rss      tw      fb
Keres

Moscow Times: A hibrid rezsimek a tekintélyelvűség új történelmi szintje



A The Moscow Times című angol nyelvű orosz napilap Jekatyerina Sulman cikkét közölte Oroszország áldemokráciája apátiából táplálkozik címmel.



Az „Irodai termékek” részleg egy moszkvai könyváruházban – Wikipedia/Vlagyimir Menkov


Orbán Viktor, Magyarország új miniszterelnöke nemrég azzal szórakoztatta az értelmiségi világot, hogy bejelentette: „illiberális demokráciát” akar kreálni Magyarországon – Oroszországot használva fel példaként –, mert a liberális modell túlélte a saját hatékonyságát.


Tény, hogy a modern politikatudományban nincs fontosabb tanulmányozandó terület, mint a hibrid rezsimek. Sok elnevezés van az ilyenre, és ez azt jelzi, hogy kutatási témaként még alakulóban vannak: illiberális demokráciák, áldemokráciák, választásos tekintélyelvű államok vagy nem zsarnoki autokráciák.


Milyen gyakorlati tanulságokat lehet levonni erről a legaktuálisabb kutatási területről? A hibrid rezsimek természetének megértése hasznos módja annak, hogy legalább elkerüljük a folyamatos történelmi analógiákat, és azt, hogy időt töltsünk a fasizmus felemelkedésére vagy a szovjet hatalom visszatérésére való várakozással.


A hibrid rezsimek a tekintélyelvűség új történelmi szintje. A tekintélyelvű és a totalitárius rezsimek között már meghatározták a különbséget: míg az előbbiek a passzivitást táplálják a polgáraikban, addig az utóbbiak mobilizálják őket. A totalitárius rezsimek részvételt követelnek: aki nem menetel és nem énekel, nem lojális.


Másfelől a tekintélyelvű rezsimek azt akarják, hogy a köznép otthon maradjon. Azok, akik túlságosan lelkesen menetelnek és túlságosan hangosak, gyanússá válnak, függetlenül dalaik ideológiai tartalmától vagy a menetelésük irányától.


Hibrid rezsimek általában olyan országokban alakulnak ki, amelyek gazdagok természeti forrásokban, s amelyeket néha „olajállamoknak” neveznek, bár jövedelmező forrásaikat nem feltétlenül a kőolaj alkotja. Ezek olyan rezsimek, amelyek ingyen jutnak pénzhez – vagyis nem a kormányzás eredményeként, hanem az ország természeti gazdagsága révén. A hibrid rezsimek lakossága csupán akadály, amely kockázatot jelent az ugyanazon vezetés permanens kormányzásáról szóló álomra nézve.


Az ilyen rezsimek mélyen az az eszme van, amely szerint x létszámú állampolgár kellene a szükséges munka elvégzéséhez – a természeti források kiaknázásához –, és a többi eltűnhetne valahová. Ezek a rezsimek rettegnek mindenfajta mobilizálódástól, mert nem rendelkeznek megfelelő intézményekkel az aktív civil részvétel felhasználásához.


Nyugati kutatók, akik a hibrid rezsimeket illiberális demokráciáknak vagy választásos tekintélyelvű államoknak nevezték, csupán egyetlen elemre összpontosítottak: az ilyen államok demokratikus intézményeinek dekoratív jellegére. A hibrid rezsimek rendeznek választásokat, de a kormány nem változik.


Van több tévéállomás, de mind ugyanazt mondja. Van ellenzék, de nem áll szemben senkivel. Így tehát – mondják a nyugati politikatudósok – ezek csupán dekoratív cirádák, amelyek az ismert tekintélyelvűséget rejtik.


Valójában a hibrid rezsimek más államtípusokat imitálnak kétféle módon. Nemcsak illuzórikus demokráciát mímelnek; azt színlelik, hogy diktatúrák, amelyek valójában nem léteznek. Könnyen látható, hogy a demokratikus homlokzat papírmaséból van. De nehezebb felfedezni, hogy a sztálinista bajusz is hamis.


Orbán-kolbász és -bicska árvíz idején – Facebook


Az teszi nehezebbé, hogy az olyan eszmék, mint az „fókuszált erőszak” és „az elnyomás alacsony szintje”, a modern közönség számára morálisan megkérdőjelezhető. Humanista korban élünk, és elborzadunk az áldozatok olyan számától, amely jelentéktelen lett volna a XX. század Európájában.


A hibrid rezsimek az erőszak viszonylag alacsony szintjével törekednek fő céljuk – a vezetés hatalomban tartása – elérésére. Nem rendelkeznek sem a monarchiák erkölcsi tőkéjével, sem a totalitarizmus elnyomó rendszereivel. De a hibrid rezsimek polgárai nem akarnak részt venni semmiben. Ez azt mutatja, hogy ezeknek a kormányoknak az állami propagandája nem mozgósít senkit. Polgáraikat a passzivitás elve alapján szervezik egységbe.


