A gazdaságpolitika ürügyén



Magyarországon manapság sok vita folyik a gazdaságpolitikáról, a gazdaság jövőjéről, a kormány által követett út sikeréről vagy lehetetlenségéről. Mindeközben sajnálatosan kevés szó esik e gazdaságpolitika társadalmi következményeiről, a kormánynak a gazdaságpolitikában kifejeződő, megnyilvánuló társadalompolitikai felfogásáról. Azonban éppen ezért szükséges hangsúlyozni, a látszólag elvont, sokak számára nehezen követhető gazdasági folyamatok modellezése, irányítása közvetlenül érinti a társadalom mindennapi életét – persze eltérő előjellel és tartalommal. Ebben a rövid írásban tehát nem a költségvetés vagy a gazdaságpolitika elemzésére vállalkozom, nem fogok tréfálkozni (bár ezt nehéz megállni) a költségvetés parlamenti vitájában elhangzott „nagyívű” eszmefuttatások felett, hanem egyetlen, kiragadott terület kapcsán azt igyekszem megmutatni, milyen társadalmi következményei lesznek/lehetnek a kormány gazdaságpolitikájának.

Induljunk ki a sokat vitatott egykulcsos adórendszerből. A Világgazdaság online összeállításából egyértelműen kiderül, hogy minden olyan foglalkoztatott, aki gyermektelen, és bruttó 285 000 Ft-nál kevesebbet keres, rosszabbul fog járni, kevesebb lesz a nettó jövedelme. Ugyanez az összeállítás azt is kimutatja, hogy a minimálbéren foglalkoztatott gyermekes családok sem járnak jobban. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a minimálbéren foglalkoztatottak száma ma Magyarországon 1,2-1,3 millió körül mozog. Az egygyerekes minimálbéren foglalkoztatottak jövedelme 800 Ft-tal, a kétgyerekes átlagjövedelemmel bíróké 16 000 Ft-tal, ugyancsak két gyermek, de 500 000 Ft-os fizetés esetében pedig 49 000 Ft-tal nő a havi jövedelem – ami aligha felel meg annak az útnak, amit az emberek a nemzeti ügyek kormánya számára kijelöltek, de ez az „apróság” természetesen nem zavarja a kormányt. Más összeállítások hasonló eredményekre jutnak. Mindennek nyomán nehéz más következtetésre jutni, mint hogy az egykulcsos adó elsősorban a magas jövedelműeknek kedvez. Tegyük ehhez hozzá, hogy a családi pótlék a jövőben nem fog nőni, a gyerekkedvezmények az adórendszeren keresztül jelennek meg, azaz összekapcsolódik az adórendszer és a szociálpolitika. Az alacsonyabb jövedelműek nem fogják érezni az egykulcsos adó és a gyerekkedvezmények előnyeit, mert nincs ehhez elegendő jövedelmük. Pedig a gyermekek 40 százaléka olyan családban él, amelyben nincs kereső, vagy olyan kevés a kereset, hogy elesnek az adókedvezménytől.

Mi következik mindebből, illetve mi mindennek a következménye? A kormány nyilvánvalóan azt szeretné, hogy a jómódú családokban erősödjön a gyermekvállalási hajlandóság, s ennek megfelelően alakítja a feltételeket. Olyan családokról, s olyan gyerekekről van szó, akik majd felnőtt korukban nagy valószínűséggel aktívan dolgoznak, „eltartják a nemzetet”, nem szorulnak szociális segélyre. A „nemzeti érzelmű” felső középosztálynak ez a támogatása ugyanakkor szorosan összefügg az alacsony jövedelműek, a szegények rejtett (és kevésbé rejtett) diszkriminációjával. A kormány ugyanis durván beavatkozik ezeknek az embereknek a mindennapi életébe. Nem mondja ugyan ki, de azt szeretné elérni, hogy a szegény sorsú családokban kevesebb gyerek szülessen, s ennek megfelelő intézkedéseket hoz. A tényt ugyanis, hogy az alacsony jövedelműek objektív okokból elesnek az adókedvezményektől, miközben a családi pótlék összege nem emelkedik, nehéz másképpen értelmezni, mint gazdasági eszközökkel irányított, ellenőrzött születésszabályozást. Teszi ezt az a párt, amely folyamatosan hangsúlyozza a munka és a család kiemelkedő fontosságát. De persze képtelen értelmes és megélhetést biztosító munkához juttatni a társadalom nem elhanyagolható részét (az egy millió új munkahelyről szóló blablát elfelejthetjük), így aztán inkább megnehezíti a szegény sorsú emberek családalapítását. Ami egyben annak is a bizonysága, hogy a kormány és a kormánypárt nem a szeretet, az összetartozás és a szolidaritás közösségének tartja a családot, hanem olyan intézménynek tekinti, amelynek elsődleges feladata a (Fidesz által elképzelt) nemzet biológiai és kulturális reprodukciója.


Apocalyptic Horse – Albert Tucker (1956) – flickr/yakshini

Ugyanakkor ezzel párhuzamosan azt sem lehet nem észrevenni, hogy a vitákban, sőt a kiegészítő jogszabályokban egyre inkább visszaköszönnek a szélsőjobb ismert érvei. A szegényeknek legyen rendben a „portájuk”, és ne legyen sok gyerekük. Mindennek nyomán nem túlzás azt állítani, hogy a kormány gazdaságpolitikája teljes mértékben magára hagyja a szegényeket, másodrendű állampolgároknak tekinti őket, s ezzel megsérti az állampolgári egyenlőség elvét, sőt egyszerűen nem vesz róluk tudomást, szükségtelen rossznak tekinti őket. Mindez pedig annak a nyilvánvaló jele, hogy a mai magyar politikában és politikai kultúrában mind erőteljesebben terjed az önnön érdekén kívül semmire sem figyelő ostoba erőszakosság, a szakmai dilettantizmus, a gyengéken, az elesetteken való átgázolás, egy olyan szemlélet, amely nem a társadalmi problémák kezelésére, a konfliktusok feloldására, hanem populista látszatmegoldásokra koncentrál. Ez a politikai magatartás ma Magyarországon nagyobb sikerre számíthat, mint bármiféle tárgyszerű beszéd. S ez a tény az, ami a leginkább károsítja a hazai demokrácia egyébként is gyenge minőségét.


Niedermüller Péter                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!