Civil kurázsi
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2014. szeptember 05. péntek, 06:46
Véletlenül akadtam erre a videóra a napokban a BBC portálján. Az eset nem most történt, hanem két éve. A felvételen bristoli kisgyermekes nők demonstráltak, miután egy fiatal anya megosztotta a világhálón, ami vele történt. Egy kávézóban arra kérték, húzódjon félre a sarokba, amíg szoptatja csecsemőjét. Erre fiatal nők, több százan, azonos időben ellátogattak a helyszínre, és mindannyian megetették a gyermeküket, így juttatták kifejezésre, hogy nem fogadják el, ha elő akarják írni nekik, hol szoptassanak. A kávéház vezetője szabadkozott. Szerinte félreértették.
Egyszerű történet, a civil kurázsi példája. Példa arra, hogy együttélési normáinkat mi tölthetjük meg tartalommal. A jogainkat, ha megsértik, elsősorban mi védhetjük meg. Szolidaritással, közösen, erőt mutatva. Az erő nem szükségképpen erőszak. Ellenkezőleg, lehet ilyen derűs, nyugodt, ámde határozott, mint ezeknél a nőknél.
Valamit tudnak Bristolban ezek a fiatal nők, állampolgárok, ami nálunk hiánycikk.
Magyarországon ma már szinte mazochizmus politikai vitaműsorokat nézni, publicisztikákat olvasni. Nem a kormányoldaliakra gondolok, amelyek nyíltan kormánypropagandát folytatnak, egy kaptafára készülnek, hanem az állítólag ellenzéki médiumokban, ahol nem azt várnánk, ami jut nekünk. A civil kurázsi, az állampolgári aktivitás hiányának leegyszerűsítő és önfelmentő megideologizálása deprimáló. Ez köszön vissza a „nincs alternatíva” felzokogásokban, a „majd a későbbi generációk biztosan fogják tudni, mit kell csinálni” fefelősség-elhárításban, a totális ellenszélben mégis politikusi szerepet vállalók folyamatos lesajnálásában, nevetségessé tételében, hisz a jogaink ugye nem azért szűkülhetnek, mert mi hagyjuk, hanem mert „az alkalmatlan politikusok nem védtek meg minket.” „Az állampolgár fáradt”. „Érthető”, ha idegesíti, hogy folyton be akarják vonni a politikába. Nyilván azért nem involválódnak, szól a fáma, mert „nincs kinek hinni”. A választók unalmas, szürke, ám feladataikat jól teljesítő szakemberekre vágynának, „akik teszik a dolgukat és elég csak a választáskor elgondolkodni azon, hogy hova kell ikszelni”.
Ott Bristolban talán tényleg gondolhatna az állampolgár azt, hogy kizárólag a politikus dolga a politika, elég elmenni csak választani. (Ott ugyanis biztos lehet benne, hogy a választáson bárki nyer is, az ő alapvető életkereteit, jogait ez nem sérti. De azért lehet ebben biztos, mert Bristolban a hatalom is tudja, elég bárkinek akár csak egy szoptatós anya önérzetét megsérteni ahhoz, hogy a sérelmet szenvedő védelmet kapjon attól a társadalomtól, amelyben tényleg mindegy, ki van kormányon, mert az állampolgár tudja, hogy jogait tiszteletben kell tartania mindenkinek. Ha nem tartják tiszteletben, nyomban tudja, hogy oda kell tennie magát, és meg is fogja tenni bárkivel szemben, a hatalommal szemben is megtenné. Ez az, az állampolgári tudatosság, továbbá ez az a kölcsönös viszony állampolgár és állama között, amely a liberális demokráciákban evidencia.
Nálunk nem az.
Néhány hete hangzott el Orbán Viktor hírhedtté vált tusványosi beszéde, amelyben a liberális demokráciával való szakítást hirdette meg, illiberális államszervezésről értekezett. Mondhatnánk, unortodox módon, tettei és szavai kivételesen egy platformra kerültek, s mindazt, amit Tavares jelentése vagy Kim Scheppele dolgozatai részletesen igazoltak: a demokratikus jogállam felszámolásának lépéseit a miniszterelnök most, önleleplező módon, sőt büszkén felvállalta.[1] (Azért idézem a beszéd részleteit hosszabban a lábjegyzetekben, mert szeretném, ha nemcsak a sajtóban, a híradásokban citált mondatokkal, hanem a szöveg részleteivel is minél többen szembesülnének.)