Vessenek egy pillantást az oroszok 87 százalékára, akik mindent helyeselnek a katonai inváziótól az élelmiszer-szankciókig. Arra a kérdésre, hogy „Ön helyesli-e?”, mindig „igennel” válaszolnak. De ugyanakkor nem tesznek semmit.


Nem csatlakoznak önkéntes katonai egységekhez, és nem mennek el a katonaságot pártoló tüntetésekre. Még a választásokon se nagyon vesznek részt, és ez az oka annak, hogy a hibrid rezsimeknek mindig meg kell hamisítaniuk a választási részvételi adatokat és a választási eredményeket. Az egyetlen politikailag motivált cselekedet, amelyre ezek a polgárok vállalkoznak, hogy kiveszik a pénzüket a bankszámláikról, dollárra váltják, és vajat vesznek.


A propaganda lélegzetelállítóan hatékony az olyan emberek véleményének az alakításában, akiknek a véleménye mit sem számít. Nem azért, mert „másodrendű emberek”, hanem mert a véleményük nem áll összefüggésben a cselekedeteikkel. Biztosíthatják a kormánynak a helyeslést, de a támogatást nem; nem lehet rájuk hagyatkozni.


A rezsim érti, hogy az a 87 százalék, amelyik helyesel, valójában nem résztvevője a politikai folyamatnak.


Csakis a politikailag aktív kisebbség véleménye fontos. Ez magyarázza a törvényhozók oroszországi paradoxonát: egy olyan kormány, amelynek látszólag szilárd az országos támogatottsága, miért nem használja fel ezt a támogatást, ahelyett, hogy egyre újabb elnyomó és defenzív törvényeket hozna?


Az új törvények talán az aktív kisebbség kipuhatolását szolgálják. Lehet hogy kettős állampolgárok vagy különféle szervezetekkel állnak kapcsolatban. Talán bloggerek, vagy ők azok, akik tüntetésekre járnak és szeretnek éttermekben dohányozni.


Hogyan lehet őket megtalálni és eltaposni – nem túl nyilvánvalóan, de könnyedén? Még jobb lenne értéktelen árulóknak lefesteni és távozásra bírni őket. A hibrid rezsimek sohasem próbálják visszatartani az embereket akaratuk ellenére; mi több, inkább emigrálásra bíztatják az aktív kisebbséget.


Ezek a rezsimek meglehetősen stabilak és maradandóak. Kihasználják a majdnem-piacgazdaság és a részben szabad közélet előnyeit, és ezért a diktatúráktól eltérően nem egyetlen nap alatt buknak meg.


Ezt érdemes észben tartani azoknak, akik a Szovjetunió bukásának újrajátszására számítanak, és azoknak, akik a Szovjetunió hamarosan bekövetkező restaurációját várják. Éppen olyan nehéz lenne elkötelezett fasisztaként felébredni valakinek hatalma 16. esztendejében, mint hirtelen a liberalizmus ragyogó példájává válni.


Ebből következően a hibrid rezsimek stabilak. Vágynak a stabilitásra, és a stabilitás érdekében készek ellenállni bármiféle felkelésnek. A látszólagos ellentmondás alapvető oka a döntéshozási mechanizmusban van – ez a hibrid rezsimek Achilles-sarka.


Az ilyen rezsimek teljes sötétségben működnek, mivel elzárnak minden csatornát, amelyet a visszacsatolásra lehetne felhasználni, és ezeket a csatornákat idővel megtömik szeméttel.


Az eszközök, amely útján ezek a rezsimek kapcsolatba kerülhetnek a realitással, a magának beszélő televízió, az alkalmatlansága miatt kiválasztott elit, és a vezetőjük érzései, akinek a szíve együtt kellene hogy dobogjon a népéével, de amely szív a vezető elszigeteltségben töltött sok éve alatt nagyon is felvehetett saját ritmust.


Ezért egyfolytában találgatniuk kell, hogy a tetteik elfogadhatóak lesznek-e külső és belső hallgatóságuk számára. A hibrid rezsimekben nincs tolatási fokozat; stabilak, de nem irányíthatók.


Az áldemokráciák felemelkedése nem a valódi demokráciák kudarcának eredménye. Ez a morális progresszió gyümölcse; az 50 évvel ezelőtti meggondolatlan, széles körben elterjedt erőszak már nem elfogadható. Ha „a képmutatás olyan adó, amelyet a bűn fizet az erénynek”, akkor az imitáció az illeték, amelyet a diktatúra fizet a demokráciának.





(Fordította Horváth Júlia)