Gyászmunka és kollektív emlékezet



Alexander Mitscherlich és Margarete Mitscherlich-Nielsen Die Unfähigkeit zu trauern című, először 1967-ben megjelent könyvének már talán vagy negyven évvel ezelőtt, de legalábbis a rendszerváltás időszakában a magyar olvasók kezébe kellett volna kerülnie. Bizonyára nem csak a könyvkiadás kiszámíthatatlan esetlegességein múlt, hogy a Mitscherlich házaspár műve elkerülte a kiadók érdeklődését – noha a kilencvenes évek elején már született egy lektori vélemény, amelyben melegen javasoltam lefordítását az egyik akkori kiadónak. Éppen azért javasoltam, amiért a könyv még ma is aktuális, hiszen azok a társadalomlélektani folyamatok, amelyek Németországban megakadályozták vagy megnehezítették a múlttal való szembenézést, Magyarországon mindmáig jelen vannak, és kumulatív hatásaik a kollektív emlékezet újabb és újabb torzulásaihoz vezetnek. Ezt a könyvet napjainkban természetesen annak fényében kell olvasnunk, hogy milyen hatást váltott ki Németországban, pontosabban annak nyugati felében, az egykori NSZK-ban, s hogy éppen ez volt az egyik olyan mű, egyben társadalmi tett, amely elindította az akkor még közelmúlt feldolgozásának hosszú és fájdalmas folyamatát mind a társadalom, mind pedig az egyének szintjén.


Mielőtt azonban röviden áttekinteném a könyv legfőbb érdemeit és hatását, szót kell ejtenem a szerzőktől, Alexander Mitscherlichről és Margarete Mitscherlich-Nielsenről, akik mind a ketten a második világháború utáni németországi pszichoanalízis és pszichoterápia kiemelkedő képviselői voltak. Alexander Mitscherlich (1908–1982) – akinek önéletrajza Ein Leben für die Psychoanalyse (Egy élet a pszichoanalízisért) címmel 1980-ban jelent meg – Münchenben született, és ott folytatott történelmi, művészettörténeti és filozófiai stúdiumokat. Berlinben rövid ideig könyvkereskedőként tevékenykedett, majd 1935-ben Svájcba költözött, Zürichben orvosi tanulmányokba fogott. 1937-ben visszatért Németországba, ahol ellenálló csoportokkal való feltételezett kapcsolatai miatt a Gestapo börtönébe került, de néhány hónap múlva bizonyítékok híján kiengedték. 1939-ben Heidelbergben befejezhette az orvosi stúdiumokat, és 1941-ben doktorált Viktor von Weizsäckernél, a pszichoszomatika és a holisztikus szemléletű orvosi antropológia nagyhírű művelőjénél. Érdemes megjegyezni, hogy Weizsäcker professzor fivére, Ernst von Weizsäcker különböző diplomáciai posztokon szolgálta a náci birodalmat, és a nürnbergi perben háborús bűnösként börtönbüntetésre ítéltek. Ernst fia, Richard von Weizsäcker CDU-politikusként 1984 és 1994 között az NSZK, illetve az egyesült Németország szövetségi elnöke volt. A második világháború befejezésének 40. évfordulója alkalmából, 1985. május 8-án a Bundestagban tartott híres beszédében Weizsäcker elnök – először a vezető német politikusok közül – egyértelműen kimondta Németország és a németek történelmi felelősségét a nácik által elkövetett bűnökben. Abban, hogy erre (Nyugat)Németországban – immár csaknem három évtizeddel ezelőtt – sor kerülhetett, jelentős szerepe volt a Mitscherlichék által is katalizált német kollektív önvizsgálatnak.


Mitscherlich 1941-től neurológusként dolgozott a heidelbergi egyetem neurológiai klinikáján. Érdeklődése – professzorának hatására – a pszichoszomatika, vagyis a testi megbetegedések lelki okainak feltárása felé fordult. Pszichoanalízissel a háború után kezdett el foglalkozni, szorosan kapcsolódva a pszichoszomatikai szemléletmódhoz, amelynek úttörői közé olyan pszichoanalitikusok tartoztak, mint Ferenczi Sándor, az 1919 után Berlinbe, majd Amerikába emigrált Alexander Ferenc, a háború előtt Angliába menekült Bálint Mihály, vagy Mitscherlich honfitársa, Georg Groddeck.


