Beszámoló a lisszaboni NATO-csúcsról
- Részletek
- 2010. november 27. szombat, 05:06
- Wagner Péter
A 2010. november 19–20-án Lisszabonban megtartott NATO-csúcstalálkozó az egyszerű érdeklődő számára talán azzal okozta a legnagyobb meglepetést, hogy mennyi konkrét eredményt hozott. Az ilyen hatalmas politikai rendezvények általában csak az unalmas politikai állásfoglalások vagy jövőbeni nagy tervek hangoztatásában merülnek ki, bár az is tény, hogy erre a NATO már néhányszor rácáfolt egy-egy bővítési kör bejelentésekor vagy elmaradásakor.
Az 1998-as lisszaboni expo területén berendezett kétnapos csúcs több olyan témában is döntést ígért, amelyek egymagukban is nagy médiaeseményt jelentettek volna. Egy év kemény munkája, nyilvános egyeztetései után elfogadták az új stratégia koncepciót, Oroszország nemcsak meghívást kapott a részvételre, de Medvegyev elnök el is jött a csúcsra. Az afganisztáni szerepvállalás jövője szintén szerepelt a programban. Erre az alkalomra a 48 résztvevő ország, valamint az ENSZ, az EU és Afganisztán vezetőjét várták a közös találkozóra.
Múltba tekintés
A NATO rossz hangulatban van, elsősorban az afganisztáni misszió sikertelensége, az ebből adódó népszerűségcsökkenés miatt. Jól emlékszünk még 2006 nyarára, amikor Kabulban a nemzetközi erők brit főparancsnoka, David Richards tábornok azt mondta, ha itt megbukunk, akkor az egész szervezetnek annyi. A kudarcok, az eredmények állandó hiánya, a növekvő áldozatok ma óvatosabbá teszik a NATO-tisztviselőket, és inkább arról beszélnek, hogy az Afganisztán misszió nem egyenlő a NATO-val. Bár az Észak-atlanti Szervezet számára jelenleg ez a legfontosabb szerepvállalás, az élet akkor is folytatódik majd, ha kivonultak Afganisztánból a nemzetközi erők.
Az új stratégiai koncepció elfogadása az egyik kísérlet arra, hogy újraértelmezzék a tagországok a saját szerepüket. Az utolsó koncepciót 1999-ben fogadták el, és azóta rengeteget változott a világ. A második évezred problémái, a nemzetközi terrorizmus, a kiberterrorizmus, az energiabiztonság kérdése a fenyegetés új típusú formáit jelentetik, amelyekre valamilyen formában a NATO-nak is válaszokkal kell rendelkeznie. Amint arra Jamie Shea, a NATO korábbi szóvivője, jelenleg a szervezet egyik vezetője rámutatott, az elmúlt 15 évben a szervezet valójában műveletek sorozatából állt, kereste helyét, ha kellett, csapatokat ajánlott fel. De egy ekkora szervezetnek kell hogy legyenek saját víziói is a világról.
A másik problémát a közvélemény támogatottságának általános csökkenése jelenti. Egy szervezet, amely a közös értékek védelmére jött létre, nem engedheti meg magának, hogy akiket meg akar védeni, kétségbe vonják létezésének értelmét. A szervezet vezetői többször hangsúlyozták a támogatás visszaszerzésének, a NATO jobb megismertetésének szükségességét. Az amerikai Stavridis admirális, a NATO-erők főparancsnoka a tanácskozás kapcsán meghívott fiataloknak tartott előadásában mindenkit arra bíztatott, hogy jelöljék be a szervezetet a Facebookon, mert a NATO-nak nyitva kell állnia. Ott kell lennie a közösségi portálokon, a Twitteren, már működik a NATO TV, és megjelentek a blogok is.
LosAngeles Graffiti Goup – flickr/anarchosyn
Afganisztán
A csúcs talán legnagyobb érdeklődéssel várt része az Afganisztán-kérdés volt. A résztvevők pedig: a NATO 28 tagállama, kiegészülve másik, a misszióban résztvevő húsz ország állam- és kormányfőjével. A 2010 nyarán tartott kabuli nemzetközi konferencia óta lehetett tudni, hogy 2014-re a tervek szerint az ISAF jelenlegi formájában befejezi a tevékenységét. Az afgán biztonsági erők lépésről lépésre, tartományról tartományra fogják átvenni a felelősséget, valamikor 2011 közepétől kezdve. A lisszaboni NATO-csúcs feladata ebből a szempontból az volt, hogy egyrészt jóváhagyja ennek az átadási folyamatnak a rendszerét, és hogy egy politikai gesztussal megnyugtassa a szintén jelen levő Hamed Karzai afgán államfőt: nem fog előfordulni az, ami a Szovjetunió összeomlása idején történt. A NATO 2014 után segíteni fogja Afganisztánt, katonai kiképzőkkel éppúgy, mint segélyekkel, szakemberekkel. Az elképzelések szerint a 2014-es dátum elég időt hagy arra, hogy egyrészt az afgán fél is összekapja magát, és komolyan vegye, hogy egyszer a saját lábára kell állnia. Másrészt hogy a nemzetközi közösség még egy utolsó erőfeszítést tegyen a közép-ázsiai ország helyzetének normalizálására.
