American Interest – Charles Gati: Miért kell az EU-nak és Amerikának fellépnie Orbán ellen?

• Nyomtatás

Részletek

Szemle

2014. augusztus 31. vasárnap, 06:47

(hj)

A Der Standard című bécsi lap szombaton részleteket közölt Charles Gati cikkéből. Az írás teljes változata Lehullt az álarc címmel jelent meg a The American Interest című kéthavi konzervatív politikai folyóiratban, augusztus 7-én (a kiadványt Francis Fukuyama, Zbigniew Brzezinski, Eliot Cohen és Josef Joffe jegyzi). Az alábbiakban az eredeti szöveg fordítását közöljük.

Orbán Viktor 1998-ban, nem sokkal azt követően, hogy első ízben Magyarország miniszterelnöke lett, látogatást tett Washingtonban. Október 7-én, egy ebéden, amelyet a Freedom House szervezett, Mark Palmer, az Egyesült Államok volt magyarországi nagykövete, aki jól ismerte a vendéget, és jómagam közösen üdvözöltük Orbánt Washingtonban, és a demokratikus Magyarország fiatal, ígéretes vezetőjének neveztük. Az egyik jelenlévő feljegyzései szerint Orbán azzal válaszolt, hogy dicsérte mindkettőnket azért a szerepért, amelyet a nyolcvanas években a kommunizmus összeomlásának gyorsításában betöltöttünk. Aztán hozzátette: „mindazt, amit tudok a korszerű politikáról és a történelemről, Gáti professzortól tanultam.”

Ezeket a szavakat erős szégyenkezéssel olvastam újra, miután a Youtube-on megnéztem, és később elolvastam Orbán 2014. július 26-án mondott, 35 perces beszédének teljes szövegét a liberális demokráciák végső hanyatlásáról és öt olyan ország fényes jövőjéről, amelyeket példaként hozott arra, hogy Magyarországnak velük kell versenyre kelnie: Szingapúr, Kína, India, Törökország és Oroszország. (Nem világos, hogy miért iktatta be Indiát, amely működő demokrácia.) Mindenesetre a beszéd megerősítette azt, amit a Magyarországra figyelők közül már 2000–2001-től kezdve sokan tudtak, de legalábbis Orbán 2010-ben megkezdődött második és idén kezdődött harmadik periódusa óta biztosan: Orbán nem demokrata, és a Nyugatnak, ezen belül az Egyesült Államoknak nem jó barátja, és nem jó szövetségese. beszéde meglepő vallomás beismerés egy közép-európai ország vezetőjétől, amely mind a NATO-nak, mind az Európai Uniónak tagja, és egy olyan politikustól, aki az 1990-es években helyettes elnöke volt a politikai pártok Liberális Internacionálé néven ismert, mélyen Nyugat-barát csoportjának.

Orbán most levette demokratikus álarcát. Beszéde beigazolja azt, amit hazai és külföldi bírálói évek óta mondtak irányított demokráciájáról, és amit propagandistái és lojális hívei mindeddig hevesen tagadtak. Most ugyanis nyilvánosan és büszkén bejelentette, hogy ő az „illiberális államot” preferálja. Orbán szerint „az ideális államnak el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól”, mert az ideális államnak valami olyasmire kell épülnie, amit ő „nemzeti alapoknak” nevezett. Nem tett említést a hatalmi ágak megosztásáról, a fékekről és ellensúlyokról, a sajtószabadságról vagy a kisebbségi jogokról. Egy állítólag köztiszteletben álló (de meg nem nevezett) amerikai elemzőre hivatkozva kifejtette, hogy a liberális demokráciákat, így az Egyesült Államokat is, a korrupció, a törvényellenesség, a szex és a drog jellemzi.

Az elemzés, amellyel Orbán eljutott ezekhez a konklúziókhoz, meglehetősen gyenge és zavaros volt, és akkor még finomak voltunk. Az előadás egyik részéből nem következett a másik. Néhány idézett információ nem volt pontos. És ez nem a fordítás minőségének kérdése; az eredeti magyar szöveg strukturálatlan, és éppen olyan zavaros, mint az eredeti változat. Ha egy amerikai egyetemista ilyen terjengős és elbizakodott dolgozatot adott volna be egy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó, kezdőknek szóló szemináriumon, „F” osztályzatot kapott volna.