1949-ben megalapította a heidelbergi egyetem pszichoszomatikus intézetét, amelynek 1953-ban vezető professzora lett. 1966 és 1973 között a frankfurti egyetem tanáraként pszichoanalízist és szociálpszichológiát tanított. A háború utáni évtizedekben kiemelkedő tudományszervező tevékenységet is folytatott. Fontos szerepet játszott a németországi pszichoanalitikus mozgalom újjászervezésében, szakmai fejlődésében és nemzetközi kapcsolatainak, tekintélyének helyreállításában – annak ellenére, hogy ekkor hivatalosan még nem rendelkezett pszichoanalitikus képzettséggel (ezt csak később szerezte meg Londonban Paula Heimannál). Szerepét főként annak köszönhette, hogy nem kompromittálódott a náci időszakban, ellentétben számos német pszichoterapeuta kollégájával, köztük az egykori Berlini Pszichoanalitikus Egyesület több olyan tagjával, akik – miután a zsidónak nyilvánított tagokat eltávolították – együttműködtek az egyesület maradékából „árjásítás” útján létrehozott német pszichoterápiás intézettel, az úgynevezett „Göring-intézettel” (amelyet Matthias Göring pszichiáter, Hermann Göring marsall egyik rokona irányított). Mitscherlich lett az egyik vezetője a háború után újraszervezett Német Pszichoanalitikus Egyesületnek (DPV). Társ-alapítója volt 1947-ben a Psyche című folyóiratnak, amely a pszichoanalízisnek és határterületeinek mindmáig legrangosabb német nyelvű fóruma. Mitscherlich hozta létre 1960-ban a frankfurti Sigmund Freud Intézetet, amely napjainkban is működik mint terápiás központ és mint kutatóintézet.


Mitscherlich 1947-ben megfigyelőként részt vett a náci orvosok ellen folyó nürnbergi perben. Tapasztalatait és elemzéseit, számos dokumentummal együtt, Medizin ohne Menschlichkeit (Az emberiesség nélküli orvostudomány) című könyvében tette közzé 1960-ban. A náci orvosok tevékenységét feltáró munkája rengeteg ellenséget szerzett számára a bűnöket akkor még tagadni vagy kisebbíteni szándékozó német orvostársadalomban, ugyanakkor a nácizmus pszichológiájának egyik szakértőjeként Mitscherlich nemzetközileg is ismertté és elismertté vált azon, főként angol és amerikai pszichológusok és pszichiáterek mellett, akik a háború alatt és utána intenzíven foglalkoztak az úgynevezett „náci lelkület” elemzésével. Amikor például Rudolf Hess náci vezér, Hitler helyettese máig nem teljesen tisztázott körülmények között 1941 májusában Angliában landolt, pszichológusok és pszichiáter hada vette vizsgálat alá a neves szökevényt, hogy megalkossa a „tipikus náci”, a „helyettes Gonosz” lélekrajzát. (Lásd Daniel Pick angol történész és pszichoanalitikus The Nazi Mind című, 2013-ban megjelent könyvét.) Robert Jay Lifton amerikai pszichiáter 1986-ban publikálta The Nazi Doctors (A náci orvosok) című, magyarul is megjelent könyvét, amely részben Mitscherlich korabeli megfigyelésein alapul.