Nem véletlenül hangzott el ez a beszéd most. Akkor, amikor a nemzeti együttműködés rendszerpártja a demokratikus jogállam intézményrendszerével való leszámolást már befejezettnek érezheti. Akkor, amikor másodjára is kétharmadot szerezett, igaz, egyenlőtlen feltételek teremtésével, igaz a választási rendszer eltorzításával, többek közt a külhoniak eltérő szabályok szerinti levélszavazatainak segítségével. (Hogy ez utóbbival volt éppen elérhető a kétharmados többség, arra Orbán a beszédben maga is utalt.) Az eredményt ettől függetlenül kezeli az antidemokratikus fordulat legitimációjaként. Ezért tartja most elérkezettnek az időt ahhoz is, hogy a liberális demokráciák másik fontos pillérét, az öntudatos állampolgári mentalitást célba vegye. (Itt kissé persze pontosítanunk kell: az állampolgári öntudat – nálunk sajnos csak csökevényesen kialakult – formái kerültek célkeresztbe.) Erről szól a hatalmat ellenőrizni akaró, illetve az állampolgári jogokat a hatalommal szemben védeni kívánó civilszervezetek verbális inszinuálása, majd különböző eljárások alá vonása, továbbá olyan államszervezési elvek magasztalása, amelyekkel azt sugallják, hogy az állampolgárok felett álló homályos közösségi összetartozás magasabb rendű, mint az ő jogaik garantálása. [2]
Azok az európai államok, amelyekről Orbán mint lejárt szavatosságúakról beszél, alkalmazkodtak az utóbbi évtizedek globalizációs és migrációs hatásaihoz, nyelvi és kulturális sokszínűség jellemzi őket, miközben jelentős múlttal rendelkező együttélési, önkormányzati, jogi tradíciók által megalapozott, erős politikai közösséget alkotnak. Ez az erős politikai közösség, vagy állam, nem tesz különbséget állampolgárai között. Állampolgárai szabadon választhatják meg politikai, nemzeti, kulturális, vallási stb. identitásukat, miközben a politikai közösség alapját képező „szerződés” normáit természetesen kötelezőnek tekintik magukra nézve, ez adja az összetartozás alapját. Ez a liberális demokrácia, amelynek alapegysége az állampolgár, aki valóban az individuum aspektusából közelít a saját államához. Elvárja, hogy az állam biztosítsa a politikai közösség által garantált jogainak érvényesíthetőségét. [3]
Magyarországnak nagyjából húsz éve volt ahhoz, hogy az állampolgári öntudat kialakuljon, hogy az állampolgár az államához mint saját politikai közösségéhez közelítsen, amellyel szemben elvárásokat is megfogalmazhat, és amelynek a milyenségéért tudja, hogy ő is felelős. Ma már megvan az a keserű tapasztalatunk, hogy ehhez nagyon nem volt elég az intézményes keretek megteremtése. Kétségtelenül hosszú és küzdelmes út vezetett mindenütt oda, hogy evidens legyen állam és állampolgár viszonyában az a kölcsönösség, amelyben a hatalom ellenőrzött, az ellenőrzés joga és kötelessége evidensen elismert és elfogadott, egyáltalán addig a felismerésig, hogy minden norma alakulásával és alakításával dolgunk van, a közvetlen környezetünkre vonatkozóktól kezdve a társadalmi együttélést meghatározó normákig.
Magyarország nem jutott el még idáig, amikor az antidemokratikus fordulat bekövetkezett.
Magyarországon az állampolgári öntudattal rendelkezők nagy többsége sem érti, és nem is látja át, hogy személyesen neki milyen eszközei, lehetőségei, felelőssége van a folyamatok formálásában. Van néhány civil szervezet, vannak, akik totális ellenszélben is hajlandók politikai aktivitásra, és végül vannak azok, akiknek legalább elvárásaik vannak, de másokra várnak.