Mindazonáltal a beszéd mint politikai demagógia hatásos volt Az alaptémái szinte bizonyosan termékeny talajra hullottak, mivel Orbán sikeresen biztosította hazai támogatóit afelől, hogy továbbra is kész „kiállni” Magyarország olyan ellenségeivel szemben, mint az Európai Unió és a nyugati bankok. Ugyanazt a nacionalista üzenetet visszhangozta, amelyet a hallgatósága rendszeresen hall a kormány által uralt rádióban és televízióban a Magyarország függetlensége elleni nyugati összeesküvésekről: hogy az első világháború utáni időszakban a győztes nyugati hatalmak Woodrow Wilson elnökkel az élen elrabolták Magyarországtól területének kétharmadát. Hogy a második világháború után Jaltában Magyarországot eladták a kommunistáknak. Hogy 1956-ban a Nyugat nem állt Magyarország mellé orosz uraikkal szemben. És hogy a kommunizmus összeomlása óta az Európai Unió és a Nyugat által finanszírozott civil szervezetek azon fáradoztak, hogy megfosszák Magyarországot a szuverenitásától. Vagyis Orbán ebben a beszédben egyszerű üzenetet kínált, amikor azt ígérte, hogy véget vet Magyarország megaláztatásának és annak, hogy az ország mindig áldozat.

A fő ok, amiért úgy hiszi, hogy Magyarországnak új hatalomgyakorlási rendszert kell keresnie, a 2008-as válság orbáni interpretációjával függ össze. „Ha alaposan körülnézünk, és elemezzük a körülöttünk történő dolgokat, más világot látunk, mint amelyben hat évvel ezelőtt éltünk” – mondta. Orbán az Egyesült Államokat és a liberális értékeket tekinti felelősnek a páratlan válságért és globális következményeiért. Azt mondja, hogy az amerikaiak, köztük az Egyesült Államok elnöke annyira megijedtek 2008-tól, hogy olyan „eszmékhez fordultak, amelyekről hat évvel ezelőtt beszélni sem lehetett volna”. Orbán nem fejti ki, hogy melyek voltak vagy melyek ma ezek az eszmék, de azt mondja, korunk meghatározó kérdése „olyan állam kitalálása, amely a leginkább képes sikeressé tenni egy nemzetet”. Aztán hozzáteszi: ez az oka annak, hogy Magyarországnak olyan politikai és gazdasági rendszereket kell alkalmaznia, „amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még csak nem is demokráciák, mégis sikeressé tesznek nemzeteket”.

A beszéd az Egyesült Államokról szóló primitív klisék már-már inkoherens áradatát tartalmazza. Orbán megállapítja, hogy „az amerikaiak olyan társadalomban élnek, amely egyre kevésbé kapitalista és egyre inkább feudális”. Azt állítja, hogy az Egyesült Államok elnöke szerint „Amerikát elárasztotta a cinizmus”. Az Egyesült Államokra utalva – amelynek törvényeit a jelek szerint nem érti vagy nem akarja érteni – gúnyolódik egy „demokratikus” országon, ahol az elnököt felelősségre lehet vonni, és mégis hatalmon marad. Másutt a beszédben azt állítja, hogy az amerikai elnök „nyíltan beszél gazdasági patriotizmusról”, és olyan módon teszi, amely „elképzelhetetlen lett volna hat vagy nyolc évvel ezelőtt. Az ember megint csak elcsodálkozik, hogy mire gondolhat Orbán. Nem említi Amerikai fokozatos, bár hosszú és nem teljes gazdasági felépülését, a 6 százalékos szintre csökkent munkanélküliséget, az amerikai technológia, felsőoktatás, kultúra stb. páratlan globális eredményeit. Nem említi, hogy barátja és kollégája, aki Magyarország új – erősen korlátozó és illiberális – alaptörvényét vagy alkotmányát írta néhány évvel ezelőtt, az Ipadjén, az amerikai leleményesség termékén tette ezt.

Orbán a nyugattal szembeni negatív kommentárjai mellett egyetlen bíráló szót sem ejtett az orosz és a kínai diktatúrákról, vagy arról, hogy Oroszország annektálta a Krímet, vagy arról, hogy Putyin folyamatosan destabilizálja Ukrajnát. Úgy tűnik, azt volt az indíttatása, hogy a világ vezető liberális demokráciáját úgy fesse le, mint amely végleg kátyúba jutott – nem azért, mert Obama elnök vagy valaki más rossz vezető (Obama nevét Orbán nem említette) – hanem azért, mert minden liberális demokrácia olyan beépített rendszerproblémáktól szenved, mint az, hogy inkább az egyénekre, semmint a közösségre helyezi a hangsúlyt. Orbán számára ez a jelenlegi magyarországi központosított, nacionalista tekintélyelvűség alapvető elvi igazolása.

Előre tekintve Orbán beszéde a még keményebb, még diktatórikusabb intézkedések török vagy esetleg orosz mintára történő bevezetését célzó, hosszú távú stratégiát jelezhet. Korábbi magatartását ismerve világos, hogy képes radikálisan változtatni álláspontjait. Végtére is a késői nyolcvanas és a korai kilencvenes években az európai integráció eltökélt pártolója volt, míg ma ugyanolyan eltökélt védelmezője a szuverenitás sérthetetlenségének. Egykor antikommunistaként és oroszellenesként szerzett nevet magának, míg ma csodálja Putyin „hatékony” államát. Egykor a kapitalizmus híve volt, míg ma a külföldi és hazai bankok ellensége, ha azok nem állnak kormánya ellenőrzése alatt. Egykor ateista volt, mostanában a kereszténységet a lehető leggyakrabban vezérlő csillagaként említi.

Amennyiben a beszéd célja az volt, hogy egy új, radikális fordulatot készítsen elő, akkor mi lehet az?

Az a tény, hogy a beszédet Romániában mondta etnikai magyarok előtt, azt a lehetőséget sugallja, hogy Orbán a szomszédos országokban élő 4-5 millió magyarra gondolva egy Nagy-Magyarországról fantáziál. Látja, hogy Oroszország annektálta a Krímet, és tartós viszályt és háborút lát Ukrajnában, ahol a magyar határ mentén közel 200 ezer etnikai magyar él. A nyugati elemzők hajlamosak elutasítani azt az elképzelést, hogy Orbán olyan illúzióba ringathatja magát, hogy Putyin példáját követve szemet vessen Ukrajna legnyugatibb, kárpátaljai részére. Valószínűleg igazuk van ezeknek az elemzőknek; ez túlzó elképzelés. Végtére is Magyarországnak nincs még igazi hadserege sem, az éves katonai kiadásai a GDP 0,8 százaléka körül vannak, ami az egyik legalacsonyabb érték a NATO-ban. És mégis, ha Ukrajna destabilizálódik, nem elképzelhetetlen, hogy Orbán Magyarországa kísérletet tesz a zavarosban halászásra. Nincs számára jobb út, hogy bekerüljön a magyar történelemkönyvekbe, mint az, ha megkezdi a történelmi Nagy Magyarország helyreállítását.

Hogy ezt megteszi-e, három tényezőtől függ.

Először is Orbánnak még nagyobb hatalmat kell koncentrálnia a saját kezében. Megint át kellene írnia az alkotmányt úgy, hogy Magyarországot elnöki rendszerré alakítsa azt követően, vagy talán még annak előtte, hogy véget ér jelenlegi miniszterelnöki mandátuma. Orbán Putyin példáját követve ezután az elnöki tisztségbe helyezné magát.

Másodszor: el kellene mélyíteni a barátságát Oroszországgal, azzal az országgal amely demonstrálta érdekeltségét abban, hogy Ukrajna gyenge és megosztott legyen. Tekintettel arra, hogy Magyarország már ma is majdnem teljesen az orosz energiától függ a következő három évtizedre, Orbán számára a legjobb lehetőség, hogy megnyerje Putyin tetszését, az, ha visszhangozza az orosz elnök Amerika-ellenes szónoklatait, és belülről gyengíti az Európai Uniót.

Harmadszor: az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak szemet kellene hunynia afelett, hogy mit tesz vagy mit akar tenni Magyarország. Ez felbátorítaná Orbánt, hogy kövesse történelmi misszióját.

Ha valóban azt a történelmi missziót akarja megvalósítani, hogy kibővíti a „magyar teret” Közép-Európában, Orbánnak azt is fontolóra kell vennie, hogy kiléptesse országát az Európai Unióból. Alapvető gazdasági érdekek miatt ezt most valószínűleg nem teszi. Szüksége van arra a közel 30 milliárd dollárra, amelyet az Európai Unió betervezett magyar infrastruktúra-projektek finanszírozására a 2014–2020 közötti időszakra. Ez még akkor is hatalmas hozzájárulás a magyar gazdasághoz, ha az ember leszámítja azt a becslések szerint 10-15 százalékot, amelyet a korrupt magyar tisztségviselők és lojális üzlettársaik vágnak zsebre. Mi több, az olyan uniós tagállamokkal folytatott kereskedelem, mint Németország, Olaszország, Ausztria és mások fenntartja a külkereskedelemre orientált magyar gazdaságot. Ezért és más okokból még maga a magyar parlament jelenlegi elnöke – Orbán politikai összekötője a Jobbikhoz, az ország neonáci, szélsőjobboldali pártjához – is visszariadt korábban az év során attól, hogy kifejezetten helyeselje a Jobbik felhívását az Európai Unióból való kilépésre.

Másfelől még mindig van esély rá, ha csekély is, hogy az Európai Unió büntető lépései esetleg arra indítják Magyarországot, hogy válaszként korlátozott partnerségre cserélje fel teljes jogú uniós tagságát. Orbán bizonyosan élvezné, hogy ő az első európai vezető, aki ilyen módom „száll szembe” Brüsszellel.

Vajon az EU adna-e neki erre esélyt? És vajon továbbmenne-e az EU a verbális vagy írásos szemrehányásoknál? Orbán július 26-i beszédét követően a The Wall Street Journal szerkesztőségi cikkben szólította fel Brüsszelt, hogy vegye komolyan a magyar ügyet: „Orbán illiberális nyíltsága figyelmeztetés, hogy a szabad piacokat és a szabad társadalmakat erősebben kell védeni”. A The New York Times egyik szerkesztőségi cikke augusztus 2-án arra szólította fel az Európai Unió Bizottságát, hogy „a szokásos dorgálásoknál és kéztördeléseknél” komolyabban kezelje Magyarországot. Sürgette, hogy a bizottság csökkentse a Magyarország számára betervezett, fent említett 30 milliárd dolláros infrastruktúra-támogatást. „Emellett helyes lenne, ha a bizottság megkezdené a EU-szerződés 7. cikkelyének alkalmazását, amely lehetővé teszi egy tagállam szavazati jogainak felfüggesztését, amennyiben abban a tagállamban fennáll a 2. cikkelyben rögzített értékek, így a jogállam, a szabadság, demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartása – megsértésének jelentős veszélye. Európában a Süddeutsche Zeitung hasonló nézeteknek adott hangot.

Miközben – ismétlem – egyelőre nem valószínű, hogy az Európai Unió megvalósítana ilyen ajánlásokat, újonnan választott vezetői, az „európai értékek” védelmében, dorgálások helyett szankciókat alkalmazhatnának. Ez esetben legalábbis lehetséges lenne, hogy – ilyen körülmények között – Magyarország ezt „megtorolná”, hogy megszabaduljon legalább az összes semmibe vett brüsszeli korlátozás közül legalább néhánytól. Akkor Orbán népszerűsége az égbe szökne. Széles körben csodálnák, amiért Magyarország más viharos történelmi legendáinak a nyomdokaiba lépne azzal, hogy hősies és dacos mutatványt visz véghez, amely rövid időre elégedettséget okozhat, végső soron azonban önmagára mért vereség volna.

Azoknak a kérdéseknek, amelyek megosztják az Egyesült Államot és Magyarországot, kevés vagy semmi köze nincs a biztonsághoz vagy a gazdasághoz. Magyarország a NATO nem különösebben aktív tagja, noha küldött egységeket Afganisztánba, és bizalmasan tájékoztatta a brüsszeli tisztségviselőket arról, hogy kész évente a GDP 0,1 százalékával növelni a következő öt évben igen szerény védelmi költségvetését. Lengyelországtól, Romániától, a három balti államtól – és a jelek szerint a Cseh Köztársaságtól – eltérően Magyarország kezdetben vonakodott támogatni az Oroszország elleni szankciókat, bár amikor Németország kurzust váltott, így tett Magyarország is. Láthatóan a magyar közvéleménynek még a figyelmesebb része is annyira elmerült a belpolitikában, hogy a kormány külpolitikai fordulatait alig észleli.

Washington perspektívájából a legfontosabb tényező az, hogy a magyar kormány egyre ellenségesebb a demokratikus értékekkel – a sajtószabadsággal, a vallásszabadsággal, a civil szervezetek működésének szabadságával – szemben. Hillary Clinton külügyminiszter-helyettes idején az Egyesült Államok több tiltakozást adott ki, köztük egy bizalmas demarsot, amelyet kiszivárogtatott egy még független újságnak. Budapest szemszögéből az amerikai tiltakozások Magyarország belügyeibe való beavatkozást jelentettek. A kormány az állam ellenőrzése alatt álló sajtóban Clinton asszony és az Egyesült Államok ellen a vitriolos támadások véget érni nem akaró sorozatát indította el. Az Egyesült Államok elleni támadások folytatódtak azóta is, hogy John Kerry vette át a külügyi tárcát, de magát a minisztert – aki hallgatott Magyarország ügyeiben – nem tették ki a „Clinton-bánásmódnak”.

Közben úgy tűnik, hogy Orbán miniszterelnök nagyon szeretné megváltoztatni kormányának az Egyesült Államokban kialakult arculatát. Létrehozott 15 millió dolláros költségvetéssel egy lobbicsoportot Magyar Kezdeményezések Alapítvány elnevezéssel, hogy fiatal magyarokat vigyen Washingtonba, akik ott gyakornokként dolgoznak a kongresszusi irodákban és másutt, és ami fontosabb, hogy befolyásolja a Magyarországról folyó vitákat a város think tanks intézeteiben azzal, hogy Orbán-párti tisztségviselőket és kísérőket visz az Egyesült Államokba. A csoport ösztöndíjakat adott számos jeles intézetnek, és aktívan részt vesz az általa támogatott programok alakításában.

Része volt Orbán október közepére várható amerikai látogatásának előkészítésében is. Orbán a tervek szerint New Yorkot és Los Angelest keresi fel, ahol Amerikában élő magyarokkal és üzletemberekkel lép majd kapcsolatba, de nem áll meg Washingtonban. A jelek szerint nem tudott megfelelő találkozási lehetőségeket kapni a Fehér Házban vagy a külügyminisztériumban, a Georgetown egyetem pedig, amely meghívta, hogy tartson előadást, ragaszkodott hozzá, hogy az előadás után legyen nyílt vitafórum.

Bizonytalan, hogy a Magyar Kezdeményezések Alapítvány tudja-e majd folytatni tevékenységét Orbán június 16-i beszéde után. Néhány kurátorának, köztük George Pataki volt New York-i kormányzónak és Kurt Volkernek, a McCain Intézet magyarul beszélő vezetőjének alighanem nehéz lesz összeegyeztetnie az Orbán Magyarországának nyújtott támogatást a miniszterelnök Amerika-ellenes szónoklataival. Így lesz ez Katrina Lantos esetében is, aki szintén a csoport egyik vezetője, a Lantos Alapítvány elnöke, és a néhai Tom Lantos kongresszusi képviselő lánya, és aki eddig visszariadt attól, hogy szót emeljen édesapja mélységesen demokratikus értékei mellett.

Mit tehetne a hivatalos Washington?

– Tevékenyen bátoríthatná az Európai Uniót – amely még mindig élénken emlékszik a kudarcára, hogy nem sikerült kiszorítania Jörg Haider szélsőséges pártját az osztrák kormányból 2000-ben –, hogy határozottan tűzze napirendre Magyarország uniós tagságának kérdését.

– Tudathatná az amerikai szenátussal, hogy nem sürgős végleg jóváhagyni Colleen Bell kijelölt nagykövetet – aki jó képességű, de nem feltétlenül eléggé felkészült politikai jelölt. Szükség esetén az Obama-kormány küldhetne egy magyarul beszélő, képzett diplomatát helyette.

– Alacsonyabb szintre csökkenthetné a diplomáciai kapcsolatokat úgy, hogy csökkenti a szükségtelenül nagy budapesti nagykövetség apparátusát, és viszonylag alacsony rangú amerikai diplomatát bíz meg azzal, hogy az ügyeket intézze Magyarország washingtoni nagykövetével és annak munkatársaival.

– Büszkén, de udvariasan folytathatná a kulturális háborút az Amerika-ellenes gonosztevők ellen, akik Magyarország hivatalos sajtójában írnak és papolnak. A folyamatban a jelenleginél is inkább kezet nyújthatna Amerika barátainak az ország értelmiségi köreiben és politikai elitjében.

Amellett, amit az Európai Unió tehetne, ezek csak kicsi, jelképes lépések. A legtöbb magyar azonban hamarosan értékelni fogja, hogy életben tartottuk a reményt.

Charles Gati, a Johns Hopkins Egyetem kutató professzora, Európa- és Oroszország-szakértő. Az Elveszett illúziók: Moszkva, Washington és az 1956-os magyar felkelés című könyv (2006) szerzője, Zbigniew Brzezinski Zbig: Az államvezetés stratégiája című könyvnek szerkesztője.