A náci orvosok tetteinek tanulmányozása indította el Mitscherlichet azon az úton, amely a tágabb társadalmi és társadalomlélektani összefüggések vizsgálatához vezetett. A pszichoanalitikus szemléletű társadalomlélektannak voltak természetesen előzményei Németországban, mindenekelőtt a kritikai társadalomelmélet és a filozófia frankfurti iskolájához tartozó gondolkodók, így többek között Erich Fromm, Herbert Marcuse, Theodor Wiesengrund Adorno munkásságában. Nekik azonban zsidóságuk és politikai meggyőződésük miatt el kellett menekülniük Németországból, és emigrációban jelentették meg legfontosabb szociálpszichológiai-társadalomkritikai műveiket, így Fromm a Menekülés a szabadság előlt, Marcuse Az egydimenziós embert, Adorno és munkatársai A tekintélyelvű személyiséget. Mitscherlichre az a feladat hárult, hogy antifasisztaként és egyszersmind nem zsidó németként teremtsen valamilyen folytonosságot az analitikus szociálpszichológia 1933 előtti frankfurti hagyományai és a megújuló német pszichoanalízis, illetve társadalomkritika között. Míg a frankfurti iskola gondolkodói a fasizálódó Németországban szerezték alapvető tapasztalataikat, Mitscherlich világa a nácizmus bukása után az ország nyugati felében kialakuló polgári demokrácia volt – amelyben azonban továbbra is kísértettek a múlt sötét árnyai. Ez volt a nyugatnémet „gazdasági csoda” időszaka, az a hihetetlenül gyors újjáépítés és gazdasági fellendülés, amelynek történetét és emberi viszonyait jól ismerhetjük a huszadik század közepének német irodalmából és filmművészetéből, például Heinrich Böll Biliárd fél 10-kor című regényéből, Bernhard Wicki Malachiás csodája című filmjéből vagy Volker Schlöndorff és Rainer Werner Fassbinder hatvanas-hetvenes években készült filmjeiből.


A „gazdasági csoda” társadalomlélektani következményeit világítja meg Alexander Mitscherlich 1963-ban megjelent könyve, az Auf dem Weg zur vaterlosen Gesellschaft (Az apa nélküli társadalom útján). Ebben a művében Mitscherlich – saját terápiás tapasztalatai nyomán – az „apanélküliséget”, vagyis az apák valódi vagy képletes távollétét, a hagyományos tekintélyek felbomlását, a „gazdasági csoda” hirtelen elszabaduló fogyasztói társadalmának kiürülő kapcsolatrendszerét, szeretet- és empátiahiányát, nárcizmusát, elidegenedett emberi viszonyait vizsgálja, mindezeket a tüneteket már ebben a könyvében is összefüggésbe hozva a kollektív elfojtással, a felejtéssel, a „gyászra való képtelenség” társadalmi patológiájával. Az „apát vesztett” tömegek problémája – Freud 1920-ban megjelent Tömegpszichológia és én-analízis című műve nyomdokain – olyan amerikai szerzők munkáiban is nagy hangsúlyt kapott, mint David Riesman (A magányos tömeg) vagy Christopher Lasch (Az önimádat társadalma).


A fogyasztói társadalom és az eltömegesedés pszichoszociális kérdéseivel foglalkozott Mitscherlich Die Unwirtlichkeit unserer Städte (Városaink sívársága) című, 1965-ben megjelent könyvében is. Két évvel később jelent meg a Die Unfähigkeit zu trauern, amelynek társszerzője felesége, Margarete Mitscherlich-Nielsen (1917–2012) volt. A dániai születésű pszichoanalitikus, férjéhez hasonlóan, fontos alakja a modern német pszichoanalízisnek és társadalomlélektannak. Férje halála után ő szerkesztette a Psyche című folyóiratot, és idős koráig kiképző analitikusként dolgozott a frankfurti Sigmund Freud Intézetben. Önálló elméleti munkáiban többek között a nőknek a politikában játszott szerepével foglalkozott.


A gyászolásra képtelenül című könyv, amelynek alcíme „A közösségi viselkedés alapjai”, folytatása és továbbgondolása Mitscherlich korábbi műveinek. A kiindulópont itt is a háború utáni fellendülés, a „gazdasági csoda”, amely azonban nem járt együtt a társadalom önreflexiójával és a múlttal való szembenézéssel, a mentalitások lényegi átalakulásával. A németség a nemzetiszocializmus idején tanúsított agresszivitást feladva apolitikus konzervatív nációvá vált, amelyet leginkább az érdektelenség, az apátia jellemez, állapítják meg a szerzők, megjelölve könyvük célját is: „Mi annak megvilágításához szeretnénk hozzájárulni, hogyan függenek össze a náci múlt eseményei a szociális alkotóerő korunkban megfigyelhető nem kielégítő voltával. Hipotézisünk szerint a jelenlegi társadalmi terméketlenség oka a múlt tagadásában keresendő. A kollektív bűntudat elhárítása – legyen ez cselekvésben vagy a cselekvés eltűrésében megnyilvánuló bűn – nyomot hagy a jellemben. Ahol az olyan védekező mechanizmusok, mint a tagadás és az elfojtás túlságosan nagy szerepet játszik a konfliktusmegoldásban – legyen ez egyéni vagy közösségi szinten –, rendszeresen megfigyelhető a valóságérzék beszűkülése és a sztereotip előítéletek elterjedése; az ennek során megerősödött előítéletek pedig hathatósan segítik a tagadás és az elfojtás folyamatát. A szociális kérdéseknek a ’végső megoldás’ stílusú megszüntetéséről nem lehetséges tudathasadás nélkül könnyedén áttérni a civilizált ’mindennapok’-ra.”


Mitscherlichék kiindulópontja Sigmund Freud alapvető elmélete a gyászról és a melankóliáról, valamint Anna Freud felfogása az énről és az elhárító mechanizmusokról. A freudi elmélet szerint gyász nélkül nem lehetséges a trauma, a veszteség feldolgozása, a gyászmunka végigvitele híján a múlt sebei újra és újra felszakadnak, depressziót és melankóliát kiváltva a traumatizált személyből (vagy csoportból). A németek lázasan belevetették magukat az újjáépítésbe, és élvezni kezdték a „gazdasági csoda” fogyasztói áldásait, és nem gyászolták meg Führerük elvesztését, nem éreztek gyászt a saját halottaik iránt, de ártatlan áldozataik (az elpusztított zsidók és a leigázott népek) iránt sem. Ez Mitscherlichék szerint az Anna Freud által leírt lelki védekezési és elhárító mechanizmusok „mintapéldája, amelyet tagadásnak nevezünk, és egy másik folyamat, a meg-nem-történtté tevés segítségével erősödik tovább – az a meg-nem-történtté tevés, amely megfigyelhető a háborús romok sietős eltakarítása és városaink ötlettelen felépítése során is”. A gyászra való képtelenség tehát a bűn, a szégyen és a szorongás intenzív elhárításának a következménye; ez pedig csak a korábbi szoros érzelmi kötelékek feladásával sikerülhet. A náci múlt elveszíti realitását, ezt nevezik Mitscherlichék Entwirklichung-nak, „valótlanításnak”, „valóságvesztésnek”. Az egyik fő kollektív lelki működés ugyanis éppen arra irányul, hogy mindaz a szörnyűség, ami a második világháborúban történt, valószínűtlenné, távolivá, izolálttá, énidegenné váljék. Ha viszont „nem történt semmi”, „csak” egy háborús vereség, amelyben Németország ugyanolyan hadviselő fél volt, mint a többi állam, és semmivel sem terheli több felelősség, mint a szövetségeseket, akkor nincs is mit gyászolni az elesett katonákon kívül. De minthogy a bűntudat valahol mégiscsak jelen van, ez megakadályozza a valódi gyászt, az emlékezést, a szembenézést, a kollektív trauma feldolgozását, az igazi jóvátételt, a német történelem sötét erőinek legyőzését, az emberi és társadalmi kapcsolatok új alapokra helyezését. Ebből fakad a melankólia, az én kiüresedése, a szeretet visszavonása, „a szeretet német formáinak”, a nárcisztikus önszeretetnek-öngyűlöletnek és a nagy eszményekhez való rajongó, de a mélyben ugyancsak ambivalens viszonynak a folytonos újrateremtése.


Mitscherlichék tanulságos esettanulmányokban mutatják be, hogyan jelennek meg a társadalmi patológia folyamatai és tünetei az egyén szintjén, súlyos neurózisokhoz vezetve. Külön fejezetben tárgyalnak olyan társadalomlélektani problémákat, mint az erkölcsök relativizálódása, az előítéletes és intoleráns magatartásformák, gyűlölködések újra megjelenése, a politikai passzivitás és apátia. Mitscherlichék könyve természetesen többször kitér az antiszemitizmus és a holokauszt témájára, egy olyan, őszintén antifasiszta német polgár szemszögéből, aki mélységesen elítéli mindazt, amit a német állam tett a zsidósággal 1933 és 1945 között. E törekvésében könyvük párhuzamba állítható Bibó Istvánnak a „német hisztériáról” és a magyarországi „zsidókérdésről” írt alapvető tanulmányaival. Ugyanakkor a „gyászra való képtelenség” és a valóságvesztés hasonlóképpen jellemezte a holokauszt túlélőinek és második generációjának lelkiállapotát is, miként erre később – éppen Mitscherlichék fogalmait alkalmazva és újraértelmezve – számosan rámutattak. Ebben az értelemben A gyászolásra képtelenül az egyéni és kollektív traumatizáció modern kutatásának is fontos előzménye.