Amikor Orbán arról beszél, hogy „a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell”, vagy amikor arról a törekvésről értekezik, hogy az emberek személyes munkája és érdeke a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon, akkor olyan államot képzel el, amelyben nem az individuális kezdeményezésre, nem az egyenlő feltételek mellett alulról induló építkezésre, közösségszervezésre alapozottan működik, hanem felülről határozzák meg, elvont nemzeti érdekként feltüntetve, hogy mi a jó a közösségnek. Természetesen egy ilyen államszervezési vízióba nem fér bele az az állampolgár, aki ragaszkodik a hatalom ellenőrzéséhez. Ragaszkodik azokhoz a független intézményekhez és jogosítványokhoz, amelyek ezt garantálják. Valójában a történelem padlásáról előkotort 19–20. századi nemzetállam-fogalmat akar eladni nekünk új találmányként, mint amely adekvátabb válasz lehet a 21. századi kihívásokra, mint a modern európai államok válaszai. [4] Nem nehéz észrevenni a szándékot, hogy ez elsősorban az individuális szabadságok további felszámolásához akar ürügyet teremteni.
Sajnos megállapíthatjuk, hogy nincs nehéz dolga Orbánnak. Magyarországon az állampolgári tudatosság messze nem éri el a modern európai államokban jellemző szintet. Még azok is, akik a demokratikus jogállam bukását valódi veszteségként élték meg, akik szeretnének úgy tekinteni az államukra, mint az európai demokráciákban szokás, azok is másoktól várnak megoldást. Sajnos itt tart a magyar demokratikus nyilvánosságban megszólaló véleményformálók túlnyomó többsége is. Ezért kell mazochizmus ma politikai cikkeket olvasni, interjúkat, vitákat hallgatni, mert még véletlenül sem a lényegről szólnak. Ebben a nyilvánosságban képesek ugyanis akként beszélni Orbán elképzeléséről, mint aki egyedül rendelkezik „vízióval” a jövőről, miközben még a demokratikus nyilvánosság aktorai sem ismerik fel vagy vállalják a saját identitásukat. Lényegében önmaguk fokozzák le azt, amire vágynak, hogy egy liberális demokrácia öntudatos állampolgáraiként élhessenek, amely állam békén hagyja őket, de kontrolláltan működik. Talán szigorúan hangzik, de a „kívülről várjuk a megoldást” attitűddel közelebb állnak az orbáni gondolkodáshoz, mint ahhoz, amire vágynak, és aminek a távolodásáért kizárólag a politikusokat hibáztatják.
Nálunk ezért a kismama legfeljebb nem megy többé abba a kávézóba, ahol rászóltak, vagyis inkább alkalmazkodik bármiféle autoritáshoz. Eszébe sem jut, hogy kétszázan azonnal mellé is állhatnának demonstrálni. Mint ahogy nem állt a társadalom nagy többsége szolidárisan egyetlen társadalmi csoport mellé sem, amelynek alapvető jogait durván sértette a jelenlegi rezsim. És most is tétlen sajnálkozással szemléljük a civilek vegzálását. Ennek nincs köze a politikai pártokhoz, ez rólunk szól. Nekünk magunknak kellene hogy fontos legyen az, hogy senki jogait ne sérthesse a hatalom. Ma másé, holnap a miénk lesz soron. Ehhez inkább van köze annak, hogy legalább az „írástudók” képesek-e a valódi összefüggések láttatására. Ezt feladatunknak tekintjük-e? Képesek vagyunk-e ilyen látószögből közvetíteni a napi történéseket? Érezzük-e ennek felelősségét? Emlékeztetjük-e erre állampolgártársainkat nap mint nap?
_________________________
1. „Miután az állam nem más, mint a közösség megszervezésének módja, ami a mi esetünkben hol egybeesik az országhatárokkal, hol nem – erre majd vissza fogok térni –, talán a meghatározó mozzanat a mai világban úgy fogalmazható meg, hogy versenyfutás zajlik annak a közösségszervezési módnak, annak az államnak a megtalálásáért, amely a leginkább képes egy nemzetet, egy közösséget nemzetközileg versenyképessé tenni. Ezzel magyarázható, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország. És azt hiszem, hogy a mi politikai közösségünk évekkel ezelőtt jól érezte meg, jól tapintott rá, talán föl is dolgozta intellektuálisan ezt a kihívást, és ha visszagondolunk arra, hogy mit csináltunk az elmúlt négy évben, és mit fogunk tenni a következő négy évben, akkor valójában ez értelmezhető innen is. Vagyis megkeressük, megpróbáljuk megtalálni az Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világversenyfutásban.” (A kiemelés tőlem – L.V.)