A nyugati NATO-szövetségeseknél mindenhol egyre népszerűtlenebb az afganisztáni szerepvállalás, és ebben éppúgy szerepet játszik az áldozatok növekvő száma, mint a szinte mindenhol érezhető otthoni megszorítások. Mindenkinek spórolni, racionalizálni, összevonni kell, természetes hát, hogy eközben nehéz hitelesen érvelni egy távoli és látványos sikerrel nem biztató misszió folytatása mellett.
„Kivágni a zsírt, erősíteni az izmokat”
Ezzel a képszerű hasonlattal igyekezett a főtitkár, Anders Fogh Rasmussen nyilvánvalóvá tenni, hogy a megszorítások a NATO-t is elérték. A kissé brutális mondat persze valószínűleg inkább valamelyik NATO PR-illetékes szüleménye lehetett, mert különböző formákban már hetek óta idézik sajtócikkek (Hende Csaba honvédelmi miniszter is ezt nyilatkozta egyik brüsszeli NATO útja után). Tény, hogy bár már több mint húsz év telt el a hidegháború vége óta, a NATO parancsnoki struktúrája még mindig a kelet-német síkságok felől érkező páncélos támadás kivédésre van létrehozva. A következő években ennek megfelelően minden szinten csökkenni fog a parancsokságok száma, csökkennek a különböző NATO-ügynökségek, bizottságok, és velük együtt az ott dolgozok létszáma is. A tervezett leépítés szerint a jövőben 13 000 helyett 8000 ember fog dolgozni a katonai szervezetnél. Talán erre a spórolásra utalt egyébként a szervező portugálok ultraminimalista szervezése is. A konferencia színhelyéül berendezett kiállítócsarnokot nemes egyszerűséggel farostlemezekkel burkolták le. A küldöttségek ebben a sárgásbarna színű, némi fűrészeltfalap-szagot árasztó hatalmas teremben ültek körben, amelynek egyhangúságát csak az fő helyen kifeszített, hatalmas kék színű NATO molinók és a zászlók szakították meg.
Moszkvát figyelve
Az elmúlt években a NATO-orosz és az USA-orosz kapcsolatok igazi mélyrepülésben voltak, köszönhetően a 2008-as dél-oszétiai háborúnak és az amerikai rakétavédelmi terveknek, amelyek Lengyelországba és Csehországba is telepítettek volna eszközöket. Barack Obama elnök megválasztása óta megindult egyfajta közeledés, amelynek épp annyi támogatója volt, mint ellenzője. Itt is az afganisztáni fejlemények hozták közelebb a feleket. A Nyugatnak szüksége volt a poszt-szovjet térségen keresztül húzódó alternatív szállítási útvonalra az egyre veszélyesebb Pakisztán helyett. Oroszországban egyre jobban tartanak az Afganisztánból érkező kábítószertől (amelynek legnagyobb fogyasztója az orosz lakosság) és a tálibok esetleges térnyerésétől. Az érdekazonosság mellett a korábbi amerikai rakétavédelmi tervek újrahangolása is növelte a bizalmat. A NATO-csúcson a két fél elvben elfogadta, hogy közös elhárítórendszert építenek ki a ki nem mondott iráni és észak-koreai fenyegetésre válaszul. A szkeptikusok persze erre azt mondják, hogy várjuk meg, amíg a felek eljutnak a részletekig, addig a pontig, ahol majd a szupertitkos rendszereiket kell összekötni vagy beengedni egymást a földalatti irányítópultok elé. Az optimisták, élükön a NATO vezetőivel, erre azt mondják, hogy ilyen messzire még sosem jutott a két ország a gyakorlati együttműködésben, és talán most – nyugati oldalról legalábbis így szeretnék látni – végre nem riválisok, hanem partnerek találkoztak a Lisszabonban.
Eredmények
Lisszabonban az Észak-Atlanti Szervezet tagjai erősen elszántnak tűntek, hogy legalább megpróbáljanak alkalmazkodni az új kihívásokhoz. A NATO–Oroszország-kapcsolatok új lendületet vettek, Afganisztán ügyében belátható közelségbe került a katonai misszió befejezése. Az új stratégiai koncepcióban végre nem az elmúlt évek tapasztalatait foglalták össze, hanem kreatív módon megpróbáltak a jövő új típusú veszélyeire hangolódni a szerzők. A 2010-es NATO csúcsot Rasmussen főtitkár „történelminek” nevezte, majd meglátjuk, hogy az tervekből valóság lesz-e.
Wagner Péter, a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársa
