint erről később még szó lesz), le kellett mondani igazgatósági tagságáról, kezdeményezték a Német Szociáldemokrata Pártból való kizárását, s a közvélemény jelentős része egyértelműen és határozottan elutasította megállapításait, szemléletét. Egyidejűleg azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy az idegen-, a bevándorlás- és főleg az iszlámellenességnek nem elhanyagolható társadalmi támogatottsága van Németországban. Nemcsak a szélsőjobboldalon, hanem az alsó-középosztályon belül is. Sőt, a felmérések azt is kimutatták, hogy más országokhoz – pl. Hollandiához vagy Franciaországhoz − hasonlóan, itt is sikerekre számíthatna egy elsősorban idegenellenességre építő jobboldali párt.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ebben a politikai környezetben került sor a további eseményekre. Október közepén Potsdamban tartotta éves konferenciáját a Junge Union, a német Kereszténydemokrata (CDU) és a bajor Keresztény Szociális Unió (CSU) közös ifjúsági szervezete. A kongresszuson felszólalt a CSU elnöke, Horst Seehofer, valamint Angela Merkel is. Seehofer éles támadást indított a bevándorlás, a multikulturális társadalom ellen. Szerinte a „multikulti halott”. Seehofer hangsúlyozta, hogy ő csak a „polgárok aggodalmaira” reagál, az „egészséges patriotizmus” mellett érvel, s nem akarja, hogy a téma a szélsőjobboldal zsákmánya legyen. Így aztán gond nélkül visszhangozhatta a szélsőjobboldal kedvenc toposzait: a bevándorlóknak el kell fogadniuk a német társadalom mindennapi életének szabályait, a hegemón szerepben lévő német kultúrát (Leitkultur), valamint a német társadalom „keresztény-zsidó gyökereit”. A bevándorlók támogatása, segítése esetében pedig alapvető elvárásnak nevezte az integrációra való hajlandóságot és képességet (sic!).

Ehhez képest Angela Merkel sokkal kifinomultabban fogalmazott. Szerinte a multikulturális társadalom alapötlete teljes mértékben kudarcot vallott – hogy ez mit is jelent, arról majd később, de nyilvánvalóan sokkal kevesebbet vagy egészen mást, mint hogy a „multikulti halott”; hangsúlyozta a német nyelvtudás elengedhetetlenségét, azt mondta, hogy nemcsak támogatni kell a bevándorlókat, hanem követelni is tőlük, kiállt a „keresztény emberkép” mellett. Ugyanakkor – az államelnökhöz hasonlóan – ő is arról beszélt, hogy az iszlám része Németországnak, a német társadalomnak. Várható volt, hogy ezt követően az ellenzéki pártok is megszólalnak, s így is lett. A zöldek és a szociáldemokraták hasonló élességgel utasították vissza ezeket a megnyilvánulásokat, s így a vita ismét belesüllyedt a pártközi csatározások mocsarába.


red hot babylon – flickr/charles le brigand

Seehofer és Merkel persze nem a levegőbe beszélt, hanem pontosan felismerte, hogy a keresztény hagyományokra, a német nemzeti kultúra hegemón szerepére, egyfajta „lágy” kulturális nacionalizmusra hivatkozva szavazatokat, támogatókat lehet nyerni – s erre a jelenlegi politikai helyzetben mind a CDU-nak, mind a CSU-nak égető szüksége van. Azaz Seehofer és Merkel kijelentései elsősorban a belpolitikának szóltak, s csak a német belpolitika kontextusában értelmezhetők. Hogy ez mennyire így van, azt pontosan mutatja a CDU néhány nappal ezelőtti kongresszusára benyújtott programja. Ennek a bevándorlással foglalkozó pontja, amely a „német érdekeket” hangsúlyozza a „multikultival” szemben, tele van olyan elképzelésekkel, amelyek a politikai jobboldal peremvidékein is nagy népszerűségnek örvendenek, és a köznapi politikai vitákat jellemző fekete-fehér gondolkodás logikájának is megfelelnek: a rosszul értelmezett tolerancia ostorozása, az  integrációt megtagadók szankcionálása, a párhuzamos társadalmak (erről később még részletesen) elutasítása, a szociális segély kulturális normákhoz kötődő szabályozása stb. Nincs szükség különösebben elmélyült elemzéshez ahhoz, hogy megállapítsuk, a mostani németországi vitának nincs sok köze sem a multikulturális társadalom eszméjéhez, sem annak valóságához. A vita, a benne elhangzó általánosságok sokkal inkább a nyugat-európai társadalmakban, a bevándorlókkal, a kulturális és vallási sokféleséggel, a nyugati civilizáció „pusztulásával”, a nemzeti sajátosságok eltűnésével stb. kapcsolatos előítéletekre reflektáltak. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a bevándorlás és annak minden következménye arra kényszeríti az európai társadalmakat, hogy újragondolják a modern társadalmak egy sor alapvető kérdését, például a politikai részvétel problémáját, az állampolgárságot, a kulturális és vallási sokféleség politikai reprezentációjának a kérdését, az univerzális értékek és a partikuláris kulturális hagyományok viszonyát. Éppen ezért az igazi kérdés nem az, hogy a multikulturális társadalom él-e vagy halott, kudarcot vallott-e, vagy sem. Az igazi kérdés az, hogy milyen lesz a társadalmi és politikai rend a „nemzetek utáni világban”. S erről ebben a vitában nem sok szó esett.


Niedermüller Péter                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!