"Ki kellett mondanunk azt, hogy egy demokrácia nem szükségképpen liberális. Az, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia. Sőt, ki kellett, ki lehetett mondani azt is, hogy valószínűleg a liberális demokrácia államszervezési elvére épülő társadalmak a következő évtizedekben nem tudják fenntartani a világ-versenyképességüket, sokkal inkább egy visszaszorulást szenvednek el, hacsak nem lesznek képesek magukat jelentősen megváltoztatni."
(Szeretném felhívni a figyelmet külön is egy sajátos megfogalmazásra: „Miután az állam nem más, mint a közösség megszervezésének módja, ami a mi esetünkben hol egybeesik az országhatárokkal, hol nem…” Itt Orbán láthatóan összemossa a nemzetfogalmat az államfogalommal, tehát nem a politikai közösség és az etnikai vagy kulturális közösségek fogalma közti különbséget maszatolja csak el, hanem az államról beszél úgy mint amely nem feltétlenül esik egybe az országhatárokkal. Vajon spontán fogalomzavarról van-e szó? Nem valószínű. Inkább feltételezhető, hogy a politikai üzenethez volt szükség éppen erre a zavarosságra.)
2. „A dolog úgy fest, hogyha innen tekintünk a körülöttünk zajló eseményekre, akkor kiindulópontként azt szoktuk választani, hogy az államszerveződéseknek eddig ismertük három formáját: a nemzetállamot, a liberális államot és aztán a jóléti államot. És a kérdés az, hogy most mi következik? A magyar válasz az, hogy egy munkaalapú állam korszaka következhet el, mi egy munkaalapú társadalmat akarunk szervezni, amely – mint az előbb említettem – vállalja annak ódiumát, hogy kimondja, karakterét tekintve nem liberális természetű….Ez azt jelenti, hogy a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell.”
Később: „Vagyis ami Magyarországon ma történik, értelmezhető úgy, hogy a mindenkori politikai vezetés ma arra tett kísérletet, hogy az emberek személyes munkája és érdeke, amelyet el kell ismerni, a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon, a kapcsolat megmaradjon, és ez a kapcsolat erősödjön. Vagyis a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni, sőt építeni kell. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz.” (Kiemelés tőlem – L.V.)
3. A gondolathoz, hogy a liberális demokráciák öntudatos polgárának attitűdjeiből Magyarországon a liberális demokráciát preferáló állampolgárok többsége csak odáig jutott el, hogy hagyja békén az állama, de odáig már nem, hogy mit kell tennie egy ilyen állam létrehozása érekében, Kende Péter válogatott műveinek legutóbb megjelent kötete (Nemzetek és népek Kelet-Közép-Európában, 2014, Kalligram) segített eljutni. Ebben, különösen A későmodern államnemzet című, 2002-ben először megjelent tanulmányában rendkívüli tömörséggel vázolja a fontos különbségeket a modern európai típusú nemzetek fejlődéstörténete, nemzetfelfogása és Kelet-Közép-Európa egy részének nemzetfelfogása között, ahol még a politikai és az „etnikai” határok megfeleltetésének paradigmájában gondolkodnak.
4. Vajon mennyiben releváns pl. számunkra „azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket.” Mert Orbán erre buzdít bennünket, perspektívát ajánlva. Milyen sikerről van szó? Milyen nemzeti siker lehet az, ha egy nemzet polgárai nem élhetnek demokráciában? Ki érzékeli ott a sikert? Mégis milyen következtetést kellene levonnia egy demokratikus államnak abból, hogy állítólag a nem demokráciák is versenyképesek lehetnek gazdaságilag? A nem definiált versenyképesség mitől fontosabb egy olyan társadalomszervezési elvnél, amely az emberi létezés kedvezőbb kereteit biztosítja polgárai számára? És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egyáltalán nem igazolt, hogy versenyképesebb lehet az az ország, amelyet központi akarat szerint működtetnek.
