Műhelymunka



Az avatatlan tévénézők úgy hiszik, a bankvezetők élete maga a csillogás: fogadások, remekbe szabott expozék szállodai különtermekben tartott konferenciákon, majd lazítás a bankárkrém számára fenntartott üdülőkben. A valóság nem is térhetne el jobban ettől a klisétől. Az alábbi írás azt kísérli meg bemutatni, hogy a munkaalapú társadalom pénzügyi laboratóriumaiban milyen kemény, áldozatoktól sem visszariadó munka folyik. Hogy mindannyiunknak jobb legyen.


A bankelnök komor arccal vonult be az emeleti nagy konferenciaterembe. Megigazította szarukeretes szemüvegét és intett a titkárnőnek, hogy a másik kávét vigye vissza; elég lesz egy is. Nem olyan időket élünk, amikor pazarolni lehet. A szemben lévő tükörből egy megtévesztésig hasonló arc nézett rá vissza, szintén szarukeretes szemüvegben: az alapítvány igazgatójának arca.* A következő párbeszéd bontakozott ki köztük.



MTI/Máthé Zoltán

– Elnök úr, az intézmény iránti legmélyebb tiszteletem mellett sem hallgathatom el, hogy a 40 milliárdos alaptőke kevés lehet az új pénzügyi rend megalapozásához. A kuratórium szerint feltétlenül figyelembe kell venni, hogy a Wharton, a Yale és néhány, még ezeknél is borzalmasabb strandegyetem évente százával bocsátja ki a pénzügyi kuruzslókat. Mi megpróbáljuk őket már a határon feltartóztatni, de ez nem mindig sikerül. A múltkor a bank folyosóján megkérdeztem egy számomra ismeretlen embert, honnan jött; azt mondta, a MIT-ről**. Nos, eldobhatja a diplomáját, kedves kolléga, válaszoltam. Itt nálunk azzal, hogy mit, egy ember foglalkozik. Nekünk többieknek azt kell kitalálni, hogyan.


– Akceptálom a felvetését. Azt viszont tudnia kell, hogy öt alapítványt hoztunk létre a világ pénzügyi rendjének helyreállítására, mert ez halaszthatatlan feladatunk. Én nem tehetek különbséget az alapítványok között. Ami jár az egyiknek, az a többinek is jár. Átmenetileg kétszáz milliárdból ki kell jönnünk, ha törik, ha szakad. Miniszterelnök úr világossá tette, hogy a bank függetlenségét tiszteletben tartva sem enged a feszített gazdálkodásból.


– Pótlólagos forrásokat teremthetnénk a Corvinus bezárásával. Tudom, fontos lenne a Színművészeti megszüntetése is, de ilyen válságszituációban a prioritások változhatnak. Nem mintha a Corvinus épületre igényt tartanánk; különösen az előcsarnokot tartom ízléstelennek azzal a szoborral az emelvényen. De a Nagyvásárcsarnok átvehetné; ha ilyen ütemben nő a fogyasztás, hamarosan kinőheti a mostani helyét.


– Kedves kolléga, nyitott kapukat dönget. Magam is híve vagyok annak, hogy mielőbb szűnjék meg az öncélú pénzügyi kreációk egyetemi oktatása. Bérszámfejtőkre és könyvelőkre viszont előreláthatóan a munkaalapú társadalomban is szükség lesz. Én amellett vagyok, hogy a Corvinus szakiskolaként működjön tovább, ha a tárca tudja finanszírozni. De ez már nem a mi dolgunk.


– Elnök úr, a társalapítványok igazgatóinak nevében is köszönöm a segítségét költségtérítési keretösszegeink megállapításához. Én nem is tudom, hogyan tudna a családom megélni egyetlen fizetésből. De ismerős a probléma: biztonsági őrként dolgozó sógorom is kénytelen másodállást vállalni. Viszont a kuratórium aggódik, hogy amikor a parlamenti képviselők nem jelöltethetik magukat polgármesternek és a fővárosi képviselők sem kapnak térítést a kerületi pozícióikon kívül, nem lesz-e ez problematikus.


– Igazgató úr! A világot elborító liberális szenny feltartóztatása nem állás, hanem küldetés. Küldetésekre nem vonatkozik a másodállások tilalma. Nekünk nem a határainkon, hanem a Kárpátok hágóin kell őrt állnunk, s nem állhatunk ott egy szál gatyában. Azt akarja, hogy Finnország sorsára jussunk? Vagy Norvégiáéra, ahol halomra lövik a politikai ellenfeleket? És ezek az államok oktatnak ki bennünket demokráciából!


– Hadd váltsak témát. Tisztelettel ajánlom elnök úr figyelmébe, mennyire nyomottak mostanában a Cézanne-képek árai a Sotheby’s-nél. Ha vennénk kettőt-hármat, stílusosan tudna illeszkedni Eiffel-irodaházi székhelyünk enteriőrjébe. De akár ki is kölcsönözhetjük a képeket hosszabb-rövidebb időre. Vidéki hivatalokban is jól mutat egy kis csecsebecse; a haza nem a fővárosból áll. Az értékőrzés a fontos.


– Magam is így látom. De azért kérdezze csak meg, ez a Cézanne belépett-e a Fekete-féle akadémiába. Mert amíg én vagyok itt, nem fogunk partizánokat támogatni.


– Elnök úr, befejezésül megragadom az alkalmat, hogy felkérjem portfolió menedzsment-képzésünk tiszteletbeli tanszékvezetőjének. Talán az elnök úrhoz is eljutott annak a híre, hogy a világ számos egyetemén máris tantárgy lett a magyar kormány MOL-portfoliójának kezelése. Valuta-arbitrázs tanszékünk professzorjelöltjére meg különösen büszke vagyok: azt a most leköszönő polgármestert sikerült megnyernünk az ügynek, akinek, mint ismeretes, egyetlen szavára mozgásba lendülnek az európai devizapiacok. Megvallom, én titokban már négyszáz forintos euróról álmodom. Lélegzetelállító még belegondolni is abba, mit érne akkor a bankunk devizatartaléka.


– Nos, ne szaladjunk annyira előre, kedves kolléga, ha kérhetem. Mint tudja, a banknak nincs árfolyamcélja. Nekem van árfolyamcélom, és bizonyosra veheti, el is fogom érni.


Az elnök elégedett arccal állt fel a karosszékből, jelezve, hogy a tárgyalás véget ért. Szinte ugyanabban a pillanatban tűnt el a tükörből az alapítvány igazgatójának képe is.





* Matolcsy György nemcsak a Magyar Nemzeti Bankot, hanem az általa létrehozott alapítványt is vezeti.
** MTI: Massachusetts Institute of Technology, a nagy tekintélyű amerikai egyetem.





Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető