Egy kis emberi hiány
- Részletek
- Vendégek
- 2010. november 29. hétfő, 04:53
- Lángh Júlia
Naponta látom a TV5Monde híradójának végén két Afganisztánban elrabolt francia túsz fényképét, és hallom a műsorvezetőt, aki minden este eggyel magasabb számot mond a két férfi neve után, tegnap este így: „334 napja túszejtők fogságában. Nem feledkezünk meg róluk.”
Mi „csak” 53 napot emlegethetnénk Papp István neve után, ha lenne bennünk egy kis szolidaritás, és a naponta új, alig hihető fordulatokat hozó belpolitikai vágta mellett tudnánk másra is figyelni. Az ENSZ-békefenntartóként dolgozó magyar férfit október 7-én rabolták el Darfúrban. Néhányszor hírt adott róla a magyar média, legutóbb, október 29-én azt hallhattuk a Terrorelhárítási Központ főigazgatójától, hogy legfeljebb négy héten belül megoldódhat Papp István ügye.
A négy hét letelt, csönd van. Tudjuk, hogy a túszszabadítás bonyolult műveletét, háttértárgyalásokat, alkudozásokat stb. nem szabad megzavarni, ennyiben helyes is, ha nem nyüzsög a média, de itt mi most nem titkokat akarunk fürkészni, amivel megnehezítenénk a tárgyalásokat, csak egy – elfeledettnek látszó – emberi sorsra szeretnénk emlékeztetni.
A nyugalmazott alezredes, aki rendszeresen visszajár Afrikába, és a békefenntartásban sokéves gyakorlata van, az ENSZ szudáni UNAMID missziója keretében egyebek között gyerekkatonák leszerelésében vett részt.
The way for freedom – flickr/lorenzo stupid
Kevés olyan nehéz feladat van, mint egy manipulációval, droggal, fenyegetéssel öléshez szoktatott gyereket visszailleszteni a polgári életbe. Ezeknek a fiúknak és lányoknak, mert lányok is vannak köztük, semmiféle jövőképük nincs, nem képzelnek maguknak sem családot, sem szakmát. És a mindennapi élet békéjétől a hátuk borsózik.
„A gyerekkatonaságot azoknak találták ki, akiknek semmi keresnivalójuk sem a földön, sem Allah paradicsomában” – mondja egy afrikai regény gyerekkatona szereplője, aki, akárcsak a társai, sebezhetetlennek érzi magát, mert bízik a fétiseiben. Egy másik „önkéntes” viszont számít Allah paradicsomára, „...a számunkra oly kedves mártírhalál mint illatos gyógyital megízlelése után örökké élhetünk a mennyországban”.
Az önkéntes gyerek azért megy magától meghalni, mert erre ideológiai vagy vallási agymosással rávették. De önkéntesnek vallhatja magát, felettesei későbbi bosszújától való félelmében, az a kisfiú is, akit a grundról, focizás közben raboltak el vagy kormánykatonák vagy felkelők, vagy jobboldaliak, vagy baloldaliak. Mind ölni tanítják az életkoruk okán befolyásolható és hiszékeny gyerekeket, akik olyan önkéntes feladatokat is elvállalnak, amelyeket egy felnőtt visszautasítana.
Egy mozambiki kisfiú meséli – ő nem regényhős, valóságos riport valóságos alanya –, aki tizenegy éves volt, amikor megkapta a kiképzést: „Egy táborba vittek minket, ahol először megtanultunk állatokat ölni. Megittuk a vérüket is, hogy megerősödjünk. Ezután következett a kiképzés. Sokat vertek, hogy gyorsabban fussunk. Egy kalasnyikovot adtak. Jól lehet vele lőni, csak kicsit nehéz. Négy hónap kiképzés után parancsot kaptunk, hogy támadjunk meg egy civilekből és élelmiszert szállító teherautókból álló konvojt. Aznap én egyedül két embert öltem meg!”
Ilyesféle eltévedt életeket próbált Papp István az emberi létbe visszavezetni, mielőtt túszként elrabolták. Megérdemli, hogy legalább egy percnyi figyelmet szenteljünk neki. A mindent elborító állami cunamihoz képest nem látszik nagy ügynek – csak éppen egy ember élete.
Ötvenhárom napja a túszejtők fogságában. Ne feledkezzünk meg róla.
Lángh Júlia író, újságíró
(fotó: hirnok-enciklopedia.blogspot.com)
Írásai a Galamusban:
Húsvét vidéken
Lehet egy álom?
Vallás és bevallás
Koldusaink
Tüntetés nyugdíjért
Nők a pályán
