Rendpártiság?



Rengeteg feszültség van ma a társadalom különböző csoportjai, cigányok és nem cigányok, szegények és tehetősebbek, vidékiek és fővárosiak között – mint ahogy arra a cigányozó rendőrkapitányként elhíresült Pásztor Albert miskolci polgármester-jelöltsége kapcsán elindult polémia is rávilágított. Úgy tűnik, hogy a Fidesz és a Jobbik után már a DK és az MSZP is egy rendpárti országot szeretne. De tényleg ilyen válaszok oldják-e meg hazánk társadalmi-gazdasági problémáit?


Az ország egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségben élő településtervezőként és területfejlesztési szakemberként 2004 óta dolgozom különböző felzárkóztató programokban, és tapasztalataim alapján úgy gondolom, napjaink Magyarországának egyik legsúlyosabb problémája – Wessely Anna szociológus megfogalmazását használva – „a társadalmi integráció rendkívül alacsony szintje, ami a kölcsönös bizalom hiányában nyilvánul meg, amelynek a társadalmi csoportok viselkedésében meg is vannak a következményei. Az emberek vonakodnak vagy egyáltalán nem képesek arra, hogy együttműködjenek egymással, hogy az eltérő érdekeket összekapcsolják, és hogy a konfliktusokat elismerjék és megoldják. Ezek olyan társadalmi készségek, amelyek elsajátítása időigényes és folyamatos figyelmet, gyakorlást igényelnek. Ezért a jelenlegi Magyarországon egy ilyen kérdés kapcsán vagy ellenségeskedésekbe bonyolódunk, vagy teljes mértékben igyekszünk a vitát elkerülni. Hajlamosak vagyunk arra, hogy kibújjunk a felelősségvállalás alól és hallgatólagosan elvárjuk a hatóságoktól, a mindenkori hatalomtól, hogy tegyenek valamit a problémánk megoldása érdekében, még akkor is, ha már jó előre tudjuk, hogy ez nem fog nekik sikerülni. Megmarad nekünk az az olcsó elégtétel, amely abból származik, hogy kipanaszkodhatjuk magunkat és vádaskodhatunk kedvünkre”.


Az általam nagyra becsült Hankiss Elemér még 2009-ben írta: „Jöhet a világ legjobb ideiglenes vagy tartós miniszterelnöke, kudarcot fog vallani, ha nem veszi számításba azt, hogy Magyarországon ma nem a gazdaság, hanem a társadalom egésze van súlyos válságban. Szinte minden porcikájában rosszul működik az ország. Akadozik a gazdasági és a politikai gépezet, szétzilálódóban van a társadalmi rend, súlyos zavarokkal küzd a mindennapi magatartáskultúra, az emberek elvesztették a hitüket önmagukban és az országban. Gyökeres változásokra, határozott reformokra, komoly gondolkodásra és kitartó munkára van szükség mindezeken a területeken.”


Végül 2009-ben egy jó válságkezelő miniszterelnök, Bajnai Gordon jött és dolgozott, hogy egy év alatt pályára állítsa a gazdasági világválságban megingott magyar gazdaságot. Ez sikerült is neki, de a társadalmi-gazdasági problémák zömét nem oldhatta meg, hiszen ehhez sem ideje, sem társadalmi alapja nem lehetett az akkor már 2006 óta forrongó országban.