Mitscherlichék könyve 1967-ben jelent meg, és azonnal hatalmas sikert aratott, számos kiadást megért Németországban, és csakhamar lefordították angolra is. Ekkor még javában tartott a hidegháború, Németország megszállt ország volt, amely két élesen szembenálló államra bomlott. Az ország keleti felében, az NDK-ban a szovjet fegyverek árnyékában olyan diktatórikus rendszer uralkodott, amely, bár gyökeresen más ideológiát vallott, több vonásában a náci államra emlékeztetett. Mindennek természetesen visszhangja van ebben a könyvben is: Mitscherlichék mint meggyőződéses baloldali szocialisták, a náci és a kommunista ideológiát egyaránt elvetik, de bírálják a nyugatnémet politikai elit harcias antikommunizmusát is.



Willy Brandt német kancellár 1970 decemberében Varsóban, az 1943-as gettólázadás áldozatainak emlékművénél – Wikipedia

Ugyanakkor a nyugatnémet közgondolkodásban ekkor már jelentős változások indultak el. 1961-ben zajlott le a jeruzsálemi Eichmann-per, amelynek óriási visszhangja támadt Németországban. A hatvanas években perek sorozata zajlott német bíróságokon is a koncentrációs táborokban közreműködő SS-tisztek, köztük Franz Stangl, a „treblinkai hóhér” ellen. A szociáldemokrata Willy Brandtot, ekkor nyugat-berlini főpolgármestert, akit, mint Mitscherlichék is említik, ellenálló múltja miatt támadott a jobboldali sajtó, 1969-ben az NSZK szövetségi kancellárjává választották. Brandt a következő évben Lengyelországba látogatott, és hatalmas horderejű szimbolikus gesztusként térdre ereszkedett a varsói gettó áldozatainak emlékhelyén. 1967-ben, Mitscherlichék könyve megjelenésének évében kitört a diáklázadás Nyugat-Berlinben, amely azután 1968-ra átterjedt az NSZK más városaira, más európai országokra és az Egyesült Államokra is. A „prágai tavasz” egy pillanatra felcsillantotta a reményt egy „emberarcú szocializmus” lehetőségében. 1968 eseményei felrázták a német társadalmat apátiájából, mozgósítva a konzervatív erőket éppúgy, mint mindazokat a fiatalokat, akik fellázadtak a fogyasztói társadalom ellen, ugyanakkor radikálisan szembe kívántak nézni szüleiknek és nagyszüleiknek a nácizmus idején elkövetett bűneivel, a bűnrészességükkel vagy passzivitásukkal. 1978-ban kezdték vetíteni német tévéállomások a Holocaust című amerikai filmsorozatot, amely ugyancsak óriási hatást gyakorolt a német közvéleményre (Magyarországon csak a rendszerváltás után mutatták be.) 1985-ben Németországban is bemutatták Claude Lanzmann francia filmrendező Shoah című filmjét, amely radikálisan új szempontból közelítette meg a koncentrációs táborok világát. A nyolcvanas évek második felében zajlott az Ernst Nolte berlini történelemprofesszor és Jürgen Habermas frankfurti filozófiaprofesszor által elindított nagy történészvita, a Historikerstreit a második világháborúhoz és a holokauszthoz vezető útról, a hitleri Németország történelmi szerepéről. Ez a vita nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a német értelmiségi és politikai elit legnagyobb része máig érvényes módon tisztázta a náci múlthoz való viszonyát. Mindezek a folyamatok – amelyekben Mitscherlichék könyvének katalizáló is hatása volt – a kilencvenes évekre eljuttatták Németországot a kollektív emlékezésnek és a múlt feldolgozásának arra a szintjére, amelytől Magyarország még 2014-ben is igen távol van.






Az írás előszó Alexander Mitscherlich és Margarete Mitscherlich-Nielsen Gyászolásra képtelenül című könyvéhez (fordította Huszár Ágnes), amely a könyvhétre jelent meg a Múlt és Jövő kiadónál.




Erős Ferenc pszichológus
(fotó: fn.hir24.hu/Neményi Márton)