Szégyen! – kiáltvány a vakvezető kutyákért



Miközben meghatározhatatlan funkciókban új káderek villognak, milliós fizetésekkel, addig a társadalom legnehezebb helyzetben lévő tagjait a taigetoszi sziklák szélére terelik. A kérés, hogy önként ugranak, vagy kicsit rásegítsenek a lelökéssel?

Most éppen a Somlai Angyalka Alapítványt lökik a szakadékba, amely a vakok és gyengén látók támogatására a vakvezető kutyák képzését, továbbképzését vállalta.

Európa egyik legelismertebb kiképzőbázisa, amelynek nemzetközi ISO 9000 minősítése van, egyedüliként e területen, tíz év működés után be kell hogy fejezze a tevékenységét, mert a jelenlegi társadalmi és gazdasági körülmények ellehetetlenítették.

Itt nem az alapítványról van szó, hanem azokról a vak, látássérült emberekről, akik támaszra, segítségre vártak. Akiknek az életét meg tudná változtatni egy speciálisan, nagy szakmai tudással kiképzett kutya, akiknek a látását pótolnák négylábú társaik.

Milyen világban, milyen országban élünk? Egy vidéki futballstadionra 10 milliárdot adnak, maximum 20 ezer drukkernek? Miközben egy árva fillért nem adnak a fogyatékkal élők nyomorának enyhítésére. Se munkalehetőség, se mozgási lehetőség? Mi marad? Mi az, ami e társadalmat a 21. században legitimálja?

Egy látását vesztett ember számára a közlekedés létfontosságú. Hiszen csak így tud tanulni, munkát vállalni. Ha nem tud eljutni valahová, dolgozni, tanulni, nincs számára jövő. Vajon meg tudják-e mondani a mai káderek, hogy milyen életet élhet az, aki nem láthatja a napot, a fát, a folyót? A lehetőségek szűk mezsgyéjén még volt valami halvány remény. Talán egy vakvezető-kutya, talán, aki még segíthet….

Most éppen ezt veszik el. Rombolni könnyű, és látványos. A semmiből egy újat építeni sokkal nehezebb.

Az alapítvány vezetője 35 éves szakmai múlttal rendelkezik. Ma az utcákon közlekedő vakvezető kutyák 90 százaléka az ő tudásától, munkájától lett megbízható társ, akire a gazdája rábízhatja az életét. Sokan talán nem tudják, de még egyetlen kutya sem okozott balesetet. Még egyetlen vakot nem vitt kutya villamos vagy autóbusz alá. Mert a kutya sosem csapja be az embert. Soha nem ígér, soha nem hazudik. Nincsenek politikai ambíciói. Nem ismeri a korrupciót, besúgást, karrierizmust, az elvtelen hatalmi tobzódást. A vakvezető kutya társ és segítség egyszerre. De mit várhatunk el a kétlábúak társadalmától? Azoktól, akiknek hivatalból kéne támogatni a segítőket, a látássérülteket.

Az alapítvány, úgy tűnik, képtelen tovább működni. Lehet, hogy nincs szükség rá? Nincs szükség a kutyákra, a szakemberekre, a tudásra? Lehet, hogy nincs szükség a fogyatékkal élőkre sem? Milyen ország ez a mai Magyarország? Hová jutottunk?

Az alapítványnak ma közel száz vak és húsz kutya sorsát kell megoldania. Mi lesz velük? Kimerült minden tartalék. Nincsenek pályázatok, csak megszorítások. Úgy tűnik, nincsenek felelős hivatalok, segítőkész hivatalnokok sem.

Pedig a Somlai Angyalka Alapítvány évi 28 –30 millió forintból 23 –25 kutyát tudna kiképezni és a rászorultaknak térítésmentesen átadni. Vagyis 20–22 hátrányokkal küzdő ember életét lehetne megváltoztatni.

Nyugat Európában egy vakvezető kutya ára átszámítva 4–6 millió forintba kerül. Nem sok ez egy kicsit? Kinek van belőle haszna? – teszik fel a kérdést azok, akik még nem tudják, egyszer akár velük is megtörténhet, hogy egy reggel, minden előzetes értesítés nélkül, arra ébrednek, hogy örökre elvesztették a látásukat. És nem számít majd se a párt, se a pozíció, se a kapcsolati tőke. De az elemi rehabilitáció után egy vakvezető kutya biztosan tud segíteni.

Elfogytak a tartalékok, a lehetőségek, a remények. Az Alapítvány kuratóriuma, a kialakult anyagi helyzet okán, nem lát más megoldást, mint a tevékenység megszüntetését. Szégyen és gyalázat, hogy 2010 végére ide jutottunk. Nincs rá jobb szó.

A többi néma csend….

Dénes Gábor
filmrendező
kurátor


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!