Majd 2010-ben elsöprő többséggel győzött a Fidesz, amelynek több mint elégséges volt a társadalmi legitimációja ahhoz, hogy rendbe tehesse az országot, hogy hitet adhasson az embereknek és egy társadalmi kiegyezés alapját megteremtve széles körű vitát kezdeményezhessen arról, mire van szüksége ennek Magyarországnak, hogy valamilyen nemzeti konszenzus születhessen az alapvető értékekben. A Fidesz ezt színleg sem tette meg, hiszen olyan új alkotmányt (alaptörvényt) alkotott, amelyet nem alapozott meg valódi társadalmi párbeszéd. Orbánék az elmúlt négy évben töréshatárig nyitották azt a bizonyos társadalmi ollót, a matolcsyzmussal emberek millióit rövidítették meg az egykulcsos adó révén (havi több ezer forinttal), majd a társadalom lecsúszó és lecsúszott rétegeinek csak a rezsicsökkentés gumicsontját dobták oda. A fideszes alaptörvény elintézi a mélyszegénység ügyét azzal, hogy Magyarország az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti, de konkrétumokat nem határoz meg. Azonban az Európai Tanács Magyarország 2014. e´vi nemzeti reformprogramja´nak e´s konvergenciaprogramja´nak e´rte´kele´séről szóló munkadokumentuma szerint hazánkban a szocia´lis helyzet tova´bbra is romlik, a szocia´lis ve´delmi rendszer nem ke´pes a leginka´bb ra´szorulo´k, ko¨zo¨ttu¨k a roma´k megfelelo? ta´mogata´sa´ra e´s ella´ta´sa´ra, az oktatásban alapke´szse´gek elsaja´ti´ta´sa romlik. Ezt a súlyos helyzetet még tovább árnyalja az a tény, hogy az OECD 2012. e´vi nemzetko¨zi tanulo´i teljesi´tme´nyfelme´re´se (PISA-me´re´s) szerint Magyarorsza´gon az alapke´szse´gek elsaja´ti´ta´sa az unio´s a´tlag alatti, e´s a ta´rsadalmi-gazdasa´gi sta´tusz e´s a teljesi´tme´ny ko¨zo¨tt igen ero?s a korrela´cio´.


Ezzel szemben az a politikai közösség, amelynek én is részesévé váltam közel egy éve, programjában azt mondja, hogy szolidaritásra van szükség, az emberi lét alapvető feltételeit mindenki számára biztosítani kell: az éhezés, a fagyhalál és a hajlék nélküliség a 21. században éppúgy nem elfogadható, mint az, hogy akárcsak egyetlen magyar gyermek is éhesen menjen iskolába vagy feküdjön le a nap végén. A feltételeket pedig a közösségnek kell biztosítania: a magyar állam nem feledkezhet meg egyetlen polgáráról, nem mondhat le egyetlen itt élő gyermekről sem.


Magyarország egészének, az itt élők közül mindenkinek érdeke, hogy ne legyenek reményvesztett tagjai. A mélyszegénységben élőknek állami esélyteremtés kell már ahhoz is, hogy érezzék: érdemes erőfeszítést tenniük az előrejutásért, azért, hogy maguk vagy legalább a gyerekeik számára a kitörés lehetőségét biztosítsák. Ilyen erőfeszítést természetesen joggal várhat el a közösség, de a módszer nem lehet öncélú, büntető jellegű.


Miközben például Pásztor Albert és Vona Gábor nem hisz az integrációban, addig a mi meggyőződésünk szerint a magyar társadalom fenntartható fejlődésének kulcskérdése a magyarországi romák sikeres bevonása a közösség életébe. A magyar társadalomnak nem csupán erkölcsi kötelessége, de gazdasági érdeke is az, hogy a hátrányos helyzetű roma honfitársaink tömegei egy nemzedéken belül – minden tekintetben – felzárkózzanak a többségi társadalomhoz: e felzárkózási folyamat felgyorsításában, sikerre vitelében az állam felelőssége megkerülhetetlen.


A felemelkedés esélye pedig nem lehet más, mint az oktatás. A jó iskolák biztosítása egy normális országban az államnak nemcsak erkölcsi kötelessége, de gazdasági érdeke is. A kormányzat a jó minőségű, egyenlő hozzáférést biztosító oktatási rendszeren keresztül tudja a leghatékonyabban támogatni a gyerekeket álmaik megvalósításában, felnőtt életük sikeres indításában és abban, hogy a szegény gyerekek ne szegény felnőttként folytassák életüket. Ugyanakkor csak a képzett fiatalok tudására alapozható olyan modern, fenntartható és erőteljesen növekedő gazdaság, amely újra a lehetőségek országává teszi hazánkat.


A magyar oktatási rendszer, amely közel negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után nem a társadalmi felemelkedést szolgálja, hanem az öröklött viszonyokat termeli újra, ráadásul fokozatos, de biztos lemaradásra kárhoztatja a magyar gazdaságot is, nem a jövőbe vezet, hanem a múltba.


A mi politikai közösségünk szerint olyan oktatáspolitikai megoldásokra van szükség hazánkban, amelyek a kisgyermekkortól indulva a közoktatás teljes rendszerén keresztül segítik az otthonról hozott hátrányok leküzdését: esélyt kell adni a ma esélyteleneknek is. Ugyanakkor jobb minőségi oktatásra van szüksége a középosztályba tartozók gyerekeknek is, amely lehetőséget nyújt a legtehetségesebbek kibontakozására. Úgy kell megújítani a magyar oktatási rendszert, hogy elsősorban a diákok tehetségén, tudásán és szorgalmán múljon az, ki járhat majd egyetemre és ki nem.


Az Orbán-rezsimben az elitoktatás egyre inkább az elit oktatását jelenti. Mi az Együtt-PM-ben azonban, olyan Magyarországban hiszünk, ahol az oktatáson, elsősorban is az egyetem elvégzésén keresztül bárki az elit tagjává válhat: tehetséggel és törekvéssel bárki feljebb léphet a társadalmi hierarchiában. Célunk, hogy a felsőfokú végzettség egy jobb minőségű élethez jelentsen belépőt: az egyetem olyan polgárokat adjon Magyarországnak, akik a saját álmaik valóra váltásán túl az ország, a nemzet közös álmainak megvalósításához is hozzá tudnak és akarnak járulni.


Én személy szerint nem vitatom, hogy a jelenleginél jobb közbiztonságra is szükség van az országban, de nem a rendpártiság fog minket kihúzni abból a mély társadalmi-gazdasági gödörből, amelyben vagyunk, hanem egy konfliktusait értelmesen kibeszélő és európai módon megoldó, higgadt társadalom, ahol akinek nincs semmije, az is ér annyit, mint akinek van; és ha valaki olyan családban született, ahol szegénység van, akkor annak a valakinek is ugyanannyi lehetősége van a tehetségét kibontakoztatni, mint aki szerencsésebb csillagzat alatt született.




Berkecz Balázs, város- és területfejlesztési szakember, az Együtt – A Korszakváltók Pártja elnökségének tagja







Előzmények:
– Mihancsik Zsófia: A volt miskolci rendőrkapitány a „baloldal” közös polgármesterjelöltje
– Krémer Ferenc: Utat vesztve – Megjegyzések a Pásztor-ügyhöz
– Herényi Károly: Egy embertelen ország
– Andor Mihály: Rögtön az elején
– Gyurcsány Ferenc: Pásztor Albert jelöléséről
– Debreczeni József: Pásztor Albert mellett
– Varga Andrea: Nyílt levél az Együtt-PM politikusaihoz és a baloldali liberális értelmiséghez
– Simkó János: A felelősség szabadsága
– Szigetvári Viktor: A tiszta beszéd fontosságáról
– Herényi Károly: Még egyszer a Pásztor ügyről, avagy javul-e a miskolci cigányok helyzete, ha ő lesz a polgármester
– Bari József: Nyílt levél a DK-hoz és a baloldal szimpatizánsaihoz
– Krémer Ferenc: Miskolc Pásztora
– Lánczos Vera: A Pásztor-ügy, ellenfényben
– Krémer Ferenc: Felhívás a demokratikus pártokhoz és a demokratikus közvéleményhez
– Erős Ferenc: A Pásztor Albert-ügyhöz
– Mihancsik Zsófia: Galamus-vélemény és személyes vélemény
– Andor Mihály: Libikóka
– Krémer Ferenc: A „romabűnözés” és a Demokratikus Koalíció